Marokkó az utóbbi években a klímaváltozás elleni harc élére pozicionálta magát a nagy megújulóenergia-projektjeivel és az impozáns kibocsátás-csökkentő vállalásaival. Az országban óriásberuházások zajlanak mind a nap-, mind a vízenergia terén, és Marokkó azon kevés államok egyike, melyeknek vállalásai összhangban vannak a Párizsi Klímaegyezményben megfogalmazott 1,5 Celsius-fokos maximális átlaghőmérséklet-emelkedéssel. Ennek ellenére az országba belépve nem a klímaharcos az első szó, ami az ember eszébe jut.
Több a szemét, mint a homok
Ahogy utazásunk első estéjén kiszálltunk a kényelmes, klimatizált kisbuszunkból, az első dolog, ami arcon csapott bennünket, az az elképesztő bűz volt, ami Marrákes főterén, a Djemaa El Fna téren ért minket. Lóvizeletszag keveredett az izzadtság- és a szemétszaggal, és olyan hangzavarral, ami egy pillanatra megtorpanásra készteti az embert – nagyjából egy teljes estére van szükség ahhoz, hogy kicsit hozzá lehessen szokni. A tér – és mint később kiderült, az Atlasz-hegység, a sivatag és úgy minden más is – tele van szeméttel, és bár 2016 óta Marokkóban tilos a nejlonzacskók gyártása, használata és forgalmazása, bőven akad belőlük a minden nap működő kaotikus piacon. Európai szemmel 5 nap alatt sem lehet megszokni azt a mennyiségű szemetet, ami a természet lágy ölén is fogad minket: a vízeséshez sétálva, a hegyek között autózva a legeldugottabb pontokon is találni hulladékot, a helyiek pedig minden szemrebbenés nélkül dobják ki a ház melletti árokba a szemetüket.
Pedig Marokkóban tényleg impozáns megújulóenergia-projektek zajlanak. Az ország jelenleg az elektromossága kétötödét megújulókból nyeri, igaz, korábban 2020-ra azt a célt tűzte ki, hogy a teljesítménykapacitás 42 százaléka érkezzen zöld forrásokból. Bár ezt végül nem sikerült elérni (2020-ra 37 százalékig jutottak), a számok még így is impozánsak, az új cél pedig 2050-re az 52 százalék elérése úgy, hogy 20-20 százalék napenergiából és szélenergiából, 12 százalék pedig vízenergiából érkezzen. Marokkónak azért is fontos a megújuló energia, mert az energiaellátása jelentős részét importból fedezi. Az ország 2018-ban és 2019-ben vált igazán fenntarthatóenergia-nagyhatalommá, ekkor 670 százalékkal több villamos energiát exportált, és 93,5 százalékkal csökkentette az importot.
A marokkói Hollywood
Az országnak kifejezetten jó adottságai vannak a napenergia kihasználására. Az egész területre vetítve a helyiek évente átlagosan 3000 óra napsütéssel számolhatnak, a sivatagban pedig még ennél is többel, átlagosan 3600-zal, ami azt jelenti, hogy világviszonylatban ez a terület a legnaposabbak közé tartozik, gyakorlatilag az év 365 napján süt a nap – nem csoda tehát, hogy a világ legnagyobb napelemes beruházásai közül több is itt valósul meg.
A legismertebb ezek közül talán az Ouarzazate nevű város mellett található Noor naperőmű-komplexum, Az egész komplexum ma már 600 megawatt teljesítménnyel képes működni, ami 760 ezer tonna károsanyag-kibocsátástól kíméli meg a bolygót. A Noor szó egyébként nemes egyszerűséggel annyit tesz: fény.
Ouarzazate, vagyis a sivatag kapuja (utalva arra, hogy Marokkóban itt kezdődik a Szahara) egy 1160 méter magasan fekvő város Marokkó közép-déli területén. Jórészt berberek lakják, de ezt az ember meg nem mondaná akkor, ha csak a városközpontot látja: a hegyekben megszokott szerényebb falvakhoz képest Ouarzazate úgy néz ki, ahogyan egy európai vagy amerikai a marokkói városokat elképzelné: külsőre stimmelnek a vörös falak, az arab stílus, a hangulat, de minden tisztább, letisztultabb, kevésbé zsúfolt, mint egy átlagos berber településen – és persze mindenhol van légkondi is.
Ez nem véletlen: a város határán található az Atlas filmstúdió, ahol olyan örök klasszikusokat forgattak, mint A Nílus gyöngye, A múmia, Az arábiai Lawrence, a Gladiátor vagy a Mennyei királyság. Itt forgott az Aladdin néhány részlete, az Asterix és Obelix, de még a Trónok harca több jelenetét is ebben a stúdióban, illetve a tőle nem messze található Ait Ben Haddouban vették fel. Ouarzazate pontosan emiatt az a Marokkó, amit a nyugati ember elképzel magának, és éppen ezért sok köze nincs is az országhoz – inkább olyan, mint egy berber városba oltott Hollywood.
Minket nem is a filmstúdió miatt érdekelt a település, a tőle 10 kilométerre található Noor szolárkomplexum keltette fel az érdeklődésünket. A szoláregyüttes legizgalmasabb tagját, a Noor 3-at már messziről ki lehet szúrni az Ouarzazate felé vezető úton a 243 méteres tornya miatt, ami – ha éppen működik, mert 2021 óta egy leolvadt sótartály szivárgása miatt javítják, mint ahogyan azt a szaúdi működtető az Acwa Power nyilvánosságra hozta – csak úgy ragyog: működés közben vakítóan világít a rá koncentrált napfény miatt.
A naperőmű, mint katonai övezet
A Noor naperőmű-komplexumba nem egyszerű bejutni, ami nem is csoda, hiszen Marokkó összes energiatermelő üzeme és infrastruktúrája stratégiai katonai létesítménynek számít, így a körülöttük lévő terület katonai övezetté válik. Nekünk újságíróként kifejezetten nehéz dolgunk volt még azzal is, hogy egyáltalán a közelébe tudjunk menni, az oda vezető út során például egy egész szett biztonsági felszerelést akartak megvetetni velünk bakancsostul, sisakostul – persze úgy, hogy végül semmi szükségünk nem lett volna rá. Ez egyébként is jellemző a marokkói kultúrára: mindent eladnak a turistának, amit tudnak, és úgy próbálják lehúzni őket, ahogy csak lehetőségük adódik rá. Ha az ember ezt megszokja, és tudja, mire számítson, már nem jelent különösebb stresszt, de érdemes felkészülni rá, hogy még a 100 euróért osztogatott méretes kőtevét is le lehet alkudni 5 euróra, ha valaki igazán kitartó.
A Noor erőműpark összesen 4 fázisból áll. Az egész projektet a privát-állami Marokkói Fenntartható Energia Ügynökség (MASEN) felügyeli, és összesen több mint 9 milliárd dolláros beruházási költséggel jár az építése. Ezt persze nem mind a marokkóiak fizetik, hozzájárult az építéshez például a Világbank, az Afrikai Fejlesztési Bank és az Acwa Power is. Ezen felül európai uniós források is rendelkezésére állnak az országnak – persze nem azért, mert fű alatt csatlakozott volna az EU-hoz, hanem azért, mert
A fázisok közül 160 megawattos teljesítménnyel működik a Noor 1, és 3 órányi termikus energiát tárol, a Noor 2 pedig 200 megawattos teljesítményű, és hétórányi energiát tud tárolni, csakúgy, mint a Noor 3, a korábban említett tükrös-tornyos rendszerrel. Az első 3 fázis mindegyike a hagyományos fotovoltaikus napelemes rendszerek és különböző koncentrált napenergia-rendszerek keverékei. Utóbbi ezúttal leginkább naphőerőműveket jelent, amelyeknek alfajtái a parabolavályús naphőerőművek és a tornyos naphőerőművek, ezek mindegyikére láthatunk példát a marokkói sivatagban.
- A parabolavályú – ahogy a neve is mutatja – vályú alakú napkollektorokat takar, amelyek együtt mozognak a nappal, és a fényt a középpontjukban húzódó csőre irányítják. Ebben a csőben vezetőfolyadék található, a csövek pedig a forró folyadékot egy hőmotorhoz vezetik, amely a hőenergiát árammá alakítja.
- A tornyos megoldás tükröket alkalmaz, amelyek a központi toronyra irányítják a napfényt – innentől a vezetőfolyadék technológiája már nagyjából ugyanaz.
A Noor I évi 240 000 tonna széndioxid-kibocsátást ellensúlyoz, és körülbelül 1000 építőipari és 60 állandó munkahelyet teremtett az üzemeltetési és karbantartási szakaszban. A Noor 2 és a Noor 3 erőművek együttesen évi 533 000 tonna széndioxid-kibocsátást képesek ellensúlyozni.
A projekt a határozottan impozáns teljesítmény mellett azért is érdekes, mert a naperőmű-technológiák legmodernebb verzióit sorakoztatja fel. A Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése szerint 2050-re a világ villamosenergia-termelésének 11 százaléka már ilyen, koncentrált naperőművekből származik majd.
A naperőmű árnyékos oldala
A világ egyik legnagyobb napenergiás projektjének azonban a marokkóiak nem örülhetnek felhőtlenül: a megtermelt energia jó része ugyanis külföldre kerül. Az összekötő emberünk szerint 25 év múlva járnak le a most megkötött szerződések, akkor már a megtermelt áram egésze a marokkóiaké lesz – ezt visszanyomozni viszont szinte lehetetlen, az összekötőtől kapott információkból pedig valószínűleg erősen gyököt kell vonni. A helyszíni kísérőnk nagy lelkesedéssel mondta, hogy legalább a kábelek helyi erőforrásokból készülnek, és a munkaerő is helyi – a generált energia jó része azonban elhagyja az országot.
A környékbelieknek azonban más problémájuk is volt a projekttel:
- a helyi közösségeket megfosztotta az ősi legelőktől,
- megzavarta a falvak közötti régi forgalmi utakat,
- és meghosszabbította az utazási időt Ouarzazate felé.
Arról nem is beszélve, hogy az építéshez nagyon sok vízre van szükség, ami az ország egyik leginkább vízszegény régiójában komoly problémát okozhat. Az Ouarzazate-Noor komplexum vízfogyasztását évi 2,5–3 millió köbméterre becsülik egy nedveshűtési projekt (Noor I) és két szárazhűtési projekt (Noor 2 és 3) miatt. Víz szükséges ezen rendszerek hűtéséhez, valamint a reflektorok rendszeres tisztításához is.
Marokkó tényleg jól teszi, ha felkészül az ínségesebb időkre: kutatások szerint a földrajzi elhelyezkedése felmelegedési hotszpot lévén sérülékennyé teszi a klímaváltozás hatásaival szemben. Az évszázad végére a területen 20–30 százalékkal kevesebb esőre kell majd számítani, a Max Planck Kémiai Intézet előrejelzése szerint pedig a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a hőmérséklet kétszer olyan gyorsan fog emelkedni, mint a globális átlag. A lakók energiaigénye ezen felül drámaian nő: 2002 és 2015 között például 6,5 százalékkal több energiát használtak fel a marokkóiak, amely nagy részét importált fosszilis energia égetésével biztosították.
Ma még csak Magyarországhoz hasonló az áramfogyasztásuk, de ez hamar meg fog változni. A népesség drámaian növekszik, az elmúlt 61 évben majdnem 203 százalékkal lettek többen. Az országra is igaz, hogy aránytalanul cipeli a klímaváltozás terhét: ahhoz képest, hogy a nagy iparosodott országokhoz mérve milyen alacsony a kibocsátása, az éghajlat változása sokkal erőteljesebben fogja érinteni, mint a fejlett országokat. Erre pedig a marokkóiak szemlátomást még egyáltalán nem készültek fel.
