Japán rendőrkapitányt alázott meg több száz beosztottja előtt a saját édesanyja

Szerelem

Még a szerelem dolgában is helyes a mértékletesség.

Akármit szándékozom is mondani a szerelemről, zavarba ejtő lehet, de összeszedem a bátorságomat, és megpróbálom kifejteni gondolataimat a témában.

A szerelemben is érdemes észben tartani a konfuciánus tanítást: „Hara hacsi bu!”, azaz: „Nyolc részben teljen a has!” Nem jelent ez mást, mint hogy addig együnk, míg a gyomrunk nyolcvan százalékban telik el. S hogy mit értek én a nyolcvanszázalékos jóllakottság elvén? „Ne várd el a partneredtől, hogy tökéletes legyen.”

Amikor a szerelem hullámai magukkal sodornak bennünket, mindent megteszünk, hogy azonosulhassunk partnerünkkel. Arra vágyunk, hogy a társunk száz százalékig ismerjen minket, és viszont: mi is szeretnénk száz százalékig ismerni őt. Valójában képtelenség mindent tudni egy másik emberről. Megtudhatjuk, hol született, milyen környezetben nőtt fel, miféle oktatásban részesült, kik voltak élete főbb szereplői – mindent megismerni azonban lehetetlen. Nyilvánvaló, hogy valamennyien különbözünk egymástól. Ezt sose felejtsük el.

Ha te és a partnered nyolcvan százalékig tisztában vagytok egymással – és ha elfogadjátok, hogy nyolcvan százalék elegendő –, az minden bizonnyal jót tesz a kapcsolatotoknak, és téged is képessé tesz, hogy megtaláld a megfelelő egyensúlyt.

A partnered húsz százaléka „felfedezetlen terület” marad. Ennek a misztériuma és titka ébren tartja majd érdeklődésedet és szenvedélyedet iránta. Nem létezik teljes kölcsönös megismerés, de ha létezne is, vajon nem veszítene-e varázsából a vonzalom és friss érdeklődés, amit az első találkozáskor éreztél? Ha partnerednek csak ötven százalékát érted, nekem úgy tűnik, bonyolult kapcsolatnak nézel elébe. „Ő nagyon sokban különbözik tőlem”, mondogatod majd gyakran. A megjelenés kulcsszerepet játszik egy kapcsolat kezdetén. Legelőször az ragad meg bennünk, hogy a másik aranyos, vonzó, jóképű vagy csinos. Bármi legyen is azonban, ami titeket összeboronált, ha egyszer ráébredsz, hogy más értékeket vallotok, jó ötlet beiktatni egy kis szünetet. Mert ha netán úgy határozol, hogy első benyomásaid alapján házasodsz, az általatok vallott értékek különbsége réseket, repedéseket üthet a kapcsolaton.

Vegyük például a pénzhez való viszonyotokat – ha egyikőtök olyan típus, aki szereti élére állítani a garast, takarékoskodni és elővigyázatosan költeni, míg a másik, ahogy a szólás tartja, könnyen a fenekére ver a pénznek, bizony gondjaitok lesznek. Némileg nyitott gondolkodással eleinte akár túl is teheted magad a különbségeken, a türelmed azonban nem tarthat örökké. Előbb vagy utóbb ütközik majd egymással a felfogásotok, és kénytelenek lesztek szakítani. Ugyanez a helyzet az időbeosztással. Ha valaki szeret a szabadidejében lazítani, zenét hallgatni vagy olvasgatni, miközben olyasvalakivel él, aki a pihenés óráiban legszívesebben elmászkál, vásárolgat, éttermeket fedez fel, akkor előre megjósolható, hogy ebből súrlódás lesz. Vagy itt van az étkezés kérdése. Ha az egyik fél kedveli a magas zsírtartalmú, kalóriadús fogásokat, míg a másik inkább a könnyű, friss ételek híve, jó eséllyel nem sok közös ebédben és vacsorában lesz részük.

A szerelem gyönyörű félreértés, a házasság kegyetlen megértés.

Ha a szerelem örvényében észben tudod tartani a nyolcvanszázalékos szabályt, a „nyolc részben telt has” elvét, azzal bebizonyíthatod, hogy ez a közmondás téves.

Házasság

A megbecsülés szavai alapozzák meg a jó kapcsolatot.

Hosszú ideje házasságban élő pároknál előadódhat, hogy egyre kevesebb mondanivalójuk akad egymás számára. Mindkét fél oly természetesnek tekinti a másik létezését, mint a levegőt, amely körülveszi; különösen, ha semmi olyasmi nem merül fel, amiről feltétlenül beszélniük kellene.

Akárcsak a régmúlt idők rideg napjain, amikor egy férj csupán három szót motyogott a ház falain belül: „fürdés, ebéd, ágy”.

Szinte hallható, ahogy a szél átfúj a huzatossá vált házasság repedésein.

Egy feleségtől hallottam az alábbiakat: „Nagyon is sok beszéd hallatszik az otthonunkban, csakhogy az jórészt panaszszó. A főnöke ezt mondta, az ügyfél azt tette… Tudom én, hogy a férjem kiengedi a gőzt, ha a munkahelyi dolgokról beszél, de nekem, akinek örökkön örökké végig kell hallgatnom… egy kicsit sok, tudja?” Úgy hiszem, a hölgy álláspontja érthető. Az ő számára talán még mindig igaz a mondás:

A legjobb, ha a férj egészséges, és nincs otthon.

Szánjunk erre még pár gondolatot. Mit jelent, ha házastársunk túl sokat panaszkodik? Nem mintha a férj csak úgy bárkinek panaszkodhatna – elvégre a munkahelyén nem zúdíthatja rá a bánatát a többiekre, nemdebár? Még ha akad is valaki a hivatalban, akivel megoszthatja a problémáit, az ilyesmi mindig kockázatos. A munkatárs így is vélekedhet: „Nem vagyok kíváncsi többre – ha ennyire boldogtalan vagy, miért nem mondasz fel?” A teherbíró férfi képének az otthonon kívül egy folyton mosolygó, a gyűrődéseket jól viselő embert kell mutatnia, nem számít, mennyi mindent fojt el odabent. Ha te vagy az egyetlen, akinek a párod panaszkodhat, az a bizalmát jelzi. Mintha kinyilvánítaná, hogy kész lecsupaszítani előtted a szívét, és hogy biztonságban érzi magát melletted. Ha erre gondolsz, akkor talán már nem is zavar annyira, igaz?

Egy zen szó, a ro arra utal, ha valaki tökéletesen védtelen és mezítelen, nem rejteget semmit. A teaszertartás világában, amely szorosan kötődik a zenhez, a teaházat körülvevő kert talaját roji néven emlegetjük. A roji olyan tér, amely megengedi, hogy valódi önmagunk legyünk. Amint a teaház felé haladunk, lecsupaszítjuk magunkat.

Régebben az emberek beleszülettek különféle szerepekbe, vagy elértek bizonyos rangokat a társadalomban, mint a szamuráj, a költő, a kereskedő… Mindegyikhez meghatározott fegyverzetet, öltözéket kellett viselniük a maguk helyén.

A roji lényege, hogy olyan teret nyújtson, amely így szól hozzánk: „Kérlek, lépj be, és hagyj kint mindent, ami hozzád tapad.” Ha megszabadulsz a rád tapadó sallangoktól, valódi természeted napvilágra kerül, így a Buddha birodalmát jelképező teaházba megérkezvén átlépheted a rangok határait, és nyitott szívvel állhatsz meg bárki előtt. Ez a csanoju világa, a Tea Útja, amit a nagy teamester, Szen nó Rikjú álmodott meg.

A panaszkodás ehhez képest nagyon más szokásnak tűnhet, de mint a Tea Útja, ez is arról szól, hogy levetkőzzük álcáinkat, és felfedjük valódi természetünket. Így fejezzük ki bizalmunkat a társunk felé, miközben kiáradnak őszinte érzéseink. Igazán szerencsétlen dolog, ha erre úgy reagálsz: „Na, már megint kezdi!” Ahhoz, hogy a panaszkodás a bizalom kifejeződése lehessen, a hallgatóságnak meg kell teremtenie ehhez a légkört, aki pedig megosztja a bánatát, jó, ha a bizalmát minél nyíltabban és világosabban fejezi ki.

Megtörténhet, hogy mogorva képpel térünk haza a munkából, és sem mi, sem a partnerünk nem szólunk egymáshoz egy szót sem, csak leülünk a tévé elé, aztán elvonulunk aludni. Ellenben, ha az otthonunkba betoppanva kedvesen bejelentjük: „Itthon vagyok!”, partnerünk máris odajöhet, hogy üdvözöljön, és megkérdezze, hogy telt a napunk.

A zen a cselekvésről és a viselkedésről szól. Nem elegendő, ha csupán érezzük, hogy megbízhatunk valakiben – fontos, úgy is cselekednünk, hogy tetteink közvetítsék bizalmunkat.

Az is jó lehetőség erre, ha köszönettel fejezzük ki hálánkat, amikor ételt vagy italt tesznek elénk. Szintén kifejezheti törődésünket, ha a szokásosnál nagyobb bevásárlásra van szükség, és előtte megbeszéljük, miket kell venni, netán a segítségünket is felajánljuk.

Itt az ideje tehát, hogy megteremtsd a légkört, amelyben nyíltan elmondhatod társadnak a panaszaidat, értésére adva, hogy azért teszel így, mert maradéktalanul élvezi a bizalmadat, és ezért hálás vagy.

Gyerekek

A helikopterszülő elülteti a szorongás magvait.

Az elmúlt években rengeteget változott a szülők és gyermekek kapcsolata.

A legnagyobb változás talán a közös elfoglaltságok terén vehető észre. A múltban a családokban több gyerek született, a háztartások szegényebbek voltak, így nem sok lehetőségük maradt a felnőtteknek a gyerekeikkel foglalkozni.

Nem volt szokatlan, hogy a kisebbekre az idősebb fivér vagy nővér vigyázott, az ő feladata volt gondoskodni róluk különböző módokon.

A gyerekek és a szülők között fennállt bizonyos távolság, ami lehetővé tette, hogy függetlenedjenek egymástól. Mi több, a testvéri kapcsolatok sokasága alapvető tudást kínált idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt a konfuciánus társadalmi rendről, a hierarchiáról, és arra biztatott, hogy bánjunk méltányosan a nálunk gyengébbekkel.

A születések számának csökkenésével a szülők egyre több időt nyertek, hogy gyerekeikkel foglalkozzanak.

A társadalmunkat jellemző heves versengés, amelynek velejárója, hogy a gyerekeknek muszáj sikeresnek lenniük a tanulmányaikban, magával hozza, hogy ha egy gyerek jó fia vagy lánya a szüleinek, különösen, ha jól is tanul, az anya és az apa hajlamosak mindent megtenni a gyermekükért – és helyette.

Így aztán a gyerekek képtelenek saját döntéseket hozni, ezek alapján cselekedni, minden mozdulatuk előtt utasítást várnak. Semmi kétség, ez a mai fiatalok között érzékelhető jelenség a szülő-gyerek kapcsolat infantilizálódásából ered.

Íme, egy meglepő és különös eset, amely Tokió déli részén, egy rendőrségen történt nemrég.

Új rendőrfőnök érkezett, hogy elfoglalja a pozícióját, és a személyzet összegyűlt, hogy üdvözölje. Az új főnök édesanyja állt legelöl, és amikor a rendőrtiszt épp készült előterjeszteni mondanivalóját, a mama magához ragadta a mikrofont, ügyet sem vetve az ünnepeltre, és szónokolni kezdett a fiáról. Elképzelhető, mennyire megdöbbent az egész rendőrőrs.

Egy anya csak anya marad, a fiú pedig fiú. Ám még ha képtelen is egy édesanya elengedni a gyermeke kezét, és ragaszkodik hozzá, hogy mindig, mindenhová vele menjen, nem kellene akkor is érzékelnie, milyen kellemetlen szituációkat teremt ezzel?

Vajon nem az lett volna-e a természetes a fenti esetben, ha a fiú magából kikelve rárivall az édesanyjára: „Mit képzelsz?” – majd visszaköveteli tekintélyét?

Szinte hihetetlen, hogy egy magasan képzett ember, egy érett felnőtt nem tette ezt meg, hanem úgy viselkedett rendőrök tucatjai, százai előtt, mint valami kisfiú.

Természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy a fenti jelenség általános, de nem lennék meglepve, ha hasonló esetek máshol is előfordultak volna már.

A helikopterszülők viselkedése csak súlyosbítja a problémákat. A gyerekek elkényeztetése nem vezet semmi jóra.

Michael Rutland: Jött a király, leült a fűbe beszélgetni

"Találkozott egy három kisgyermeket nevelő özvegyasszonnyal, akit a falu méregkeverőnek kiáltott ki, és kiközösített. Első dolga volt teát kérni tőle." Nagyinterjú a bhutáni uralkodó oxfordi fizikatanárával.

Buddhistaként „három mérget” tartunk számon: a mohóság, a harag és a tudatlanság – ezek jelenítik meg a világ kísértéseit, amelyeket le kell győznünk. Úgy is megfogalmazhatjuk a három mérget mint „kapzsi szív”, „dühöngő szív”, „bolond szív”.

A helikopterszülő viselkedése mérgező – a tudatlanság biztos jele.

A buddhizmus ezt a gyógyírt kínálja ellene: „Azt gondolni, hogy vagyonra tettél szert, mert gyermeked van, ostobaság, és szenvedést hoz. Még magunkat sem birtokoljuk, hogyan birtokolhatnánk hát egy gyermeket vagy bármiféle vagyont?”

Ha képes vagy elmédet megtisztítani az ostobaságtól, hogy birtokolhatod a gyermekeidet, akkor üdítő, helyes és boldogító kapcsolatot alakíthatsz ki velük.

Shunmyo Masuno: Nyugalom

Fordította: Laik Eszter

21. Század Kiadó, 2021