Dolgotok van egymással, látod, az élet most ezt is így rendezte
– mondta mindig egy barátom olyankor, ha, mondjuk, a Duna azonos partján tartózkodtam egyszerre a lánnyal, aki miatt éppen vekengtem, de alighanem ugyanerre jutottunk volna akkor is, ha ő éppen az örökkévalóságba ragyogó szemekkel leheli el az igent élete párjának. Nem állítom, hogy ebből a fölütésből azonnal rá tudnék fordulni a Roman Abramovics, Mészáros Lőrinc, párthűség, érzelmi racionalitás négyszögre, amiről írni szeretnék, így inkább elmondom, hogy mindennek ellenére mélyen igaz a bevezetőben rögzített konklúzió, ez következik ugyanis a Chelsea-hez fűződő kapcsolatomból.
Most például abból, hogy vasárnap, a Newcastle United elleni bajnoki meccs előtt egy barátommal és a kisöcsémmel éppen belebotlottunk a Stamford Bridge-en John Terrybe, a klub talán első számú ikonjába, a hetvennyolcszoros angol válogatott, Bajnokok Ligája- és Európa Liga-győztes, ötszörös angol bajnok korábbi csapatkapitányba. Meg abból, hogy éppen erre a találkozóra volt jegyünk, a mélykék kisöcsém még sohasem volt kedvenc csapatának meccsén, ezért igyekeztünk az arénába. A jegyvásárláskor sima bajnokinak ígérkezett, aztán úgy alakult, hogy a klubhistória egyik emblematikus meccse lett. Azért, mert szélsőséges esetben akár az utolsó is lehetett volna.
A brit kormány ugyanis súlyos szankciókkal sújtotta Abramovicsot, a Chelsea tulajdonosát: befagyasztotta az orosz oligarcha vagyonát, ami egyúttal azt jelentette, hogy nem adhatja el a kékeket, sőt egyetlen peták bevételt sem realizálhat, így még a jegyértékesítést vagy éppen a mezek árusítását is föl kellett függeszteni. Az első körben az terjedt el, hogy csupán a bérletesek mehetnek be a meccsekre, de a rendelet végül tisztázta: korábban megváltott tikettel szabad az út.
Így ott lehettem a klubtörténet talán legnagyobb krízisének első hazai találkozóján. Legutóbb 2010-ben voltam a Stamford Bridge-en, amikor a kékek 7-2-re gázolták el a Sunderlandet, amelynek kapujában a tragikusan fiatalon elhunyt Fülöp Márton állt. Cech, Terry, Lampard, Ballack, Anelka mind a pályán volt: megrendítő előadást rendeztek. Hogy dolgunk van egymással, annak persze legvégső bizonyítéka az volt: megtörtént velem az is, aminél futballszurkoló egyszerűen nem tud többet kívánni, azaz a stadionban voltam, amikor a csapat addigi töténete legnagyobb győzelmét aratta. Tudósíthattam ugyanis a Népszabadságot a Bajnokok Ligája 2012-es döntőjéről, a müncheni stadionból: a Chelsea tizenegyesekkel felülmúlta a vendéglátó Bayern Münchent, megszerezve a klub első BL-serlegét.
Lényeg, ami lényeg: a kékek gyógyíthatatlan szerelmese vagyok. Emiatt érdemes beszélni kicsit arról, hogyan lehetséges ez, mit gondolok az Abramovics-sztoriról, az eszmék ütközéseiről meg a pártok örök, hajlíthatatlan szavazóiról.
Az orosz oligarcha, aki a vádak szerint korrupt üzelmekkel alapozta meg mesés vagyonát, ráadásul Vlagyimir Putyin orosz elnök szövetségesének tartják, két évtizede a klub tulajdonosa. Londonba érkezése után irtózatos pénzeket tett a klubba: sztárokat vásárolt, büntetéseket fizetett ki, költött az akadémiára. Egy időre zárójelbe tette a futball mint gazdasági szektor összes szabályát. Mintha a stadion fölött köröző helikopterből szórták volna a pénzt a londoniakra. Ő lett tehát annak a klubnak a tulaja, amely egyébként a tehetősebb nyugat-londoni közösségé, hagyományai inkább arisztokratikusak, egyes szurkolói csoportjai meg aztán szélsőjobbos, egyenesen neonáci gyökerűek.
Mindez együtt azt jelenti: valójában semmiféle közöm, kapcsolódási pontom nincs a Chelsea közösségi identitásához.
Ám amikor fiatal voltam, úgy emlékszem, nem a klub értékkészletébe szerettem bele, hanem Dennis Wise-ba. Kicsi voltam, fogalmam sem volt identitásról, csupán azt tudtam, hogy ennek az alacsony embernek az állhatatossága, a szenvedélye, a kék meze az enyém. Hosszan írtam a Sport24-en arról az eszmei karambolról, amely akkor történt meg, amikor végre már kialakult világnézetem, meglettek önértelmezésem alapjai, és mellé tettem a Chelsea valóságát. E kettő alapvetően nem illeszthető össze, de végül arra jutottam:
Így a mai napig a Chelsea rabja vagyok. Egy olyan klubbé, amelynek meccsein nem csupán a Terrynek címzett „Kapitány, vezér, legenda” molinó van kifeszítve, hanem a „Roman Empire” felirat is, Abramovics birodalmának ünneplése.
Márpedig zöld sálat újpesti nem vehet
Abramovics úgy lett széles körben elismert, elfelejtett múltú üzletember, ahogyan – e példa alapján – húsz év múlva az lehet Mészáros Lőrinc, Tiborcz István vagy éppen Rogán Antal. Addigra lehetnek akár úgy milliárdos vagyonokat mozgató bizniszmenek, akik alapkezelőkkel, vendéglátással, energetikával foglalkoznak, miközben fektethetnek sportba, lehetnek ismert, körberajongott mecénások a kulturális szférában, miközben senki nem akar már a környezetükben emlékezni arra, milyen piszkos forintokon, árulásokon szerveződtek azok a vagyonok.
Mindennek ellenére az orosz-ukrán háború közben szélsőséges lelkesedéssel voltam ott egy olyan csapat meccsén, amelyet Putyin-barát orosz oligarcha pénzéből építettek föl.
De miért lehet az, hogy gondolkodásomban a futballban akár minden más morális alapot is fölülírva csak a hűség számít, amit így magasabb erkölcsiségnek tekintek, mint az elvi kiállást minden Putyin-féle rezsimhez, korrupcióhoz kapcsolódó vagyon felhasználásának elutasításától, miközben a politikában éppen fordítva gondolom helyesnek a sorrendet? Az itt alkalmazott logikám valójában nem magyarázza meg tökéletesen azt, amit a politikai pártok magszavazóinak szoktak föltenni, hogy tudniillik „mindezekután hogyan” lehet Orbánra, Gyurcsányra, Jakabra szavazni?
Ami azt illeti, sokszor sokaknak teszem föl én is értetlenkedve a kérdést. Úgy, hogy közben saját érvelésemet tökéletesen logikusnak gondolom, amennyiben a közhatalom gyakorlása semmilyen módon nem vethető össze egy sport vagy kulturális közösség támogatásával, e dimenziókban egyszerűen mások a morális keretek, másként kell értelmezni a környezetüket, máshol van a politikum szerepe. Csakhogy ahogyan egyre lokálisabb nézőpontból nézünk rá az ügyre, annál halványabbak lesznek ezek a határvonalak. Elvégre egy faluban például valójában kevés szabad társulás fejezi ki inkább a kisközösség összetartozását, identitását, helyiségét, mint a futballcsapat köré szerveződő.
Márpedig ha ilyen közösségek, akkor nyilvánvalóan hasonló logikák is alkalmazhatók rájuk. Vagyis az odatartozás fölülírhat bizonyos erkölcsi, szakmai aggályokat.
Lehet ezt úgy fordítani, hogy az irracionalitás legyőzi a racionalitást, ám valójában mindkét attitűd nagyon is racionális. Vegyünk egy zászlós példát. Van két sál a boltban. Az egyik jobban mutat rajtunk, inkább illeszkedik a ruhatárunkhoz, színeiben közelebb áll az ízlésünkhöz, kitartóbb az anyaga, miközben olcsóbb is. A piaci racionalitás az, hogy megvásároljuk e minden hatékonyság-kritérium alapján jobbnak mutatkozó darabot. Ám lehetetlen megvennünk a sálat, ha újpestiek vagyunk, az pedig egy FTC-sál. Ez a legmélyebb érzelmi racionalitás: a közösségem, azaz a klubom és ehhez kapcsolódó eszméim miatt a rosszabb anyagú, drágább, csúnyább példányért fizetek. Mert ez kapcsolódik a történetemhez.
Jo Nesbo, a világhírű krimiíró lapunkban is közzétett szövegében megkapóan írt a történetek jelentőségéről, még inkább az igazság szerepéről. Amellett érvel, hogy a végén a hazugságok alulmaradnak, a történelemben végül majd a legigazabb, még ha nem is a leghitelesebb történetek diadalmaskodnak. Ám ettől még lehet, hogy a pillanatnak az erősebbek írják az igazságot, még ha az hazugság is.
Az erősek igazsága
Előbb legyen erőnk, és azután igazunk
– mondta Orbán Viktor március 15-i ünnepi beszédében. Márpedig demokráciában az erőt a társadalmi támogatottság, azaz a többség jelenti. Ebből az orbáni mondatóbl pedig az következik, hogy először sokaságot, közösséget kell teremteni. Ez logikus elgondolásnak tűnik a korábban írtak alapján, mert a közösséghez mesélhető eszme, vagyis igazság. Az igazsághoz viszont sokkal nehezebb többséget rendelni: méghozzá azért, mert ezt nem érzelmi racionalitás működteti.
Hogy miért ekkora a szerepe a szenvedélynek? Képzeljük el saját motiváltságunkat, ha az este új szerelmünkhöz siethetünk, mert érzelmeink ezt diktálják, vagy holnap 11 és 12 óra között látogatjuk meg az élelmiszerboltot, mert az adatok szerint akkor vannak a legkevesebben az legjobb árakat kínáló üzletben, azaz leghatékonyabban (legkevesebb idő alatt a legkevesebb pénzért) akkor tudunk vásárolni. Melyik esetben hajtana több lelkesedés? Az érzelmek primátusa emberi viszonyokban megkérdőjelezhetetlenek, ezért igyekeznek a politikában is közösségeket teremteni.
Ha praktikus szinten nézzük, ez azt is megmutatja, miért több a mobilizációs, motivációs problémája a mindenkori magyar bal-, liberális oldalnak, mint a Fideszhez kapcsolódó jobboldali tábornak. Utóbbi ugyanis olyan közösség, amelynek elsődleges jellemzője a fideszesség, azaz a narancssárga közösséghez tartozás. Ezzel szemben az ellenzék elsősorban nem közösséget, hanem inkább választói koalíciót épít. Különböző csoportok támogatását akarja megnyerni, hogy többséget szerezzen a választáson. Ez sokkal inkább programalapú, technokrata világ, amely nem érzelmi racionalitásból fejlődik. Az elgondolás alapja, hogy az egyes választói csoportok elsődlegesen valamilyen programalapon megfogalmazható változást szeretnének, illetve valamilyen morális és intézményei keretet az élethez tartozó normatív fundamentumnak tekintenek. Azaz érdekek szerint cselekednek. Ideértve azt az érdeket is, hogy eszméik megvalósulhatnak (tehát például csökken a társadalmi egyenlőtlenség mértéke). Ez a logika azonban sokkal kevésbé tud történet lenni:
Újra felvethető azonban, hogy a politika egyszerűen nem értelmezhető olyan logikákon, mint a sport és a kultúra. És szerintem tényleg nem.
Csakhogy miből következne, hogy ez az alapállásom közösségi alapja a gondolkodásnak? Mi van, ha a többség szerint minden területen ugyanúgy értelmezhetők és működtethetők az érzelmi logikák és az egyes szférák ilyen izolálása lehetetlen? Mi van, ha a többség számára éppen azokon, ha tetszik, törzsi tudásokon értelmezhető minden dimenziója az életnek? Miért lenne mindenkinek érdemi tudása e területek alapvető különbözőségéről? Miért lenne mindenkinek evidencia, hogy a közhatalom gyakorlása minden egyébtől különböző misszió? Miért ne lenne igaz, hogy a közösségi médiának is köszönhető újrapolarizálódás valójában ugyanazokat az érzelmi logikákat működteti, amelyekben az érzelmi racionalitásokkal nem versenyképes semmilyen más racionalitás, legyen az politikai, gazdasági?
Azaz annál a döntésnél, hogy kinek szurkolok, pontosan úgy nincs jelentősége Mészáros Lőrincnek, Tiborcz Istvánnak, ahogyan Roman Abramovicsnak sem? Hiszen mit számítanak ezek a nevek valójában ott, ahol Dennis Wise vagy Orbán Viktor van?
A történet ugyanis nem Abramovics, Mészáros és Tiborcz, hanem sokkal több annál. És mivel a futballban úgy tudom, hogy sokkal több annál, s ott hajlandó vagyok hajlítani elvi alapvetéseket a közösség miatt, inkonzisztenciák mutatkoznak majd a gondolkodásomban. És hogy ez miért nem zavar? Mert nekem nincs más választásom. A futballban ugyanis nincs másik választás: aki az FC Hatvan és a Chelsea rajongója, az örökre az is marad. „Aki egyszer kék, mindörökké kék” – ahogy a Chelsea-nél mondják.
A képmutatás szankciói
A képletnek persze csak a mikromegoldása, hogy szurkolunk a csapatoknak, és nem foglalkozunk semmivel. Ám az Abramovics elleni szankciók nem csupán a személyes kékségem dilemmáit mutatják föl, hanem a sport őrületes képmutatását is. Abból, hogy a Bajnokok Ligája-győztes csapaton keresztül is szorongatják a Putyinnal szövetséges oligarchaként számon tartott Abramovicsot, a brit kormány pár dolgot azért rögzít:
- a sportot puha hatalmi eszközként értelmezi, amellyel más országokkal szemben folytathat fegyver nélkül hadviselést,
- mindvégig tudott arról, hogy Abramovics vagyona elfogadhatatlan módon keletkezett, ám amíg Putyin nem támadt egy másik országra, addig semmi kifogásuk nem volt az angol ligát egyébként annak idején alaposan fölfordító szürke/fekete pénz ellen,
- a jog kreatív értelmezése a példaként emlegetett angolszász demokráciákban is lehetséges.
Mindebből ugyanis például az következne, hogy a magyar oligarchák vagyonai is sokkal kevésbé vannak biztonságban, mint azt az évek elteltével föltételeztük. De például következne az is, hogy a nemzetközi sportvilág elkezdi megtisztítani a keleti diktatúrák piszkos pénzétől a sportipart. A választásokon kevéssé elszámoltatható rezsimek nyakló nélkül költhették petákjaikat sportfinanszírozásra, hogy így kapjanak hozzáférést és szövetséget a VIP-páholyokban, kézfogást szupersztároktól, fölfoghatatlan reklámhelyet a globális nyilvánosságban.
Egyébként Boris Johnson miniszterelnök éppen a királyságba készült tárgyalni: olajbizniszről. Ez az egy példa mutatja, hogy amennyiben valamilyen univerzális értékkészlet nevében próbálnák a sportgazdaságot megtisztítani a piszkos pénztől, annak beláthatatlan következményei lennének, minthogy a sportot a politika nagyon is használja eszközként diplomáciai, pénzügyi kapcsolatok fenntartására, ápolására. Putyin most ezt a csöndes egyezséget rúgta föl, így most éppen az Abramoviccsal terhelt Chelsea-nek kell fizetnie a nemzeközi gazdasági és politikai elit fokozhatatlan képmutatásáért.
De még sokan megfizethetik majd az árát annak, hogy a piactorzító szürke dollárok, fontok, eurók elárasztották a sportot. A globális sportgazdaság valójában geopolitikai bomba. Merthogy mindenfelé latorállamokat, félfekete vagyonokat találunk, a futball mindenféle tőkét befogadott morális gát nélkül, hogy táplálhassa a követhetetlen szórakoztatóipari növekedést, termelhesse a szupersztárokat.
Ha valaki esetleg feledné, az oroszokat most kizáró FIFA következő világbajnokságát Katarban rendezik, ahol megannyi tudósítás szerint kvázi rabszolgák sora halt meg a stadionépítéseken.
Sokszor idézett bonmot, hogy háborúban először az igazság esik el. Ám a piacon sincs több esélye az igazságnak, mint a csatatéren: a tőke ugyanis szinte mindig erősebbnek mutatkozik. Azt meg Orbántól tudjuk, hogy előbb úgyis erősnek kell lenni.
Tudjuk, kik vagyunk
Vasárnap egyébként a Sohóban letudott este után érkeztem a stadionba. London ikonikus vigalmi negyedeinek egyike a multikulti, a brit pop, a mindenféle mindenféleség, a képzelet, az őrület otthona. Ez egy csodálatos kultúra. A nyugat-londoni stadion ehhez képest maga a monotónia: ugyanolyan színben, ugyanazért vannak ott a kék mögött rangrejtettek, a felszínen homogén közeg. Ez egy csodálatos kultúra. Igen, azzal együtt, hogy.
Nem sok idő telt el a meccsből, amikor a kisöcsém, akinek közvetlenül a Newcastle-szurkolók mellé volt jegye, már együtt énekelte a kékekkel szektorszomszédainak, hogy: „Beszéljetek kibaszott angolul!” Nyilvánvalóan nem azért, mert már az első mérkőzés perceiben fölháborította az észak-angliaiak kiejtése, hanem mert zajlott a kékek és a szarkák közötti feleselés, amelyben örömmel vett részt. És ő ott a londoniakhoz tartozott.
Aki nem érti, szereti, éli a sportot, abban akárha félelmet, iszonyatot kelt a kollektív föllépés. Hiszen mindenféle szörnyűségekre képes az ember, ha feloldódhat a közösségben, ahol csak a tömegnek van arca, a személynek viszont nincs. Aki meg érti, szereti, éli a sportot, abban fölfoghatatlan káprázatot, beteljesülést hoz a kollektív föllépés. Az ember márpedig közösségi lény, így az öröm, a bánat, a szorongás, a félelem megosztása a legelemibb igénye, a közösség a biztonság, az odatartozás otthona. És ami a legfontosabb: a történet hazája.
A mi hétvégi mikrosztorink tehát úgy zajlott, hogy a kisöcsém életében először végre láthatta a kékjeit úgy, hogy pár nappal korábban még azt hittük, oda lehet álma, mert húsz évvel korábban egy olyan ember vette meg a klubot, akinek közeli szövetségese most indokolhatatlan háborút indított egy másik ország ellen, ám aztán legszebb életeseményei közé került a nap, mert ott volt az arénában, találkozott John Terryvel, föloldódott a nagy kékségben, majd része volt a mesélhetetlen eufóriában. Merthogy a 89. percben érkezett Kai Havertz: a német zseni levette Jorginho bámulatos passzát, majd ugyanazzal a mozdulattal a hálóba küldte a labdát.
A felejtés szigetén szakadtunk egymás nyakába: mi, kékek. Akiknek csak a történetünk azonos színű, és ebből tudható, hogy ez egy hatalmas elbeszélés, amelyben Abramovics csupán lábjegyzet lesz, ahogyan a Fidesz törhetetlen szavazóinak is csak zárójel lesz mindig Tiborcz István.
Ezt nem ezen a Chelsea-meccsen tanultam. Csak éppen a futballban tényleg úgy van, hogy mindig tudjuk, kik vagyunk. Thomas Tuchel, a Chelsea edzője a szankciók bejelentése után azt mondta, amíg van egy garnitúra mez, amelyet fölvehetnek, egy busz, ami elviszi őket a meccsre, addig játszanak, harcolnak.
És hogy milyen fontos az identitás, azt onnan is lehet tudni, hogy a meccsen legtöbbször talán azt a pársorost énekeltük:
Tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, kik vagyunk, Európa bajnokai, tudjuk, kik vagyunk.
Ahhoz, hogy azt lehessen kiáltani, hogy vagyunk, kell a mi. Ami úgy lesz, hogy valaki oda születik, más bámulja Dennis Wise-t a tévében, a harmadik hallja Tuchelt nyilatkozni, a negyedik látja Havertzet káprázatgazdagon a labdához érni, az ötödiket az apukája viszi el egy meccsre, a hatodik lázad a Tottenham-drukker barátai ellen, a hetedik…
Így lesznek ők kékek. Így leszünk végül mi.
