December 29-én Szilágyi Liliána Facebook-posztban vádolta meg apját, Szilágyi Zoltánt azzal, hogy korábban testileg, lelkileg és szexuálisan is bántalmazta, majd egy későbbi interjújában elárulta, hogy évekkel ezelőtt még az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Szilágyi Zoltán levélben közölte, hogy perelni fog, nyilvánosan üzent Szilágyi Gerda, Liliána húga is, aki az apjukkal él és az általa menedzselt Stamina TK-ban úszik. Szerinte a nővére hazudik. A Magyar Úszó Szövetség vizsgálatot indított az ügyben és létrehozott egy különbizottságot, amelynek dr. Papp Gábor ügyvéd az elnöke.
Szilágyi Liliána 2016-ban két árulkodó nyilatkozatot is adott az Eb-n, majd az olimpián, ezek most, a bejegyzés megjelenése után nyertek értelmet. Ebből is látszik, hogy hosszú évekbe telt, mire a nyilvánosság elé tudott állni ügyével (amelynek még most sem tudott minden részletéről beszélni), ahogy a közelmúltban Cseh László is a pályafutását lezáró interjúban nyilatkozott arról, hogy lelki terrorban éltek Turi György edzősége alatt. Többen is csatlakoztak a klasszishoz, majd Turi lemondott az úszószövetségben betöltött minden tisztségéről, ennek ellenére a MÚSZ vizsgálatot indított.
Szilágyi Liliána D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsorában megnevezett két pszichológust, Goschi Gabriellát és Pálvölgyi Ágnest, akik segítettek neki. Mindketten alapítói a Sport és lélek, Sport-pszichoterápiás Egyesületnek, kérdésünkre pedig Goschi Gabriella elmondta, Szilágyi Liliána négy éve kereste fel őt és egy hosszú terápiás úton mentek végig a gyógyulásig. Velük beszélgettünk a sportpszichológia magyarországi helyzetéről.
Úgy tűnik, mintha az elmúlt években lett volna elfogadottabb a sportpszichológia alkalmazása itthon is. A tokiói olimpián az érmes sportolók majdnem mindegyike a pszichológusának is köszönetet mondott. Ez korábban nem volt jellemző, de talán emiatt juthatott el a nyilvánossághoz Szilágyi Liliána története is.
Pálvölgyi Ágnes: Markáns élményem van: 15 évvel ezelőtt leginkább magánjelleggel kerestek meg sportolók, sokszor azt kérve, senkinek, még az edzőnek se jusson ez tudomására a látogatásuk. Mintha titokban történt volna. Aztán elsősorban az olimpiák kapcsán jöttek a megkeresések egyesületektől, kluboktól, a vezetők érdeklődtek, hogyan is van ez. Korábban nem tudták felvállalni, hogy közös munkát kezdjünk, mostanra jutottunk el oda, hogy mondhatni egy egyenrangú partnerségen alapuló team van kialakulóban, ami a sportolót segíti. Mindez azt jelenti, nem kell az edzőnek egy személyben minden típusú feladatot vállalni.
Korábban ezt az edzők kompetenciaveszteségként élték meg, mára azonban rájöttek, hogy a jó együttműködés hasznos, mindenki számára könnyebbséget jelent.
Goschi Gabriella: Azzal még mindig dolgunk van, hogy a sportolók és edzőik megértsék: a civil élet nem független a teljesítménytől. Amikor ezt elfogadják és összekapcsoljuk, onnantól lesz hatékony a munka, nő a bizalom és a nyitottság is az irányunkba. A csúcsteljesítmény kihozatalához több szakemberre van szükség – ebben benne van a sportpszichológus is, illetve a mi egyesületünk is. A Sport és lélek, Sport-pszichoterápiás Egyesület ugyanis nem csak hivatalosan bejegyzett szervezet, hanem erős, emberek közötti szövetség is.
A Cseh László által kirobbantott Turi-ügy kapcsán is elhangzott több helyen, hogy évtizedekkel ezelőtt még belefért, ha elcsattant egy-egy pofon az edzéseken, de a világ azóta teljesen megváltozott. Mennyire nyitottak az edzők a sportpszichológiára? Van olyan tapasztalat, hogy az idősebbek esetleg zárkózottabbak, a fiatalabb generáció pedig nyitottabb?
P. Á.: Régen sem fért bele a pofon. Nem így kellett volna gondolkodni, de azt gondolom, hogy nem voltak eszközeik az edzőknek, ezért a feszültség agresszióban nyilvánult meg. A mai edzők számára is nagy feladat, hogy megtalálják a jó megoldást a magatartási kérdésekben, hogy hogyan legyenek jelen a motivációs helyzetekben. Ám ma már fordulhatnak hozzánk tanácsért. Munkánk során azt tapasztaljuk, hogy legtöbbször az jelenti a gondot, hogy nincs módszerük, nem tudnak hozzájutni a tudáshoz. Épp az eszköztelenségre és tanácstalanságra reagálunk, ebben tudunk segíteni a nemsokára megjelenő tankönyvünkkel.
G. G.: Nem hasítanám ketté a múltat és a jelent, én folyamatos változást látok. Az, hogy anno jobban el volt fogadva ez a fajta fegyelmezés inkább arról szólt, hogy kevésbé mertünk szembenézni azzal, hogy az agresszió nem megoldás, és vannak szélesebb körű megoldások. Csak azok sokkal munkásabbak. Nincs ember, aki ne tapasztalt volna meg olyan helyzeteket, amiben ne sérült volna, és mégis mindenki felnőtt. De az egyensúlyra való törekvés lenne a lényeg, más úton is lehet nevelni. A régi minták még sokszor hatással vannak később is, de a felnőtt emberek felelőssége döntést hozni arról, mi az, amit vállalok, és mi az, amit már nem akarok továbbvinni a következő generációknak. Segítik mindennek tudatosulását ezek a most felszínre tört történetek, és ezért fontosak a jogi szabályozások is, mert kereteket, irányt adnak. Meghatároznak. Épp ezért fontos a sportvezetők szemlélete, hiszen ez határozza meg, mit lehet megengedni egy csapatban, egyesületben, sportágban. A bántalmazásnak több formáját ismerjük, lehet csapattagokon belüli, de az is, hogy a vezető bántalmazó.
Mit tehet a pszichológus, amikor kiderül egy bántalmazás?
G. G.: Az áldozatnál a traumát dolgozzuk fel, segítünk. A bántalmazóról is sokszor derül ki, hogy korábban ő is bántalmazott volt. Ennek a dinamikája marad meg, sokszor tudattalanul alkalmazza, nem is mindig érzékeli, hogy mekkora károkat okoz, ami természetesen nem mentesíti a felelősség alól. Legtöbbször terápia nélkül nem is tud kilépni ebből a mintázatból, még, ha van is arra akarat, hogy másképp csinálja, akkor sem.
A bántalmazónak pont akkora szüksége van pszichológusra, mint a bántalmazottnak, hiszen, ha nem változtat, a bántalmazás karaktervonássá alakul.
P. Á.: A bántalmazás pszichodinamikája kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy sokszor nem látjuk meg, nem halljuk meg, nem akarjuk észrevenni, hogy mi történik körülöttünk. Nem vagyunk képesek felvállalni. Pedig a bántalmazásban a szemlélő mindig ott van, mindig van egy harmadik szereplő, aki általában észleli, de nem mindig tud, akar közbeszólni, pedig hatalmas szerepe van abban, hogy a tettes-áldozat közötti folyamat megakadjon. A szemlélő segítsége, a sok-sok pici „nem”-et mondás visz a fejlődés felé.
Szilágyi Liliána esete azért más, mint a korábbiak, mert itt az édesapát, aki edzője is volt, vádolja. Ha egy edző a bántalmazó, akkor mindig felmerül a család, mint szemlélő szerepe. Ugyanez fordítva is működik? Van felelőssége a klubnak, ha azt látja, hogy egy fiatal sportoló esetében otthon nincs minden rendben?
G. G.: „Könnyebb” a metodikája annak, amikor a klubon belül van agresszió, mert a szülő tud védelmet nyújtani. A sportágak egyre inkább merik meghatározni az etikai-jogi normáikat, egyre szélesebb körben állnak egymás mellé a szemlélők. Mostanában kezdődik, alakul egy új szemléletű protokoll, hogy a sport minél inkább tiszta, és fair play-alapú legyen. Ha kiskorú ellen történik a bántalmazás, mindenkinek jelentési kötelezettsége van. Az iskolák ezt már gördülékenyebben gyakorolják, tudomásom van róla, hogy az oktatási intézmények ma már többször közbelépnek. Ott már megvan a hivatali út, ami a sportban még csak alakul.
P. Á.: Dolgoztam iskolapszichológusként, ott van egy bejáratott út, de még ott is nehéz, hogyan beszéljünk, vagy kit keressünk. „Beleavatkozhatok én abba, hogy mi történt otthon?” „Hihetek a gyerek szavának?” Az egyesület második otthon a sportolónak, ott tölti el a legtöbb időt iskola után. Márpedig, ha olyan, mint egy otthon, akkor nem kérdés, van-e felelőssége. Eszerint kell működni, nagy vágyam, hogy ha oda megy egy sportoló, akkor ne csak a technikai edzésről szóljon minden. Lehessen uzsonnázni, házit írni, foglalkozzon velük mentáltréner. Annak érdekében, hogy a személyes kapcsolat kialakuljon, amiben a gyerek biztonságosan érzi magát.
G. G.: A sportolók sokszor megfogalmazzák, hogy az edző olyan számukra, mintha egy szülő lenne. Egy ötkötetes tankönyvet írunk, amihez sok szakember adja a tudását. Ezekben olyan témákat is tárgyalunk, mint például a kötődéselmélet értelmezése a sportban. Az edzők tehát alternatív kötődési személyek, amit a sportoló a velük való kapcsolatban megtapasztal, az beég a lelkébe, újabb mintázatot alakít ki. Ezek a minták azért fontosak, mert ezek szervezik az életünkben, hogy hogyan viszonyuljunk másokhoz, hogyan bízzunk, hogyan védjük meg magunkat. Ha egy gyerek otthon él át bántalmazást, az edzőnek és a sportnak védő és néha gyógyító szerepe is lehet. Az edző mint kötődési személy ugyanis egészséges világképet mutathat, definiálhatja, hogy ami a gyerekkel történik, az nem helyes. Mi azt képviseljük, a sport egy kincset érő terep a személyiségfejlődésben is, de ehhez arra van szükség, hogy ne csak az eredmény, hanem fejlődés legyen fókuszban. Ennek a szemléletnek ugyanis törvényszerű következménye a jó eredmény is.
Szilágyi Liliána és Cseh László esetében is voltak olyan vélemények, amelyek azt feszegették, miért vártak évekig a történtek elmesélésével, utóbbi kapcsán sokan azt is megjegyezték, addig nem zavarták Turi György módszerei, amíg jöttek az eredmények.
G: G.: Sokáig nem is tudják, hogy valami rossz történik velük vagy épp tehetetlenek. A lélek védekezik a trauma ellen: bagatellizál, meg nem történté teszi az eseményeket, hiába érez fájdalmat, az edzőben, szülőben hisz és bízik, önmagát okolja, szeretné, ha szeretnék és elismernék. Sokszor azonban el is fojtódnak, felejtődnek ezek az emlékek, és csak évek múlva jönnek fel képek, amikor már távol vannak tőle. A lélek ekkor tudatosítja, mi is történt igazából. Amikor történik, akkor megélhetik úgy is, mintha nem is velük történne.
P. Á.: Olyan tudattalan fantázia ez, hogy ha engedi az egyén érzelmileg átélni a bántalmazást, akkor úgy érzi, ebbe gyakorlatilag „belehal”, így ki kell lépnie belőle valahogy.
G. G.: Márpedig a fizikai test nem tud kilépni. A test átéli, a lélek pedig nem. Szemlélővé válik. „Ez nem történhet meg velem.” Az egyesület szemlélete szerint a terápiába sokszor erőforrásként bevonhatók a sport által megtapasztalt élmények, és ezt nagyon hatékonyan lehet alkalmazni a traumafeldolgozásban is. A páciens, amikor megéli, hogy nincs egyedül, akkor jönnek fel az emlékek, akkor kell ezekkel – lassan haladva, – megküzdeni, feldolgozni, így kerülhető el a későbbi traumaismétlés. Ha ez megvalósul, onnan tudjuk, hogy a feldolgozás megtörtént, már nem kerül áldozat szerepbe később. Ami miatt még inkább nehéz egy sportolónak beszélni a bántalmazásról, az az, hogy esetleg korábban a bántalmazás is hozzájárult az eredményességéhez. Egy sportoló identitásának része az eredmény is, így ha a bántalmazott szerepet idő előtt felvállalná, akkor szétesne a saját identitása. Az egy hosszú lélektani munka eredménye már, ha a sportoló eljut oda, hogy másképp is tud sikert elérni, másképp is tud eredményes lenni, nem kell ahhoz a bántalmazás.
Fel tudja mérni egy gyerek, hogy kihez fordulhat segítségért?
P. Á.: A gyerekek, fiatal felnőttek; függő viszonyban vannak szülőktől és/vagy edzőtől, az őket körülvevő felnőttektől. Azért súlyosak a következményei a gyerekbántalmazásnak, mert attól kapja, akitől a biztonságot várná. Hogyan tudna segítséget kérni, ha attól kapja a bántást, akiben megbízik? Mi lesz akkor, ha már nem csinálja? Utána majd nem edz engem? Ott van a megfélemlítés is, „hogyha elmondod, még jobban megverlek”. Meg kell azzal is birkóznia az áldozatnak, hogy először nem hisznek neki, hiszen a szemlélőkben is bekapcsolnak az elhárítás reflexei, a tagadás, a bagatellizálás és az előbb említett bizonytalanság, hogy „beleszólhatok-e”. Épp ezért nehéz a folyamat során kimondani bármit, inkább csak utólag, ha nincs elhárítás és van lehetőség a tudatosulásra. Ezért is jó hogy most hangot kaptak az esetek, mert rámutat, hogy felelősséget kell vállaljunk mi is, akik nem vagyunk úszók, sportolók.
Akkor végül is úgy tudjuk elkerülni a bántalmazást, ha társadalmilag fejlődünk? Nagyon leegyszerűsítve: ha közösen tanulunk meg normálisan viselkedni?
G. G.: Ha nem a bűnbakkeresés áll a fókuszban, hanem a fejlődés, abban a pillanatban ezek a kinyilvánított történetek segítenek abban, hogyan tudunk jobban, emberibb módon élni, viselkedni, másoknak segíteni. Merni kell meghúzni a határvonalakat. Ez az első, és aztán kereshetünk alternatív útvonalakat, hogy hogyan lehet ezt másképp csinálni.
P. Á.: Ahhoz, hogy tudjuk, hogyan csináljuk, fontos információt és tudást szerezni. Hogy megjelenjenek könyvek, tudás a sportpszichológiáról, mert nem lehet egyedül hagyni a társadalmat. A „hogyan”-t meg kell tanulni. A bűnbakképzést azonnal meg lehet csinálni, az könnyű reakció, a másik út nem ilyen gyors.
G. G.: Attól nehéz, hogy tele vagyunk feszültséggel és frusztrációval. Azt kell tudatosítani, hogy ez az új út lassabb, tele van kétségekkel. Nem megy flottul az elején, lesz bukdácsolás, lesznek hibák, feszült leszek, mert nem tudom, hogy kell csinálni, és lehetnek visszaesések is. Ezt a bizonytalanságot kell kibírni, miközben sorra jönnek a versenyek, eredményt is kellene szállítani. Ez egy hosszú átmeneti időszak, de utána könnyebb, eredményesebb és egészségesebb lesz! És egy sportoló sem mondta, hogy ne érte volna meg ezt a nehezebb utat választani. Pedig sok kétségük volt, elbizonytalanodtak magukban és bennünk is.
A vége ennek az útnak mégis az, hogy százszázalékosan megérte.
