A közösségi médiában hollywoodi sztárok sora búcsúzott megrendülten a csütörtökön elhunyt Peter Bogdanovichtól, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ez nem puszta formalitás. Az öntörvényű rendező neve talán néhány fokkal kevésbé ismert ma már pályatársainál (Scorsese, Spielberg, Coppola), de az egyik legnagyobb reménységként robbant be Hollywood nagy megújulásakor, több remekművet is rendezett, és tényleg nagyon sokak pályájára volt hatással. Akár azzal, hogy egy kiemelten fontos szerepüket köszönhették neki (Jeff Bridges, Cher, Barbara Streisand), vagy egyszerűen újító szellemű filmjeivel, amelyek bevallottan formálták olyan alkotók munkásságát, mint Quentin Tarantino, David Fincher, Wes Anderson, vagy épp Noah Baumbach.
A New York-i születésű Bogdanovich már gyerekként is igazi filmbolond volt, 12 éves korától évtizedeken át jegyzeteket vezetett minden filmről, amit látott, komplett kis kritikákat írt róluk. És volt is miről katalógust vezetnie, ugyanis akadt olyan év, amikor négyszáz filmet látott, ami igen szép teljesítmény évtizedekkel a Netflix, sőt, a VHS kora előtt. 16 évesen már Stella Adler híres színész stúdiójában tanult, első színpadi jelenése, amikor statisztaként lándzsahordozó volt egy Othello-előadásban.
Nagy hiba volt, mert a színészeknek nem kell annyit dolgozniuk, mégis több pénzt kaptak
– kommentálta már befutott filmrendezőként évtizedekkel később. Akárcsak a francia újhullám általa is nagyra tartott rendezői, például Truffaut és Godard, ő is filmkritikusként kezdte pályáját, és épp ez jelentette a belépőjét Hollywoodba a 60-as években. Az erőszakban tobzódó B-filmek pápája, Roger Corman ugyanis egy cikke kapcsán elegyedett vele szóba a moziban ülve, és hamar munkát is ajánlott a fiatal kritikusnak: Bogdanovich kipofozta a Peter Fonda főszereplésével készülő motorosfilm, A vad angyalok forgatókönyvét, amely végül hatalmas anyagi siker lett. Így nyílt nagyon hamar lehetősége, hogy megrendezze első filmjét, az erőszakos Célpontokat, amivel 1968-ban egyből le is tette névjegyét Hollywoodban.
Célpontok
„Onnan, hogy hozom-viszem a szennyest, három hét alatt eljutottunk odáig, hogy én rendezem a filmet. Összesen 22 hétig dolgoztam vele – beleértve az előkészítést, forgatást, utóforgatást, vágást és utószinkront –, azóta sem tanultam annyit a filmezésről, mint akkor” – idézte fel 2006-ban Bogdanovich, hogy zajlott hirtelen rendezői pályakezdése Roger Corman szárnyai alatt. A Célpontok arról szól, hogy egy amerikai mintapolgárból hogyan lesz váratlanul eszelős tömeggyilkos. A főhős egy jóképű vietnami veterán, aki egyik pillanatban még meghitt családi ebédet költ el családjával, majd fogja mesterlövész puskáját, és elkezd találomra embereket mészárolni. Már a nyers, dokumantarista erőszakábrázolás is újszerűen hatott a maga idejében, igazán egyedivé azonban a filmes önreflexió teszi, amely egy pályaelhagyó filmkritikustól talán nem is olyan meglepő. A másik cselekményszálon egy kiöregedő horrorszínész, a Boris Karloff által alakított Byron Orlok mereng a visszavonuláson: szerinte olyan erőszakos lett a világ, hogy már nem ijed meg senki a régi vágású horroroktól. A nyugdíj előtt még egy utolsó filmet hajlandó forgatni, ennek a premierjén hozza össze őt a sors ámokfutó mesterlövészünkkel, hogy ráijesszen, majd lefegyverezze, a klasszikus horrorszörnyek utolsó nagy diadalaként. A Célpontok kissé széttartó, de sok szempontból megelőzte a korát, és az ezredforduló óta többször is citálták a tömegmészárlások után mint a szabad fegyvertartás egyik nagyhatású filmes kritikáját.
Ez nem thrillerbe rejtett társadalomkritika, hanem társadalomkritikába rejtett thriller
– mondta róla az éles szemű Tarantino, aki természetesen nagy rajongója a Célpontoknak. Szerinte ez volt 1968 egyik legerősebb filmje, és minden idők egyik legnagyszerűbb rendezői debütálása.
Az utolsó mozielőadás
A Célpontok ízelítőt adott Bogdanovich ellenálhatatlan lendületéből, de az utána következő Az utolsó mozielőadás tette őt a kibontakozóban lévő Hollywood Reneszánsz egyik üdvöskéjévé. A Larry McMurty regényéből adaptált film egy texasi kisváros unott mindennapjait mutatja be az 50-es évek elején, két kamasz srác szemszögén keresztül, akik filmekkel, szerelemmel és szexszel igyekszenek elütni az időt. Egyik – a fiatal Jeff Bridges által alakított Duane – épp a koreai háborúba készül, de előtte még beül az utolsó vetítésre a bezárásra ítélt moziban (filmes önreflexió kipipálva). A film szándékosan szembement a kor színkavalkádjával és mesterkélt drámáival, az európai új hullámot idéző fekete-fehérben mutatta be a melankolikus coming of age történetet. Persze az a gyorsan tejredő hír is növelte korabeli kultuszát, hogy nem szemérmeskedett a meztelenség megmutatásával. Külön bravúr, hogy Bogdanovich tőről metszett New York-iként ragadta meg minden addiginál hitelesebben a kisvárosi életérzést, de Az utolsó mozielőadás persze nem puszta szociográfia, olyan univerzális kérdésekről szól, mint az elmúlás, a nosztalgia, a párkapcsolatok álszentsége és a felnőtté válás. A film hatalmasat szólt, nyolc Oscarra jelölték, köztük a fődíjra is, Bogdanovichért pedig a kor legnagyobb sztárjai álltak sorba, mint például Steve McQueen vagy Barbara Streisand. Bogdanovich első házassága viszont ráment a filmre, mert a forgatáson beleszeretett a női főszereplőbe, Cybill Sheperdbe. A fiatal modellt a Glamour magazin borítóján látta meg, ez volt az első filmszerepe. Később Sheperd még Bogdanovich több filmjében szerepelt, egészen 1979-es szakításukig.
Mi van, doki?
Steve McQueen végül nem forgatott Bogdanovich-csal, de Barbara Streisand igen. Az utolsó mozielőadás sikere után a fiatal rendező gyakorlatilag bármit csinálhatott, kapott rá pénzt, és ő épp a klasszikus Hollywood romantikus komédiái előtt akart tisztelegni. A Mi van, doki? nagyjából ugyanúgy támasztotta fel és újította meg a 30-as, 40-es évek civakodó párokról szóló romkomjait, mint A keresztapa a klasszikus gengszterfilmeket. Az 1970-es Love Story után épp pályája csúcsán lévő Ryan O’Neil és Streisand párosa kiválóan működik a filmben, hozva a screwball comedy „annyira utállak, hogy mindjárt megcsókollak”-típusú feszültségét. Csak úgy röpködnek a poénok, miközben a szenvedélyes diáklány és a félénk zenetudós zűrös kalandokba keveredik. A filmet imádták a kritikusok és a nézők is, 1972 harmadik legnagyobb bevételét produkálta A keresztapa és A Poszeidon katasztrófa után.
Papírhold
Újabb év, újabb Bogdanovich-klasszikus. A Papírhold visszatér a régi Hollywoodot megidéző, fekete-fehér filmezéshez, de ezúttal nem az ötvenes évek Texasába, hanem a 30-as évek Kansasában és Missouri-jába repíti a nézőt, ahol két összeszokott szélhámos – egy felnőtt férfi és egy kislány – igyekszik pénzt kicsalni az emberekből. A nagy gazdasági világválság okozta traumákat humorban feloldó vígjátékot eredetileg a nagy öreg John Huston rendezte volna, Paul Newmannel és lányával a főszerepben, ám végül Bogdanovich-hoz került a projekt, aki a már bejáratott Ryan O’Neilre osztotta a beszédes nevű Moses Pray szerepét. A kislány Addie-t pedig O’Neil saját lánya alakítja. A 10 éves Tatum O’Neil mindenkit lenyűgözött természetességével, és elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart, a díj történetének legfiatalabb győztesévé válva.
És mindenki nevetett
Az elképesztő sikersorozat után jöttek a nagy bukások. A 70-es évek közepétől Bogdanovichnak három filmje is csúnyán elhasalt a pénztáraknál gyors egymásutánban (Daisy Miller, Várva várt szerelem, Az ötcentes mozi). Amilyen gyorsan Hollywood hercege lett, olyan gyorsan vált kegyvesztetté. Ki is hagyott pár évet, csak a 70-es, 80-as évek fordulóján tért vissza a kritikailag sikeres, de anyagilag szintén bukó Saint Jackkel, majd az És mindenki nevetett című romantikus vígjátékkal. Ebben a főszereplő Audrey Hepburn és Ben Gazzara mellett a Playmate-modellből lett színésznő, Dorothy Stratten is szerepelt, aki Bogdanovich szeretője volt akkoriban. A forgatás után, de a film bemutatása előtt nem sokkal azonban Strattent meggyilkolta a férje, aki ezt követően magával is végzett.
Dorothy halála után minden elromlott, hibát hibára halmoztam. Csak az értheti meg, milyen érzés, hogy az ember szerelmét meggyilkolják, aki maga is átélte ugyanezt. Mintha bombát robbantanának a széked alatt, de te valahogy túléled. Soha semmi nem lesz már ugyanolyan. Abban a ködben, ami akkoriban a fejemben uralkodott, úgy döntöttem, megvásárolom a filmet a Twentieth Century Foxtól, és saját erőből fogom forgalmazni Amerikában. Életem egyik legnagyobb őrültsége volt, mint utólag kénytelen voltam felismerni. Ötmillió dollárral és számos ősz hajszállal később a tönk szélére kerültem
– emlékezett vissza egy 2014-es Magyar Narancs-interjúban Bogdanovich, akinek meggyőződése volt, hogy ez a legjobb filmje, csak túl hamar lekerült a műsorról. A filmért rajta kívül is többen rajonganak Tarantinótól Wes Andersonig, de ez nem változtatott azon, hogy csődbe vitte a rendezőt, aki gyakran szerepelt ekkor a bulvármagzinok címlapján a tragédia kapcsán. Ő maga végül egy memoárban dolgozta fel a traumát és állított emléket Dorothy Strattennek.
Maszk
Azért másik említésre méltó filmje is született a 80-as években: az igaz történetet feldolgozó Maszk jelentette Cher színészi áttörését. Az énekesnő alakítja az elszánt anyát, aki mindent megtesz azért, hogy súlyos fejlődési rendellenességekkel született fia teljes életet élhessen. A szívszorító dráma hosszú idő óta az első anyagilag és kritikailag is sikeres filmje volt Bogdanovichnak, de itt is komoly harcokat kellett vívnia a stúdióval, hogy milyen dalok szóljanak a jelenetek alatt. Bogdanovich egész életében aktív maradt, és az utóbbi évtizedekben is aktív maradt rendezőként, még ha igazán emlékezetes játékfilmje már nem is született.
The Great Buster: A Celebration
Bogdanovich filmőrülete azonban messze nemcsak játékfilmekben nyilvánult meg, de abban is, hogy a filmtörténet egyik fontos krónikásává vált. Kedvenc rendezői előtt hol írásban, hol dokumentumfilmben tisztelgett. 1971-ben John Fordról forgatott, 2018-ban pedig a némafilmkorszak egyik nagy ikonjáról, a pályáját rezzenéstelen arccal végigviccelő Buster Keatonről készített kimerítő filmet. Emellett több mint tíz könyvet írt, amelyekhez mélyintejúkat készített olyan hollywoodi legendákkal is, mint Alfred Hitchcock, Howard Hawks. Vagy épp Orson Welles, Bogdanovich legnagyobb hőse, akivel jó barátok is lettek, aki befogadta őt lakásába anyagi nehézségei idején, és akinek utolsó, félbe maradt filmjében is szerepel, sőt, ő maga fejezhette be pár éve azt a Netflix számára (A szél másik oldala című filmet 2018-ban mutatták be).
Maffiózók
Az Orson Welles-filmen túl számos alkalommal megcsillanthatta színészi tehetségét, a legemlékezetesebb ezek közül a Maffiózók, az HBO ezredfordulós kultsorozatában Dr. Elliot Kupferberget, Tony terapeutájának terapeutáját alakította. Bogdanovich jellegzetesen flegma alakja – az elmaradhatatlan vastagkeretes szemüveggel – a popkultúra részévé vált, feltűnt olyan népszerű sorozatokban, mint A Simpson család vagy az Így jártam anyátokkal, de természetesen régi rajongója, Tarantino sem hagyhatta ki őt ki a Kill Bill-filmekből , amelyekben Bogdanovich adja egy rádiós DJ hangját.
