Belföld

Magyarország címlapmegjelenései alapján senkinek nem volt jobb nyugati sajtója, mint Kádár Jánosnak

TranzPress Kft.
TranzPress Kft.

Magyarország címlapmegjelenései alapján senkinek nem volt jobb nyugati sajtója, mint Kádár Jánosnak

A nyugati mainstream sajtó már legalább egy évszázada jórészt végletekben fogalmaz Magyarországról: hol a lelkes csodálat, hol a túlzásokkal teli kritika hangján szólnak a minket érintő cikkek, de inkább az utóbbi jellemző – mondja Szalay-Berzeviczy András, a Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848–2020 című kötet egyik szerzője-szerkesztője, akivel arról is beszélgettünk, valóban igaz-e, hogy hangsúlyosabban jelenik meg a magyar baloldal álláspontja a nemzetközi médiában.

Sok kedvencem van, de Magyarország történetének talán legikonikusabb nyugati címlapja áll hozzám a legközelebb: a Time magazin első oldalán az 1956-os év embere, a magyar szabadságharcos. Azért is ezt választanám, mert ez a címlap szimbolizálja leginkább azt a képet, amely nyugaton rólunk él

– válaszolt a 24.hu kérdésére Szalay-Berzeviczy András, a kötetet megjelentető TranzPress Kft. ügyvezető igazgatója.

Varga Jennifer / 24.hu

Maga a front page history nyugaton régóta ismert műfaj, leginkább egy-egy újság, magazin szokott készíteni ilyet a saját címlapjaiból. Ezek általában olyan képeknek a gyűjteményei, amelyekhez rövid kommentárokat fűznek. Ehhez képest a mostani magyar kiadványban egy ország történelme jelenti a válogatás alapját, ráadásul átfogó elemzések is készültek az egyes korszakokról, a szerkesztők pedig igyekeztek egyensúlyba hozni a szövegek és a képek arányát.

Fókuszban a címlapok

A kötetet kiadó TranzPress Kft. médiafigyelő cég, követi és elemzi, ügyfelei hol, mikor és milyen összefüggésben bukkannak fel a globális médiatérben. Ebből a szolgáltatásból jött a mostani könyv alapötlete is: feltárni azt, hogy historikusan miképp formálódott az a kép, amelyet a nemzetközi sajtó 1848 óta kialakított Magyarországról. Számos szempont alapján – például a teljes nemzetközi sajtó kezelhetetlen méretére tekintettel – a vizsgálatot a nyugati mainstream médiára, azon belül is a címlapokra szűkítették, az egyes korszakoknak az elemzését pedig a legismertebb hazai történészekre, politológusokra bízták.

  • Szalay-Berzeviczy András: Pogány barbárok és Krisztus atlétái – Bevezetés a Nyugat magyarságképébe,
  • Hermann Róbert: „A magyar név megint szép lesz” (1848–1867),
  • Ifj. Bertényi Iván: Elveszett presztízs vagy megváltozott nemzetközi viszonyok? (1867–1919),
  • Romsics Ignác: A király nélküli királyság (1919–1945),
  • Eörsi László: „A kommunizmus hosszú éjszakája egyszer véget érhet” (1945–1956),
  • Valuch Tibor: A kádárizmus arcai (1956–1989),
  • Tölgyessy Péter: Külső mintakövetés vagy nemzetállami megoldáskeresés? (1989–2020).

Szalay-Berzeviczy András elmondta, a külföldi címlapmegjelenések grafikonján világosan látszik, hogy legtöbbször 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben és 2015-ben kaptunk kiemelt figyelmet a nyugati mainstream sajtóban. Ebből az első három olyan liberális fordulatokról szólt, amikor Magyarország tett egy fontos lépést a függetlenség és a nyugati típusú demokratikus berendezkedés felé. Persze azon el lehet meditálni, hogy Magyarország ikonikus pillanatai önmagukban fontosak-e a nyugati sajtónak, vagy ezekben az eseményekben inkább a saját belpolitikai küzdelmeikhez találtak felhasználható példákat – tette hozzá.

TranzPress Kft.

A különböző címlaptípusokat hét csoportba lehet sorolni:

  1. Politikusokról szóló hírek (Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Bethlen István, Horthy Miklós, Kádár János, Orbán Viktor és mások).
  2. Történelmi eseményekről szóló tudósítások (1848, 1867, 1956, 1989, stb.).
  3. Botrányok, bűnesetek és perek (frankhamisítás, optánsper, marseilles-i merénylet, Rajk-per, Mindszenty-per, Nagy Imre-per, 2009-es romagyilkosságok, stb.).
  4. Természeti katasztrófák és balesetek (az 1879-es szegedi árvíz, az 1910-es ököritófülpösi tűzvész, a 2010-es vörösiszap-katasztrófa, a 2019-es Hableány-katasztrófa, stb.).
  5. Sportesemények, kiemelt állami rendezvények (az 1896-os millenniumi ünnepségek, az 1938-as vébédöntő, „az évszázad mérkőzése” 1953-ban a Wembley-ben, az 1954-es berni vébédöntő, stb.).
  6. Innováció és művészet (Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Rubik Ernő és mások).
  7. Álhírek és dezinformációk (például Bethlen István 1931-es téves halálhíre, vagy az, hogy Kossuth Lajos köztársasági elnöknek neveztette ki magát 1849 tavaszán, stb.).

Mivel a kötetben kifejezetten csak a címlapokról esik szó, így felvetettük, hogy töredékes, hiányos vagy akár torz is lehet az a kép, amit ezek alapján felrajzolhatunk arról, miként látott minket a nyugati sajtó.

Varga Jennifer / 24.hu

„Nem volt ilyen félelmem, mert a cél eleve annak a bemutatása volt, hogy mely sajtómegjelenéseknek volt a legnagyobb hatása a nyugati közvéleményre” – fogalmazott Szalay-Berzeviczy András. – „Márpedig ezek éppen a címlapos történetek, amelyekhez képest egy belsőoldalas gazdasági elemzés vagy publicisztika jóval kevesebb emberhez ér el, vagyis a velünk kapcsolatos képet is kevésbé formálja. A címlap minden újságnak a legértékesebb felülete a szerkesztőség, a riport alanya és az olvasó szempontjából egyaránt. Képzeljük el, hogy a hírek tárháza egy üzletház. A címlap olyan, mint az üzletházban a kirakat, még akkor is rápillantunk – sőt, hatással is lehet ránk –, ha egyébként nem megyünk be vásárolni. Az előbb említett, 1956-os Time-címlapot valószínűleg sokszor annyian látták, mint ahányan – mintegy másfél millióan – megvásárolták az újságot.”

Ebből következően nem elsősorban a mélyreható elemzéseket gyűjtöttük össze, hanem azokat a kirakatban lévő elemeket, amelyek – részben mennyiségi okokból – leginkább formálhatták a nyugati közvéleménynek a Magyarország-képét.

Hozzátette: a 400 címlapmegjelenésen túl nagyjából ugyanennyi belső oldalas cikket, publicisztikát is feldolgoztak, különösen olyan korszakokban – mint például a viszonylag rövid Medgyessy– vagy Bajnai-kormányok esetében – amikor nem találtak elsőoldalas megjelenéseket.

A címlaptörténetek jelentőségére a kiadóvezető említett is egy konkrét példát: a trianoni békeszerződés aláírása a nyugat-európai sajtóban csak Franciaországban kapott elsőoldalas cikket. A győztes hatalmak közül más országokban ez nem ért címlapot, miközben az első világháború következményeit bemutatva még a francia sajtóban is jóval többször szerepelt kiemelt helyen a Habsburg-ház trónfosztása, mint Magyarország sorsa.

„A címlapok alapján egyértelmű, hogy a múlt század fordulójáig kifejezetten pozitív volt hazánk és a vezető politikusaink megítélése a nyugati sajtóban, kiemelten az angol, az amerikai és a német liberális közvéleményben. Mind az emigrációban élő Kossuth Lajosnak, mind a kiegyezést tető alá hozó Deák Ferencnek, mind a hosszú ideig miniszterelnökként tevékenykedő Tisza Kálmánnak kifejezetten jó volt a nemzetközi sajtója. Még Tisza István is kedvező kritikákat kapott az első kormánya idején, támogatták az obstruáló ellenzékkel szemben, ám az első világháború kitörésétől kezdve a nyugati mainstream sajtó bűnbakot kreált „a magyar Bismarckból”, a „párbajozó miniszterelnökből”, mintha őt terhelné a kizárólagos felelősség a Monarchia hadba lépéséért. Pedig 1914 nyarán éppen Tisza István volt egyedül az, aki a hétfős koronatanácsban nem szavazta meg a Szerbia elleni hadüzenetet, és Vilmos császárral szembeszállva éppen ő érvelt a Szerbiával kötendő különbéke mellett. Vagyis 1914 nyarán kifejezetten ellenezte a háborút, ezért furcsa, hogy a brit sajtó konzekvensen úgy hivatkozott rá, mint a háború kirobbantójára. Nagyjából 1907 után másfél évtizedre Magyarország megítélése a külföldi sajtóban gyökeresen átalakult, vezető politikusaink és kormányaink kizárólag bírálatokat kaptak, még az antantbarát Károlyi-kormány is” – emlékeztetett Szalay-Berzeviczy.

TranzPress Kft.

Hozzátette: ez a tendencia a bethleni konszolidáció első éveiben – Bethlen és Horthy nyugati nyitásának, a népszövetségi tagságunknak és a gazdasági stabilizációnak köszönhetően – ugyan megfordult, de ahogy a revizionista politika, az olasz-magyar, majd a német-magyar közeledés egyre erősebbé vált, a nemzetközi média úgy lett ismét egyre keményebb Magyarországgal szemben. Később a szovjet tömb részeként nyilvánvalóan nem számíthattunk kedvező nyugati sajtóra, de ami ennél érdekesebb, hogy a rendszerváltást követően is megmaradt hazánk ellentmondásos vagy negatív megítélése.

A nyugatiak Magyarország-képe nem azért fontos, mert feltétlenül igaz, hanem azért, mert a történelem több ízben megmutatta, hogy ez a kép sorsfordító, döntő jelentőségű. A nyugati médiaképünk talán nem elég tárgyilagos, hiteles, és semmiképpen sem azonos az alapos forrásmunkákkal alátámasztott, nemzeti történetírásunk narratívájával, ám az tény, hogy a meghatározó történelmi pillanatokban jórészt a nyugati államok döntöttek sorsunkról. Így volt ez 1849-ben Varsóban, 1914-ben Bécsben és Berlinben, 1920-ban Versailles-ban, 1945-ben Jaltában, 1947-ben Párizsban, 1956-ban Moszkvában és Washingtonban, és még folytathatnám a sort

– mondta Szalay-Berzeviczy András.

Azzal kapcsolatban, hogy milyen meglepetések érték az anyaggyűjtés során, a kiadó vezetője példaként megemlítette: nem gondolta volna, hogy Mindszenty József a rendszer elleni kiállásával és küzdelmével ekkora visszhangot kapott a nyugati sajtóban, ráadásul címlapon. „A mainstream média valóságos hőst faragott Mindszentyből az ötvenes évek elején: Amerikában a maccarthyzmus fel tudta használni a magyar érsek meghurcolt, antibolsevik, szabadságharcos alakját a kommunisták elleni boszorkányüldözéshez.”

Varga Jennifer / 24.hu

Az talán kevésbé meglepő, viszont egyértelműen bizonyítható a címlapok alapján, hogy az egész magyar történelemben senki nem kapott annyira pozitív megítélést a nyugati sajtóban, mint a nyolcvanas évekbeli Kádár János. Ahhoz képest, hogy 1956–57-ben még véreskezű megtorlóként, „Budapest mészárosaként” láttatta őt a nyugati média, igen nagy utat járt be a pártfőtitkár a következő harminc évben, de persze nem csak ő és a rendszere változott, hanem a Nyugat viszonya is a keleti tömbhöz – e kettő együttesen formálta át pár évtized alatt a címlapokon megjelenő Kádár-képet.

A címlapok alapján Kádár valósággal Horthy Miklós inverze: míg az antibolsevik, kezdetben angolbarát kormányzó az 1919-es lelkes fogadtatása után fokozatosan veszíti el a nyugati sajtó rokonszenvét – különösen azok után, hogy Magyarország a Harmadik Birodalom oldalán lép be a második világháborúba –, addig Kádárt a hatalomra jutása után közvetlenül valóságos gyilkosként ábrázolják, ám a nyolcvanas évekre az alakja teljesen átformálódik egy pozitív kelet-európai példává

– tette hozzá Szalay-Berzeviczy.

TranzPress Kft.

Bár a késő Kádár-kori megítéléssel éppen nem függ össze, de nem nehéz történelmi előzményeket találnunk arra, hogy a mindenkori baloldal könnyebben találta meg a szövetségest a nyugati sajtóban, mint a jobboldal. A kiadóvezető felidézte: már a múlt század elején Jászi Oszkárék is keresték a nyugati szerkesztőségeket, hogy külföldre vigyék a rossz hírét az általuk oligarchikusnak, rendinek, feudálisnak, plutokratának és elitistának titulált jobboldali kormányainknak, amelyek szerintük soviniszta módon bántak a nemzetiségekkel és az általános és titkos választójog késleltetésével anakronisztikusak és jogkorlátozóak voltak a magyarokkal szemben is. De láttunk ilyen példát az 1920-as években is, amikor a szociáldemokratáknak sikerült egy olyan képet exportálniuk Bethlen Istvánról a nyugati sajtóba, miszerint a kormányfő konszolidáció címén valójában egy „demokratikus mázzal bevont autokráciát” épít ki a maga „vasöklű közigazgatásával”.

A kilencvenes években az Antall-kormány is arról panaszkodott, hogy a balliberális politikusok és újságírók nyugaton „áztatják” a kormányt. „Közismertté vált az a gyakorlat, miszerint ellenzéki szimpatizáns újságírók külföldi lapokban publikáltak álnéven vagy név nélkül, majd behivatkozták azt, mint a nemzetközi sajtó által a kormánnyal szemben megfogalmazott kritikát” – tette hozzá Szalay-Berzeviczy.

Törött szárnyakon szálló hír

A korabeli sajtóban az információáramlás lassúsága miatt egészen abszurd szituációk is kialakultak. Ez történt például az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végóráiban. Az egyik utolsó jelentős magyar hadisikert 1849. augusztusi 3-án jegyezték fel, amikor Klapka György a katonáival sikeresen kitört a komáromi ostromzárból és bevette Győrt, ám erről Angliában csak napokkal később értesültek. Így aztán augusztus 11-én – két nappal a világosi fegyverletétel előtt – azzal kerültünk a brit The Illustrated London Times címlapjára, hogy „a magyarok ügye végül győzedelmeskedni fog az összes ellenség felett, melyeket Oroszország és Ausztria csak hadba tud hívni ellenük.” Továbbá: „a magyarok sikere olyan messzire vezethet, hogy kitörölheti Ausztriát az európai nagyhatalmak sorából.” Nem sikerült kitörölni, két nappal később kapitulálni kényszerültünk.

Találunk példát bőven arra is, hogy a Nyugattal általában jobb kapcsolatokat ápoló baloldal sem köszöni meg a fejlett világból kapott véleményeket. 2006 után a Gyurcsány-kormány idején valami egészen kínos volt a magyar miniszterelnök és a kormánya külföldi médiaképe, miközben a baloldali kabinet politikáját alapvetően a Nyugaton szorgalmazott megszorítások és adóemelések jellemezték. „Amikor egy politikus saját maga ismeri el, hogy hazudott a saját népének és Brüsszelnek is, majd utána nem mond le, azzal a nyugati demokrácia alapszabályait sérti meg. Akkor mindegy, hogy nyugatos baloldali-e vagy sem, a Nyugat elítéli” – fűzte hozzá Szalay-Berzeviczy.

Varga Jennifer / 24.hu

A címlaptörténelem megírása közben rengeteg fake news-ba is belebotlottak a szerzők. Ezek döntő része nem szándékoltan hamis hír vagy csúsztatás volt, hanem figyelmetlenségből és felületességből fakadó hiba. „Erről van egy külön gyűjtésünk. A kötet szerzői szerint inkább álhírekről van szó, semmint tudatos dezinformációról. Néha egészen elképesztő állítások is megjelentek a mainstream sajtóban is. Így például 1956-ban volt olyan nyugati lap, amely azt írta, hogy Nagy Imre hívta be az oroszokat, ezzel szemben a Spiegel pedig olyan címlapportrét közölt Nagy Imréről, amelyben az szerepelt, hogy a kormányfő semmilyen állami tisztséget sem töltött be a Rákosi-érában. Még ennél is abszurdabb, hogy találtunk olyan tudósítást, mely szerint Budapestet légitámadások érték 56 őszén, valamint Puskás Ferenc a forradalomban vesztette életét a főváros utcáin. Hogy a közelmúltból is említsek egy példát: klasszikus fake news-nak számított, amikor tavaly a CNN-en elhangzott, hogy Orbán Viktor a pandémiára hivatkozva bezáratta a magyar parlamentet” – idézte fel Szalay-Berzeviczy András.

A címlapkönyv egyfelől remek szórakozást kínál, de az alkotók szándéka szerint egyúttal mindenkit önvizsgálatra is késztet.

A nyugati elkötelezettségünket számos egyéb szempont mellett az a történelmi tapasztalat is erősíti, hogy a keleti nagyhatalmak öleléséből Magyarország még soha nem jött ki jól. A nyugati szövetségeseink körében célszerű megismerni, hogyan ítélik meg múltunkat és a jelenünket. A nyugati támadásokat és azok megalapozottságát ügyenként kell mérlegelnünk, és azokra megfelelő választ adni, úgy hogy közben azt is szem előtt kell tartanunk, hogy országunk kis mérete okán eddig mindig hátránnyal indultunk a nemzetközi igazságbajnokságokban

– fogalmazott Szalay-Berzeviczy András.

Olvasói sztorik