Ez a kampány nagy kérdése, nem pedig az, hogy a börtön két év vagy három lesz

Huszár Ágnes: Padlóra kerül a közoktatás?

Egyre nyilvánvalóbb a fenyegető tanárhiány a közoktatásban, különösen a természettudományos tárgyak oktatását nehéz megszervezni. Az idősebb matematika, fizika, kémia szakos pedagógusok hamarosan nyugdíjba mennek, utánpótlásból pedig évről évre kevesebb van. Az ilyen képzettséget adó tanári szakok elnéptelenedtek, a végzettek pedig jó pénzért találnak maguknak állást a gazdasági életben. A helyzet egyre romlik, különösen a vidéki iskolákban, ahol kénytelenek rendszeresen nem szaktanári helyettesítéssel megoldani a fizika, kémia tanítását, de komoly problémák vannak az idegennyelv-oktatás területén is.

Hallani olyan iskolásokról, akik iskolai  pályafutásuk során nem találkoztak képzett fizika- vagy kémiatanárral. Az órákat megtartják, az osztályterembe bejövő testnevelés vagy történelem szakos kolléga azt mondja a gyerekeknek: olvassátok el az anyagot a könyvből! Hogyan kerülhet a felsőoktatásba olyan gyerek, akinek önhibáján kívül a legfontosabb alapismeretei hiányoznak? Ha a szülei értik a helyzetet, fontosnak tartják a tudást, megfizetik a különórákat, akkor esetleg igen. Ha a gyerek szegény családban él, szülei képzetlenek, a válasz: sehogy. A társadalmi mobilitás lehetősége a szaktanárok hiánya miatt már az általános iskolában megfeneklik.

A tanárhiánynak két – egymástól nem független – oka van: a pedagógusok szégyenletesen alacsony bérezése és csekély társadalmi megbecsültsége. Nem csoda, hogy a munkapiacon széles körűen értékesíthető tudással rendelkezők elhagyják a pályát.

Rózsa Péter György–Szentpéteri Nagy Richard: Az alkotmányozás útjai – Kiutak az Alaptörvényből

Korábban két magánszemély, Kajdi József és Pusztai Erzsébet (Bokros Lajos politikai támogatásával, Vörös Imre iniciatívája nyomán) beadványt nyújtott be az Alkotmánybíróságnak annak kimondása érdekében, hogy hazánkban az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének tiltása ellenére – azaz e cikket megsértve – megvalósult a kizárólagos hatalomgyakorlás (melyet a korábbi alkotmány – azonos szöveggel – ugyancsak tiltott). Az Alkotmánybíróság azonban nemhogy ennek kimondását, de bármilyen érdemi határozat meghozatalát megtagadta – arra hivatkozva (a 3012/2012 [VI. 21.] számú végzésében) –, hogy az indítvány nem jogosulttól érkezett. A testület ebbéli némasága az addig lezajlott közjogi átalakítások nyomán már nem volt meglepő, a kezdeményezők mégis kijelenthették, hogy az Ab nem végzi a dolgát (valóban), és immár papírjuk van arról, hogy nem végzi (tényleg). A probléma megoldására kitalált megoldási javaslat azonban több oldalról kapott jelentős támadást.

A javasolt megoldás – melyet Vörös Imre az utóbbi hónapokban több cikkben és megszólalásban ismertetett (az interjúk mellett lásd mindenekelőtt Vörös Imre: A jogállami alkotmányosság helyreállítása – a „Civil Bázis”csoport felkérésére 2021. március 13-án tartott előadás nyomán – civilbazis.hu) – abból indul ki, hogy a dolgát nem végző Alkotmánybíróság helyett az Országgyűlésnek kell megállapítania a kizárólagos hatalomgyakorlás tilalmába ütköző helyzet létrejöttét, és ennek megfelelően határoznia a továbbiakról.

Gadó Gábor: A Norvég Alap és a kormány

Azt követően, hogy veszni hagyott hetvenhétmilliárd forintnyi – optimális esetben a Norvég Alaptól és az Európai Gazdasági Térség (EGT) ún. „Finanszírozási Mechanizmusától” érkező – támogatást, Magyarország kormánya a választók elé állt és bejelentette, hogy súlyos méltánytalanság érte őket, amiért a Fidesz vezette koalíció vesz a nevükben elégtételt. A Miniszterelnökség előbb az MTI-hez eljuttatott közleményében fejtette ki, hogy az ország a 2014–2021-es időszakot illetően „(…) nem fogadja el Norvégia diktátumát, a két ország közötti megállapodás szerint konszenzussal kell kijelölni a Norvég Alap forrásait elosztó szervezetet”. A közleményt utóbb a Magyar Közlönyben egy határozat követte, amely az illetékes miniszterek feladatául szabta, hogy kerüljön sor a „(…) Magyarország és a Norvég Királyság közötti gazdasági kapcsolatok átfogó felülvizsgálatára” (lásd a 1564/2021. [VIII.6.] Korm. határozat 4.c) pontját).

A kormány érvelése, ismerjük el, akár igaz is lehetne. Ha Norvégia, Izland és Liechtenstein, vagyis az ügyben a „donor országok”, rosszhiszemű magatartásukkal a magyar kormányt egyfajta döntési kényszerhelyzet elé állították volna, úgy korrekt konszenzusról tényleg nem lehetne beszélni. A kormány azon fejtegetése is helytálló, hogy a vita tárgyát képező támogatások nem tekinthetők puszta jótékonykodásnak, a „donor országok” nem élveznek korlátlan szabadságot abban, hogy kinek, mikor, milyen eljárási rendet alkalmazva fizetnek ki milliárdokat. Ezek az országok ugyanis, miközben nem csatlakoztak az Európai Unióhoz, az EGT-ben való részvételük révén „(…) élvezik az Európai Unió közös piacának előnyeit” (lásd a kormányhatározat 2. pontját). Ezt a kedvezményt kompenzálja az Európai Bizottság és a „donor országok” megállapodása, amelyben az utóbbiak Norvégia vezetésével vállalták, hogy előmozdítják az Európai Unió kevésbé fejlett tagjainak fölzárkóztatását. Tévedésen alapul viszont a kormányhatározat 3. pontjában olvasható magabiztos mondat, miszerint „(…) a 2014–2021-es támogatási időszakra nézve a Norvég Királyság tartozik Magyarországnak”.

Kovács Zoltán: De mi lesz utána?

Magyarországon a többség tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kormány mindezeket ténylegesen elkövette, ezekről már nem kell meggyőzni. Nem az a kérdés, hogy ez vagy az a politikus hány évet kap, meg hogy kap-e egyáltalán, ezen alighanem túl kellene lépni. A népet arról kellene meggyőzni, hogy az ellenzék kormányzóképes. Ezzel egyre többen foglalkoznak, valószínű is, hogy az ősszel induló kampány alapkérdése lesz: a váltásra készülő ellenzék képes-e elhitetni magáról, hogy győzelme esetén tudja majd irányítani az országot. Sok korábbi Fidesz-szavazó, akiknek elegük lett egykori pártjukból, épp azért bizonytalankodik, mert nem biztos az ellenzék kormányképességében. És nem is lesz olyan egyszerű ez, részben mert a Fidesz-kormányzat olyan törvényeket hozott, amelyek cikluson átívelő hatályúak (az persze önmagában is indokolt kérdés, hogy milyen mértékű átalakításra ad lehetőséget a négy évre szóló kormányzati mandátum), de ezen túlmenően meg kell majd küzdeni azzal a mély gyűlölettel, amit a Fidesz és a KDNP széplelkű emberei módszeresen és ma már aligha vitathatóan tudatosan elültetettek a társadalomban. Ez a kampány nagy kérdése, nem pedig az, hogy a börtön két év vagy három lesz.