„Nem vagy te homoszexuális, csak kíváncsi” – így terelgették a Kádár-korszakban a meleg fiatalokat

A Fidesz kell hogy jelentse az állampolgárok többségi szim­pátiáját megszerezni tudó nyugalmat és magabiztosságot, ugyanak­kor az emberi jogokat, a mindenfajta kisebbség, legyenek azok akár nemzetiségek, akár kisegyházak, vallásos közösségek, akár homoszexuálisok, AIDS-esek, alter­natív szubkultúrák, tehát mindezek jogainak tiszteletben tartásáért való tevékeny fellépést

– hangzott el 1993-ban a Fidesz V. kongresszusán, más kérdés, hogy annak a Fodor Gábornak a szájából, aki még abban az évben kilépett a pártból.

Bayer Zsolt akkori Fidesz-szóvivő, mindössze három hónappal Fodor beszéde után már így fogalmazott a Kurírnak: „Az értelmiség fanyalgását, hogy nem foglalkozunk már a homo­kosokkal, majd valahogy elviseljük.”

A nem foglalkozásból aztán az utóbbi évekre határozottan melegellenes, kirekesztő kormánypolitika lett, melynek legutóbbi, eddigi legsúlyosabb megnyilvánulása a parlamentben kedden elfogadott törvény, amely eredetileg a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépésre szolgált volna, végül azonban betiltott a 18 éven aluliak számára az összes olyan reklám- és médiatartalmat, amely meleg vagy transznemű embereket jelenít meg, a társadalmi célú reklámokban az LMBTQI emberek megjelenését, valamint minden olyan oktatási programot, amely említést tesz a létezésükről.

Természetesen a melegeket megbélyegző, az alapvető szabadságjogokat figyelmen kívül hagyó, retrográd rendelkezés ellenére is a melegek sokkal jobb helyzetben vannak napjainkban Magyarországon, mint 40-50 évvel ezelőtt. A társadalom ma már jóval toleránsabb, a hatalomból táplált homofóbia dacára az azonos neműek jelenleg törvényesen is egybekelhetnek, élettársi kapcsolatukat az állam hivatalosan is elismeri.

Kapcsolódó

Vajon tud róla Kövér László, mi folyik a házasságkötő termekben?

Ahhoz képest, hogy a házelnök szerint a normális melegek nem tekintik magukat egyenrangúnak, szerte az országban ugyanúgy ünneplik őket a köztisztviselők, mintha házasságot kötnének.

A homoszexualitás most bevezetett tabusítását, fiatalok elől való kötelező elrejtését viszont még a kádári diktatúrában sem rendelték el – igaz, a téma megjelenítése gyakran inkább a melegek stigmatizálását segítette elő, semmint az elfogadásukat.

A hetvenes években leginkább tudományos és orvosi folyóiratokban esett szó a homoszexualitásról, jobbára azt kérdést vizsgálva, hogy a betegségnek tekinthető, illetve gyógyítható-e. Később azonban a KISZ hivatalos újságja, a tizenéveseket célzó Ifjúsági Magazin is foglalkozni kezdett a „jelenséggel”, nem mindig következetes információkkal látva el az ifjúságot.

Buda Béla pszichológus 1978-ban egy háromoldalas cikkben értekezett a homoszexualitásról, és bár több, azóta jócskán meghaladott álláspontot is megfogalmazott arról, hogy mitől lesz valaki meleg, illetve hogy miképp lehet ezt „megelőzni”, kijelentette a többi között azt is, hogy „a homoszexualitás egyébként nem elfajzás, hanem a szexuális beállító­dás és viselkedés egyik sajátos változata”.

Írása végén pedig leszögezte:

Homoszexuálisok be­illeszkedésében és emberi kapcsolatzavaraiban egyébként pszichológiai módszerekkel szintén lehet segíteni. Sajnos azonban egyelőre nincsenek megfelelő intézmények, amelyek ilyen problémákkal foglalkoznának. A homoszexualitással kapcsolatos kérdések megoldásában tehát egyetlen eszköznek, az érett, türelmes, nem megítélő, a másik ember pszi­chológiai jogait tiszteletben tartó tár­sadalmi attitűd látszik.

1980-ban egy ennél is merészebb, már-már liberális gondolat jelent meg a kommunista lapban, igaz, Kate Millet Szexuálpolitika című könyvéből idézve: „A forradalom után a szexuális élet rendkívül változatos lesz. Megszűnik a nősténynek a hím által történt elnyomása. Az ember lehet homoszexuális, heteroszexuális és bi­szexuális, de a lényeg, hogy szexuális legyen! Azonban ne szertelen, kizsákmányoló módon.”

Meleg magyar fiatalok is többször feltűntek a magazin levelező rovataiban, más kérdés, hogy a jobbára kétségbeesett kérdéseikre kapott tanácsokban nem volt sok köszönet.

„17 éves vagyok és homoszexuális. Az ilyen jellegű érzéseimet idáig még mindig visszatartottam,de most már úgy érzem, hogy nem bírok tovább így élni. Meg akarok változni. Nem tudom, hogy lehetsé­ges-e? Kihez forduljak és reménykedhetek-e, hogy sikerülni fog?” – írta 1980-ban egy fiú, amire a következő együttérző választ közölte a lap:

Reménykedhetsz, de a kör­zeti orvosotoktól kell be­utalót kérni az ideggyógyász szakorvoshoz vagy a pszichológushoz!

„A doktor úr, kérem…” című rovatban Veres Pál szexológus próbálta rendszeresen „helyes útra téríteni” azokat a fiatalokat, akik felfedezték, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, és ez a legtöbbször félelmet váltott ki belőlük.

Ha va­laki zsákutcába került, ne keressen különféle szükség­megoldásokat, hogy miként juthatna tovább, a legcél­szerűbb, ha visszatér az el­ágazáshoz és a megfelelőúton halad előre. A vélt és a kialakuló homoszexualitásnak az életko­ri sajátosságoknak megfele­lő heteroszexuális kapcso­lat a „gyógyszere”

– mélyítette alighanem tovább a hozzá forduló tinédzserek válságát 1984-ben, ám a NER-féle „vegyük semmibe a melegeket” megoldással szemben még ő is megjegyezte: „Nem csodálkozom azon, hogy nyíltan szégyellt elmondani égető gondját, én viszont azt tartom nehezen elviselhetőnek, hogy egy 16 éves lány éppen úgy, mint egy 18 esztendős fiú magá­ra marad súlyos problémájával, mert nincs személy, akihez nyugodtan fordulhat, nincs intézmény, amely megnyugtató választ adna gyötrődésére.”

Veres doktor javaslatai egyébiránt a nyolcvanas évek második felébe is ebben mederben maradtak, úgymint:

• „Életed legutóbbi (homoszexuális) szakasza olyan útra terelt, ahonnan később aligha lehet visszatérni. Őszinte leveledre az az őszinte válaszom, hogy most még nem késő, és építsd le az A. B. és C. kapcsolatot, mielőtt az ábécé további betűi jelentenék az egy­neműek nemi kapcsolatának jóra nem vezető útját.”
• „A leveledben közöltek alapján nem vagy te homoszexuális, csak kíváncsi. Ha érdeklődésed nem folytatódik a gyakorlati megvalósítás felé, ha ilyen irányban, nem keresel párkapcsolatot, máris átvészelted a »megpróbálta­tást«.”
• „Akit fiú létére nem a nők, hanem a férfiak izgatnak fel, homosze­xuálissá válhat, és ez számárasok sok kellemetlenség forrása lehet. Ezt az állapotot nem szé­gyellni, hanem kezeltetni kell. Minél hamarabb kerül sor erre, annál hatékonyabbá válhat az orvosi segítség. A gyógyítása ideggyógyászati szakrendelésen történik, ahova körzeti orvos ad­hat beutalót.”
• „Ha akarod, akkor van kiút! Családi körülményeidben rejlik annak a nyitja, hogy fiú létedre miért nem a lányokhoz vonzódsz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megváltoztathatatlan homoszexuális vagy. A lányokkal szembeni viselkedésnek inkább a félszegség az oka, aminek »gyógyí­tásához« nincs szükség orvosra.”

Hasonló szellemben válaszolt egy lánynak Szántó Gábor is a „Válogatott magánügyek” című rovatban:

Ne legyél biztos abban, hogy homoszexuális vagy! Nagyon sok fiúról elmondhatjuk sajnos, hogy „lányos” tulajdonságaik van­nak, ez korjelenség. A sok válás kö­vetkeztében a legtöbb fiú a mamához kerül, se otthon, se az iskolában nincs előttük férfiminta” (…) Azt sem árt tudnod, hogy a homoszexuálisok nagy többsége nem „eredendően” más, a többség nem így „született”, hanem ilyenné vált. Esetleg azért is, mert túlságosan ko­rán és éretlen fejjel olvasott olyan könyvet, mint az általad említett „Vadnarancsok”.

A következő számban ugyanakkor az erre érkezett reakciót is lehozta az Ifjúsági Magazin, mégpedig a Magyar Homoszexuálisok Országos Egyesülete elnökétől, dr. Romsauer Lajostól, kinek véleménye az új törvény szerint alkalmasint már csak 18 éven felülieknek szóló médiatermékben jelenhetne meg.

„Ilyen választ („Nem partnert kell találni, hanem megváltozni!”) felelősséggel senki sem adhat. A már kialakult identitástudatot lehetetlen megváltoztatni, a homoszexualitás nem betegség, hanem állapot és életforma, amely az élet első évei­ben véglegesen kialakul. Ezt sem terjeszteni, sem megkapni nem le­het! Magyarországon legalább fél­millió homoszexuális él, egyötö­dük kamaszkorú. Ha ezt kényes kérdésnek tartja, ne válaszoljon az ilyen levelekre, ne adjon lebeszélő és kitérő válaszokat! Vagy írja azt, hogy a „társat kereső” forduljon az egy éve megalakult Homosze­xuális Egyesülethez.”

Mint említettük, az Ifjúsági Magazin koránt sem volt mindig következetes a homoszexualitásról közölt információkat illetően. 1986-ban például már tudományos konszenzus volt arról, hogy a homoszexualitás nem betegség – ahogy azt a lap hasábjain is kifejtette több szakember – , Gábriel György rendőr főhadnagy  azonban ezt másképp gondolta: „Egyre jobban terjed a videózás. A fiatalok között különösen népszerűek a diszkófilmek, de a nyilvános szórakozóhelyeken is fel-feltűnnek időnként az országba becsempészett pornó- és horrorfil­mek. Ne gondolja, hogy pusztán a törvények megkövetelte szigor miatt üldözzük ezeket a vetítéseket! Regényeket mesélhetnénk arról, hogy mennyit ártanak ezek a filmek. Hányan, de hányan mesé­lik el később sírva itt nálunk a kihallgatáson, hogy egy-egy ilyen vetítés után önként vagy kényszerhatására olyan nemi kapcsolatba kerültek, amit később megbántak. Ezeken a bulikon gyakori a természetelleni fajtalanság is, s aki egyszer elkezd­te, könnyen válhat homoszexuálissá. Lányokat és fiúkat egyformán fenyeget ez a betegség.”

De nemcsak a horror- vagy pornófilmek, hanem a popperség is magába rejtette az elmelegedés veszélyét, legalábbis erről árulkodik egy 1981-ben, „Hervadó melósok” jeligével megjelentett levél.

Mi már nem bírunk tovább Debrecenben élni, mert vá­rosunkra tört egy népbe­tegség, a popperség. Annyi itt a popper, hogy már rossz a levegő. Nem tu­dunk kapcsolatot teremteni jó nőkkel, mert azok vagy popperek, vagy digók, vagy haladó gondolkodású csajok és éppen ezért foglaltak. Kérlek, ne nevess ki min­ket, de lehet, hogy ezért homoszexuálisak leszünk. Kérünk, adj tanácsot, hogy autószerelő és esztergályos szakmával hol lehet elhelyezkedni, távol Debrecen­től!