Sankt Pölten igazi osztrák mintavároska, legforgalmasabb belvárosi része is csendes, ragyogó tiszta és biztonságos, ahol a Budapest farkastörvényei között keményedett magyar utazó elsőként arra a horrorra csodálkozik rá, hogy az utcákon lakat nélkül teszik le a biciklit a helyiek. A hely izgalmasságát zajos bulihelyek vagy a biciklik Schrödinger macskáját idéző helyzete helyett egészen más adja: ez az alig több mint ötvenezres lakosságú város, azon belül pedig a Sankt Pölten-i Festspielhaus Európa egyik legfontosabb kortárs kulturális központja, ahová minden valamirevaló táncos és mozgásszínházi társulat és előadóművész szeretne eljutni. Sankt Pölten lakosainak kultúra iránti szenvedélyét jól jelzi, hogy a kisváros lakosságszámához képest óriási, ezer fő befogadóképességű színházról beszélünk. Ezt a nagyságrendet Magyarországon a Vígszínház tudja felmutatni a maga ezeregyszáz fős nézőterével, illetve a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme, de az nem színházterem, más tér, más színpadtechnika és így tovább.
Akárhogy is, a Festspielhaus színpadán a kortárs tánc legnagyobb neveinek is presztízs fellépni – így az, hogy az ősz óta tartó covid-lezárások után a magyar Recirquel társulat Solus Amor című előadásával nyit újra a színház, mindenképpen fontos siker. Az viszont már a sikeren túlmutató, a művészeti alkotásoknak időnként kiutalt kegyelem, hogy ez az előadás ezen a színpadon és főleg ebben a történelmi pillanatban az emberi képességek diadalának szimbóluma lehetett.
Persze az, hogy a Recirquel külföldön lép fel, önmagában már nem igazán hírérték: a társulatnak egyedi a produkciója, a Recirquelt vezető, rendező és koreografáló Vági Bence által kitalált cirque danse, amit cirkusz-táncnak lehet fordítani. A cirkuszművészet artistamutatványait ötvözik kortárs táncos elemekkel és nézőponttal, nemcsak technikában, de tartalmilag is, úgy, hogy egyik műfaj sem hangsúlyosabb a másiknál. Előadásaik nem különálló attrakciók sorából állnak, hanem egy gondolatmeneten vezetik végig a nézőt, szavak nélkül elmesélt történet van és mélység, amit a társulattal minden előadásban szorosan együtt dolgozó Szirtes Edina Mókus zenéje keretez.
Így aztán a Recirquel a legtöbbet utazó magyar művészeti produkció, miközben a – főként a Müpa Fesztivál Színházában tartott – hazai előadásaik is teltházasak. A Festspielhaus is rég nézegeti a társulatot, tudtuk meg Brigitte Fürle művészeti igazgatótól a május 20-i premier előtt: Fürle 2015-ben egy fesztiválon látta a Recirquelt, és azóta tervezte meghívni a társulatot, ám a legjobb alkalmat kereste, ami szerinte most jött el – pontosabban már tavaly eljött, csak a járvány közbeszólt.
Fontos, hogy úgy adjunk teret egy alkotó, egy társulat bemutatkozásának, hogy azzal művészileg is a legelőnyösebb helyzetet teremtsük meg. És a Recirquel esetében – ezt mondtam Bencének is – most jött el a pillanat, mert ez az előadás az, ami nagyságrendjében illik ehhez a színpadhoz. Ez a megérzésem – pedig én úgy hívtam meg Bencééket, hogy még nem is láttam ezt az előadást, csak a ma esti premieren fogom, amikor mindenki más is. De úgy érzem, ez a jó pillanat
– mondta el Brigitte Fürle hozzátéve, hogy nem csak a Solus Amor kapcsán vannak megérzései a jövőre nézve: ő úgy látja, hogy a járvány nehezén túl vagyunk, és a kulturális intézmények, színházak is folytathatják a munkát, szerinte az ősz sem hoz majd új leállást. „Meg kellett tanulniuk a politikusoknak, hogy megbízhatnak a kulturális szektorban, hogy betartjuk az előírásokat, mostanra ez már nem is kérdés” – véli Fürle. Az osztrák kulturális szcéna egyébként hasonló utat járt be a járványban, mint a magyar, legalábbis lezárások és nyitások terén: tavaly tavasszal ők is bezártak, aztán nyár elején rövid időre kinyitottak, majd évadszünetre mentek, ősszel viszont rövid nyitva tartás és fokozatos szigorítások után októberben jött a teljes lezárás. A zárva tartás alatt Ausztriában is volt némi online jelenléte a kulturális szereplőknek, ám ott, Magyarországgal ellentétben, ez nem hozott bevételt: a streamelt előadások ingyenesek voltak.
A Festspielhaus és vele Ausztria kulturális életének újranyitása, persze, messze nem jelenti azt, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba: a színházban továbbra is kiemelt biztonsági szabályok érvényesek. Az intézmény eleve csak félháznyi jegyet tett elérhetővé – a színház állami támogatásokból is él, így nincsen rajtuk éles profitkényszer –, sakktáblaszerűen elosztva az üresen hagyott helyeket úgy, hogy az együtt vásárlók egymás mellett ülhetnek – ez Magyarországon is így van a mozikban és a színházakban is. Emellett A tumultus kialakulása ellen pedig azt találták ki, hogy megkérik a nézőket, az előadás végén ne induljanak ki, csak akkor, amikor erre megkérik őket, soronként.
Ezt az előadás előtti köszöntőjében Brigitte Fürle még egyszer elmondja a nézőknek – merthogy van köszöntő, nagyon tanulságos. Az ugyanis, hogy a művészeti igazgató a színpadon köszönti a közönséget, amely láthatólag egyfajta közülük való hírességként ovációval ünnepli őt, élő kapcsolatot jelez színház és közönsége között. Ez a magától értetődő fontosság egyébként a Brigitte Fürlével folytatott beszélgetésünk során is nyilvánvalóvá válik: láthatóan cseppet sem komplexusos amiatt, hogy ő a kultúrában utazik, a járvány alatt sokadrangúnak ítélt területen. Épp ellenkezőleg, szavaiból, egész jelenlétéből az évszázados európai művészeti hagyomány átható ismerete, szeretete árad, miközben fel sem merül, hogy a valóságtól elrugaszkodott, fölényes vagy sznob lenne, ami a mi, kisebbrendűségi érzéssel sújtott magyar kulturális életünk felől nézve különösen kontrasztos élmény.
Ezt a kulturális hagyományt a közönség is visszatükrözi: nehezen minősíthető elitistának vagy sznobnak ez a közönség, amelyben kiskamasztól nyolcvan pluszos nénikig, hétköznapi utcai viselettől a kisestélyiig mindenféle felbukkan. Ez a színes kép csak fokozza azt a közösségi élményt, ami a színház – a mozi, a tánc, a hangverseny, a koncert – lényegét jelenti, és amit a legjobb stream sem képes pótolni. Ehhez pedig az előadás szinte véletlenül – vagy még inkább a cikk elején említett kegyelmi helyzetből fakadóan – kapcsolódik: a Solus Amor az emberről állít fontos dolgokat, és hogy ezt egy sokszínű közönség előtt teszi, erősít az eleve vaskos hatáson.
A Solus Amor egy trilógia harmadik része. A Recirquel Non Solus című előadása volt a történet első állomása, a test és a lélek szétválását, ennek fájdalmát és tragédiáját körüljáró darabot a My Land követte, melyben a társulat az ember földhöz, otthonhoz, hazához való viszonyának boncolgatásával folytatta a témát. A Solus Amor még egyet tágít a nézőponton, és arról beszél, hogyan is vagyunk mi, emberek jelen ebben a világban, hogyan pusztítjuk azt, és miként hatnak emberre és természetre ezek a kölcsönhatások. A természetet két jegesmedve-bábu szimbolizálja, fenséges, hatalmas bábok, melyeket a társulat művészei mozgatnak saját testüket kölcsönadva – az anyamedve és kölyke jelenetei az előadás legmeghatóbb pillanatai. Ugyanitt: elképzelni nem tudok csodálatosabb merchandising-terméket, mint ezeknek a medvéknek a miniatűr verzióját.
De hagyjuk a marketingötleteket, szakralitással van dolgunk. A Solus Amor a misék dramaturgiájára épül fel, és a klasszikus misetételeket követi, ezt a formai keretet Szirtes Edina Mókus három fő hangzásvilágot ötvöző zenével tölti meg: a szimfonikus zene, a világzene és a magyar és balkáni népzene adták a fő inspirációt, a végeredmény pedig sokrétű, zsigeri hatásokkal operáló áradás. Magyarán: a néző bőg, mint az árva gyermek – vagy, mint aki épp egy világjárványt élt túl, ki több, ki kevesebb sérüléssel, és ennek sokkja keveredik benne annak katarzisával, hogy lám, az emberi képességek kivezetni látszanak minket ebből a rémálomból.
Ezt az áthallást nagyban segíti, hogy nehéz nem úgy gondolni az emberre, mint csodás titkok tudójára látván mindazt a szürrealitást – emberfelettit – amire a társulat művészeinek teste, lelke, tudata képes. A gondolatot, az érzést, az üzenetet a koreográfia, a mozdulatok művészi volta hozza, erre emelnek rá azok a nyaktörő mutatványok, amelyek egyszerre váltanak ki rettegést és irigységet – ez utóbbit főleg azért, mert azért az igazságtalanság, hogy a repülés, az a fajta igazi, madárszerű repülés láthatólag az artistáknak van fenntartva ebben a világban.
És közben, persze, úgy varázslat ez, hogy mégsem az, mégsem valami ember felett álló mágia, hanem nagyon is létező, elérhető emberi teljesítmények, tehetség, felkészültség, szorgalom, fegyelem és koncentráció. Itt újfent feldereng a párhuzam a világkrízisek megoldásával, vagy, mondjuk, egy életmentő vakcina feltalálásával: azt is emberek hozták tető alá okossággal, szakértelemmel, kreativitással, együttműködéssel és kitartással, kis túlzással mondhatni, nincs itt semmi ördöngösség.
A Recirquelben emberek dolgoznak meglehetős szigorral: a járvány alatt sem pihentek, teljes munkaidőben próbáltak – egyrészt a készenlét miatt, hogy amikor a világ kinyit, és egy Brigitte Fürle azt kérdezi, „három hét múlva premier, készen álltok?”, akkor egyértelmű igen lehessen a válasz, másrészt konkrét fizikai kényszerből. Az artisták ugyanis olyannyira valódi emberek, hogy valódi emberi testük szintén valódi mikrotorzulásai teszik lehetővé testük ilyen dolgokra való használatát.
Az artista nem tud nem próbálni. Még a táncosnál is „rosszabb” neki ilyen szempontból, mert legfeljebb két-három napot tudnak kihagyni, mert ha leáll, akkor azok a torzulások, amitől alkalmas a teste arra, amit csinál, elkezdenek visszaalakulni, és ez pokoli fájdalommal jár
– mondja erről Vági Bence társulatvezető, és további részleteket is mesél: az például, hogy valaki a hajánál fogva fellógatva tudjon egy számot előadni, vagy annyit álljon kézen, mint a társulat egyes tagjai, hét-nyolc évnyi tréninggel érhető el. Hogy egy esetleg betegség vagy sérülés tétje mekkora, az élesben figyelhető meg a társulat egyik tagja, Illés Renátó arcán az előadás végén: ő komoly sérülés után ebben az előadásban állt színpadra újra, ezt pedig, aki nem beszélt a társulattal az előadás előtt, az is megsejthette abból a hihetetlen örömből, ami Illés arcán tükröződött a tapsrendben. A társulat e tét miatt zárta el magát hermetikusan a külvilágtól a járvány idejére: hónapokon keresztül csak az otthon és a próbaterem között telt az életük, aki szülőkkel élt, azoknak lakást béreltek a lezárás idejére.
Ezek az áldozatok is példázzák azt, amiről ez a Sankt Pölten-i kiruccanás végső soron szólt: a félelem nélküliséget. Nem a nemtörődöm vagánykodást, hanem azt, amikor az ember a félelmet okossággal, felkészültséggel, koncentrált figyelemmel, átgondoltsággal és bátor önazonossággal váltja ki. Ausztria nem fél sem nyitni, sem a nyitáshoz új utakat keresni, nem fél átgondolni, megszervezni ennek követelményrendszerét, következetesen, gondosan és teketóriázás nélkül betartatni azt – úgy, hogy a tekintélyszemélyek magukra is kötelezőnek tekintik a szabályokat, és nem mellesleg rendelkezésre bocsátják az ehhez szükséges emberi és anyagi erőforrást.
Vagy például Sankt Pölten nem fél nyíltan és büszkén kultúrfellegvár lenni, ahol a magasművészet képviselői közel ugyanolyan ismertek, mint másutt az aktuális trashreality szereplői. Vági Bence nem fél a nagy szavaktól, a pátosztól, a fajsúlyos témáktól, nem fél gondolkodni emberről, csodáról, pusztításról, és szeretetről. Az artista nem fél nyaktörő ugrása előtt, hanem felkészül, gondosan, hosszan, évek munkájával, áldozathozatallal, szigorú fókusszal, és azzal, hogy udvariasan, de határozottan elküldi a rossz helyen lábatlankodó újságírót az útból.
A Solus Amor Sankt Pölten-i bemutatója május 20-án volt, Magyarországon a Müpa újranyitása után lesz látható.
