A trianoni békediktátum sokként érte a magyar társadalmat 1920. június 4-én: színmagyar területek, történelmi tájak, városok elcsatolása, a gazdaságra mért óriási csapás, az ezer éve fennálló ország „megalázása” indokolatlanul túlzónak, érthetetlennek, emészthetetlennek tűnt. A szerződés rendelkezései régóta közismertek voltak, mégis az utolsó percig mindenki abban reménykedett, hogy valaminek még történnie kell, sikerülhet változtatásokat kiharcolni – Magyarország ilyen mértékű megcsonkítása egyszerűen nem történhet meg.
Az utolsó pillanat aztán május utolsó napjaiban jött el, a közvélemény számára ekkor vált végképp világossá, hogy nincs tovább. Az aláírás napján – péntek volt, mint most – a magyarság egy emberként, némán gyászolt, a korabeli beszámolók szerint a fővárost „zokogó, fájdalmas tömeg” lepte el. Központilag szervezett rendezvényt nem tartottak, mégis százezrek voltak az utcákon, a tüntetések egybeestek az úrnapi körmenettel, ami különös párhuzamba állította Krisztus kálváriáját és Magyarország sorsát.
Dr. Bödők Gergely történésszel, a Clio Intézet társügyvezetőjével beszélgettünk arról, hogyan zajlott „Budapest néma tüntetése” 1920. június 3-án és 4-én. A két fekete, néma nap, ahogy a Magyarország című lap írta június 4-ei számában.
Marad minden úgy, ahogy van
A békekonferenciára szóló meghívó ugyan csupán 1919. december 2-án érkezett, Teleki Pál vezetésével már 1918 őszétől komoly béke-előkészítő munka folyt, ami csak a Tanácsköztársaság idején szünetelt. A Párizsba induló magyar delegációt hatalmas, még bizakodással teli tömeg búcsúztatta 1920. január 5-én, majd január 17-én a sajtóból mindenki értesülhetett a békefeltételekről.
A remény hetei és hónapjai következtek, mígnem május második hetében a magyar lakosság is megismerhette a szerződés végleges szövegét, ami semmiben nem tért el a korábbiaktól. „Tehát el vagyunk ítélve. Tehát marad minden úgy, ahogy van” – írta vezércikkében a Budapesti Hírlap.
Óriási volt a felháborodás, napokig tartó viták után végül a nemzetgyűlés úgy határozott, hogy a békefeltételeket el kell fogadni, más lehetőség nincs. Erről a kormány május 18-án értesítette Alexandre Millerand francia miniszterelnököt, aki válaszában közölte, az aláírás június 4-én lesz a versailles-i kastélypark Nagy Trianon-palotájában. Ezzel minden remény szertefoszlott, a magyar közvéleményen csalódottság, harag és félelem lett úrrá.
![Trianon: hangosan felzokogtak a templomokban 1](https://s.24.hu/app/uploads/2021/06/gettyimages-481657771.jpg)
Később megérkezett az MTI párizsi tudósítójának szikratávirata, miszerint az aláírást délelőtt tíz órára tervezik, ettől kezdve ezt az időpontot terjesztették az újságok széltében-hosszában. Az aktus valójában délután, 16 óra 30 perc körül ment végbe, nem tudni, honnan jött a félreértés.
A lényeg viszont, hogy ez alapján a legtöbb budapesti eseményt 10 órára szervezték
– mondja a 24.hu-nak Bödők Gergely.
Nem nyugszunk bele
A Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, rövidebben Területvédő Liga (TEVÉL) volt a legnagyobb és legaktívabb szervezet, amelyet még 1918-ban hoztak létre a békeszerződés előkészítésének támogatására. Röplapokat gyártott, tüntetéseket szervezett kisebb-nagyobb rendszerességgel, egyik jelmondata a ma is közismert „Nem, nem, soha!” volt. A liga már június 3-ára utcára hívta az embereket, az egész napos programot az újságok is közzétették.
A június 3-ai, úgynevezett néma tüntetések hatalmas felvonulással kezdődtek, ahol a tömeg virágokkal, koszorúkkal borította be a magyar történelem, a magyar szabadság nagy alakjainak szobrait, és városszerte több esemény zajlott. Ezeken a résztvevők a Himnuszt és a Szózatot énekelték, verseket szavaltak, a beszédek a békeszerződés igazságtalanságát, tarthatatlanságát hangsúlyozták, fő üzenetük az volt, hogy nem nyugszunk bele.
Erre a csütörtökre esett 1920-ban úrnapja is a hagyományos körmenettel, a katonai, egyházi és polgári elit a Mátyás-templomban vett részt szentmisén. Úrnapja katolikus főünnep, az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe sajátos, vallási jelleget adott a gyásznak, és a Budai Várban tartott körmenet a központi, állami rendezvény helyét is átvette.
A krisztusi életút stációival hozták párhuzamba a magyarok kálváriáját a retorikában és a szimbolikában. Ma is jól ismert ábrázolás például a keresztre feszített, töviskoszorús Magyarország
– emeli ki a történész, akinek a gyászos napról szóló publikációja a Rubicon történelmi folyóiratban jelent meg.
![Trianon: hangosan felzokogtak a templomokban 2](https://s.24.hu/app/uploads/2021/06/kepeskronika_1920_1__pages623-623.jpg)
A Pesti Napló így foglalta össze ezt a napot: „egy felejthetetlenül méltóságteljes tüntetés nagyszerű emlékével vonul be a magyar históriába. Némaságában is harsonák ezreinél hatalmasabb szóval fogta meg a szíveket az a hatalmas demonstráció, amellyel a végre egymásra talált magyarság e nagy és jelentős napon kifejezést adott elszántságának és erős hitének. A mai nap a nemzet nagyjainak emlékét hívta segítségül”.
Megállt az élet, zúgtak a harangok
Államilag szervezett, nagy akciókat másnapra sem terveztek, megtették ezt a különböző egyesületek, egyletek, szervezetek. Százezrek mozdultak meg a hűvös, borongós, majd szitáló esőre váltó június 4-ei pénteken – az említett félreértés miatt mindent délelőtt 10 óra köré szabtak.
Az iskolákban a normál tanítás helyett a pedagógusok a békeszerződésről beszéltek a gyerekeknek, a hivatalokban, bankokban munkaszüneti napot rendeltek el. A boltoknak 10–14 óra között zárva kellett lenniük, de az élelmiszerüzletek kivételével a legtöbb kereskedő ki sem nyitott. A lapok fekete gyászkerettel jelentek meg, a vendéglők, kávézók csak korlátozottan lehettek nyitva ebéd- és vacsoraidőben, a mulatók zárva maradtak, és alkoholtilalom volt érvényben. Amikor pedig az óra elütötte a tízet, öt percre leálltak a villamosok, tíz percre a vonatok, és fél órán keresztül egyszerre zúgott Budapest összes harangja.
A honatyák fekete gyászruhában érkeztek a Nemzetgyűlésbe, Rakovszky István házelnök a formaságok után rövid beszédet tartott. Elmondta, hogy a békeszerződést csakis kényszerből írtuk alá, bizakodásra szólított fel, majd az elszakított magyarságnak üzent: „ezer évi együtt lét után válunk el, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A képviselők felállva tapsoltak, ezt követően az ülést berekesztették.
![Trianon: hangosan felzokogtak a templomokban 3](https://s.24.hu/app/uploads/2021/06/kepeskronika_1920_1__pages622-622.jpg)
Nemzeti egység
Rendkívül ritka a magyar történelemben az a pillanat, amikor olyan nemzeti egység alakul ki, mint ami a trianoni békediktátummal szemben létrejött. Politikai hovatartozástól függetlenül mindenki a teljes elutasítás álláspontján volt, eltérés csak a „hogyan tovább” kérdésében mutatkozott a két világháború között.
A szociáldemokraták és a kommunisták az etnikai revíziót pártolták, azaz a nyelvhatárokig tolták volna vissza az államhatárokat, a kormánypártok viszont a teljes Szent István-i ország visszaszerzését tűzték ki célul. Erre kondicionálták a magyarokat, de tisztában voltak a realitásokkal. A „színfalak mögött” minden mérsékelt vezető politikus az etnikai határok meghúzását tartotta az elérhető maximumnak, de a retorikában ezt csak a teljes revízió első lépéseként jelenhetett meg. Bödők Gergely megjegyzi:
Amely kormány a Horthy-korszakban kijelenti, hogy a Szent István-i magyar állam visszaállítása csupán álom, nagyon rövid időn belül megbukott volna.
Százezres tömeg
A legnagyobb szabású esemény 1920. június 4-én az elcsatolt országrészekből Budapestre menekült magyarok felvonulása volt – „hangtalan tüntető fölvonulás”, ahogy a városházán fogalmaztak az idegen uralom alá került törvényhatóságok képviselői. A gyülekező fél kilenckor volt a Hősök terén, majd Erdély, Észak-Magyarország és Dél-Magyarország táblákat kísérve indultak az emberek a Szent István-bazilika felé.
A résztvevők létszámáról nincsenek hiteles adataink, de százezres tömegről volt szó, ami megtöltötte az Andrássy utat: a menet eleje már elérte a templomot, mire a vége el tudott indulni a Hősök teréről.
A sajtó a menekültek „csendes és hangtalan” tömegéről írt, az első tüntetők épp 10 órára érkeztek a bazilikához, amikor a harangok megszólaltak. A harangzúgás után szentmise következett, majd a „menekültek” az Erzsébet híd mellett álló Petőfi-szoborhoz vonultak, és a tömeg beszédek nélkül, csendben feloszlott.
Consummatum est – elvégeztetett
Az utca mellett a templomok voltak a gyász közösségi megjelenésének színterei. Istentiszteletek zajlottak városszerte minden felekezetnél. A résztvevők mindegyike, gyakorlatilag minden magyar valamilyen módon személyesen is érintett volt, 1920. június 4-én az egymást megölelő, könnyező emberek látványa Budapest utcáin nem csak egy toposz.
Az Egyetemi Kisboldogasszony-templomban Wolkenberg Alajos hittudós, egyetemi tanár mondta ki azt, ami akkor és ott az egyetlen lehetőség és „jövőkép” volt Magyarország számára: „Consumatum est. Befejeződött a tragédia, kezdődik számunkra az új élet. Ezt az új életet kezdjük becsületes munkával s az úrnak igéjével, aki azt mondja: legyen hitetek Istenben”.