Pawel Pawlikowski az Oscar-díjjal jutalmazott Ida után újra csinált egy ahhoz nagyon hasonló filmet: a Hidegháborút is jelölték tavaly a legjobb idegen nyelvű film kategóriája mellett a legjobb rendezőnek járó díjra is, és ugyan végül mindkettőt elvitte előle Alfonso Cuarón és a Roma, maga a két jelölés megmutatta, hogy a lengyel rendezőt már tényleg a legnagyobbak között tartják számon Hollywoodban. Pawlikowski ugyanis megtalálta azt a filmkészítési formulát, ami a legjobban áll neki: az 50-es, 60-as évek kommunista Lengyelországában játszódó sztori, amely megjelenésében is azt a korszakot idézi. Azaz fekete-fehér; a megszokott, szélesvásznú képfelbontásnál keskenyebb akadémiai szabványt használja (1.37:1), és a filmnyelv is a korszak nagy rendezőit idézi, nem is beszélve a másfél óránál rövidebb játékidőről.
A Hidegháború mégsem önismétlés, hanem egyszerre mutat be egy szenvedélyes, számos mély- és csúcsponttal tarkított szerelmet, melybe sáros csizmával belegyalogol a történelem, és ez végképp megnehezíti, hogy a zenész Wiktor és az énekesnő Zula boldog és kiegyensúlyozott házasságban élhessenek. Pawlikowskit a szülei tragikus házassága ihlette meg, de sokkal többről van szó, mint egy kapcsolat történetéről, hanem mesél a jellegzetesen kelet-európai sorsról, azaz a hazájában és az emigrációban is idegenül mozgó emberéről; a 20. század pokoli történelméről és a zenéről is, amely fontos szerepet játszik a filmben. Mindez tényleg elegáns és szép kivitelezésben, remek színészekkel, és Varsótól Párizsig tökéletesen megidézve a választott időszakot.
A sajátos stílusban filmre vitt történetet néha érezhetjük kimondottan frusztrálónak is, de ez pont egy frusztráló kapcsolatról szóló film esetén abszolút helyénvaló. És még a mai filmes divattal ellentétben nem is hosszú.
A film a CineGo kínálatában nézhető meg.
