Hosszú hónapok után végre látni a fényt az alagút végén: Európa legtöbb országában csökken a koronavírushoz kötődő megbetegedések, illetve halálozások száma, és sok helyen megkezdődött a korlátozások enyhítése, vagy kidolgozták annak menetrendjét. Itthon is fokozatosan újraindul az élet. Azt gondolhatnánk, az emberek többsége fellélegzik, és felszabadultan veti bele magát a nyárba. Ehelyett valószínűleg sokunkon a kiégés jelei mutatkoznak majd, és nem fogunk tudni felhőtlenül örülni a munkába, illetve a normális hétköznapokba való visszatérésnek.
Az önkéntes karantén és a korlátozott mozgástér egyeseknek talán több szabadidőt jelent (mert például nem kell munkába utazniuk), de nekik sem a pihenésről szólt az életük az utóbbi bő két hónapban. Egy kutatás szerint az amerikai munkavállalók 45 százaléka érez kiégést a járványhoz kapcsolódóan,
Valószínűleg nálunk sem jobb a helyzet, hiszen vannak, akiknek gyerek mellett kell home office-ban dolgozniuk, másoknak a munkába járás okoz korábban nem tapasztalt nehézségeket. Amellett, hogy rengetegen veszítették el a munkájukat, vagy kerültek bizonytalan gazdasági helyzetbe, azok a munkavállalók sem feltétlenül jártak jól, akiknek megmaradt a munkahelyük.
A veszélyhelyzet alatt változtak a munkajogi szabályok: a munkáltatók rugalmasan alakíthatják a dolgozók beosztását, és meghatározatlan idejű távmunkát rendelhetnek el. E miatt bizonyos munkavállalóknak például 5 helyett 3 munkanapot kell dolgozniuk hetente, a maradék napokat pedig fizetett vagy fizetés nélküli szabadságként kell kivenniük. Egyes helyeken különleges hétvégi munkát írtak elő, vagy csökkentették a béreket. Kérdés tehát, hogy marad-e egyáltalán az embereknek annyi szabadságuk nyárra vagy őszre, hogy amikor véget ér a veszélyhelyzet, ki tudjanak végre kapcsolódni, de még ennél is fontosabb tényező, hogy erre mennyi pénzük lesz.
Kiégésnek alapvetően azt az állapotot nevezzük, amikor annyira kimerülünk fizikailag, érzelmileg és mentálisan, hogy mindent reménytelennek látunk, és nem tudunk célokat kitűzni. Kedvetlennek, gyengének érezzük magunkat, testi tüneteink is lehetnek, dührohamokat élünk át, és akár az öngyilkosság gondolata is megfordulhat a fejünkben. Nemcsak a sok munka vagy az állandó rohanás vezethet kiégéshez (sőt, ez nem feltétlenül ok), hanem az is,
A veszélyhelyzetre a felsorolt tényezők közül több is jellemző. Nyilvánvaló, hogy hónapok óta a bizonytalanság az, ami megbízhatóan jelen van az életünkben, és ez akkor sem fog teljesen elmúlni, ha megszűnik a veszélyhelyzet. A vírus továbbra is jelen lesz, a gazdaság nem áll rögtön talpra, a szabályok pedig ezután is állandóan változni fognak.
Talán furcsán hangzik, de attól is ki lehet merülni, ha az embernek sok bonyolult döntést kell gyorsan meghoznia úgy, hogy közben rengeteg információ áll a rendelkezésére. Ez a „döntési fáradtság” könnyen kialakulhat mostanában, mert rengeteg olyan dilemmával szembesülünk, ami hat az időbeosztásunkra vagy a kapcsolatainkra. El kell döntenünk, hogy rendszeresen lefertőtlenítjük-e a ruháinkat, vagy kisebb rizikót vállalva inkább a nekünk fontos dolgokra szakítunk időt. Olyan tevékenységekről kell átgondolnunk, hogy ártunk-e velük másoknak vagy magunknak (lemegyünk-e a boltba, rendelünk-e ételt), amikkel kapcsolatban ez a szempont eddig fel sem merült. Közben hatalmas nyomás hat ránk, hogy jól döntsünk, a biztonságosabb opciót válasszuk; esetleg közben még szolidárisak is legyünk, és támogassuk a helyi gazdaságot. Ez azért is nehéz és fárasztó, mert mostanában kevésbé világos és kiszámítható a döntéseink következménye, mint egyébként.
A legújabb kutatások szerint az online videócsetek használata is lehet fárasztó mentálisan. Nehéz fenntartani a szemkontaktust, nem érzékeljük úgy a másik gesztusait, mint egy személyes beszélgetésnél, ezért sokkal megterhelőbb a koncentráció. Egy konferenciabeszélgetésnél felerősödnek ezek a hatások, és azokra az emberekre, akik éppen nem beszélnek, nem is tudunk figyelni; a csoport így kevésbé lesz együttműködő.
Sokan azt is átélik, hogy megfosztották őket olyan tevékenységektől, amelyek korábban segítettek a stresszel való megküzdésben. Nem tudtak lemenni az edzőterembe vagy elmenni egy koncertre, hogy levezessék a feszültséget; bezártak a könyvtárak és a fürdők, amelyek korábban a relaxáció helyszíneit jelentették. Kevés menekülési és kikapcsolódási lehetőség maradt, fizikailag és érzelmileg is szűk keretek közé zártak minket, és még a YouTube-on is Győrfi Pált kell néznünk előbb, ha zenét hallgatnánk vagy filmet néznénk otthon.
Sokan fáradtan és fásultan jönnek majd ki az önkéntes karanténból, mások pedig belevetik magukat a programokba. A magyarok egy része nem veszítette el az optimizmusát, és készül a nyárra: már a veszélyhelyzet első hónapja alatt több mint húszezer foglalást tettek belföldi szállásokra. Nyaralni sokan valószínűleg belföldön fognak, még alakulóban van, hogy melyik ország mikortól nyitja meg a határait a turisták előtt, vagy mikor tudunk majd anélkül külföldre utazni, hogy két hét karanténba kellene vonulnunk a célországban és itthon is.
A nagy rendezvényeket (koncerteket, sporteseményeket), amelyek sok turistát vonzottak volna, törölték. Ha lehet is utazni, az emberek sokáig valószínűleg olyan helyszíneket választanak majd, amelyek autóval elérhetőek, és a vírus szempontjából nem tűnnek kockázatosnak. Az évünk fennmaradó részének döntéseit és a lelkiállapotunkat befolyásolja majd az anyagi helyzetünkkel, a jövővel, illetve a járvánnyal kapcsolatos aggodalom is. Így nehéz lesz kikapcsolódni.
Pedig a pihenésnek nem szabadna luxusnak lennie, ezért nagyon fontos, hogy próbáljunk időt szakítani rá a veszélyhelyzet alatt és után is úgy, hogy reális elvárásokat fogalmazunk meg. Ne akarjunk produktívak lenni, „kihasználni” az időt, és megtanulni egy új nyelvet, új készségeket. Bőven elég, ha arra koncentrálunk, hogy túl kell élnünk ezt az időszakot, és majd miután kipihentük a járványt, újra tervezhetünk, fejlődhetünk.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
