 |
Sok pályakezdő találkozik azzal a problémával, hogy melyik kötelező magánnyugdíj-pénztárat válassza. A választék nagy, az információ pedig viszonylag rendszertelenül csöpög. Mindazonáltal a különböző díjak mellett a befektetési politika is elérhető és összevethető, a nemzetközi és hazai tapasztalatok híján nem is fölöslegesen.
A lengyel példa
Egyes nyugdíjkasszák az átlagosnál nagyobb részvényhányadot tartanak, míg más pénztárak szinte kizárólag állampapírban, vagy egyéb biztonságosnak tartott instrumentumban tartják a tagok megtakarításait. Az azonban biztosan elmondható, hogy még a legagresszívebb nyugdíjalap részvényhányada sem éri el a hasonló nemzetközi intézmények részvényhányadát. Nem is kell messzire mennünk, elég a lengyel alapok sajátosságait megvizsgálnunk, régiós társunk nyugdíjkasszái ugyanis hozzánk képest lényegesen merészebbek. Ez voltaképp igen különös, hiszen aligha beszélhetünk ilyen jelentős mértékű különbségekről az egyes piacok elvárt hozamában.
A lengyel nyugdíjalapok egészen 2000-ig a magyarhoz hasonlóan 15 százalék körüli részvényhányadot tartottak, azonban egy jelentős befektetési politikaváltás következtében az arány 30 százalék fölé emelkedett és azóta is folyamatosan a 25-35 százalékos sávban tartózkodik. Érdekes módon ez az arányeltolódás egybeesett az infláció leszorításával és a nominális hozamok csökkenésével. Amennyiben az egybeesés nem véletlenszerű, márpedig ez igen valószínűtlen, akkor két nagyon fontos következtetést tudunk levonni.
A múlt árnyéka
 |
Egyrészt a hosszú távú befektetési politika ellenére is pénzillúzióba estek a megtakarítók. Sajnos mindenhol, ahol a pénzügyi kultúra fejlettsége még elmarad a nyugati szinttől, ott a hozamok nominális mértékére és nem a reálszintjére figyelnek a befektetők. Hazánk idei éve igen jó példa erre, hiszen az infláció 6,8 százalékról 3,8 százalékra eshet az idén, viszont a hozamokban nem következett be hasonló mértékű csökkenés, aminek következtében elmondhatjuk, hogy az idei 7 százalék több, mint a tavalyi 9.
A második következtetés sokkal inkább egy kérdés: vajon a lengyel példához hasonlóan a magyar nyugdíjalapok részvény-befektetési hányada is drasztikus mértékben meg fog-e emelkedni az elkövetkező időszakban? A válasz valószínűleg az, hogy nem, és sokkal inkább egy hosszabb folyamatra kell számítani. A magyar nyugdíjpénztárak ugyanis különleges múltra tekintenek vissza. Az indulásuk alapvetően alakította a később kialakult kultúrát. A jelenlegi hárompilléres nyugdíjrendszer 1998-ban töltötte első évét, amikor is azok a nyugdíjalapok, amelyek magasabb részvényállományt tartottak, megütötték a bokájukat az orosz válság és az azt követő tőzsdei esések következtében. Ezért abban az évben hatalmas szórás volt az alapok hozamai között.
Márpedig a megtakarítók az alapján választottak nyugdíjalapot, amilyen információjuk volt és ebben nagy szerepe volt az eddigi hozamoknak, amiből – hibásan – a nyugdíjalapok jövőbeli sikerességére is próbáltak következtetni. Ekkor még évente több, mint megduplázódott a tagok száma és nagyon képlékenyek voltak a piaci részesedések. Ezért az alapok megtanulták, hogy ugyan az átlagos befektetési futamidejük 20-30 év, de a verseny miatt minden évben stabilan kell teljesíteniük, különben a rövidlátó befektetők elvándorolnak, vagy az újak mást választanak. Részben erre is vezethető vissza a hazai nyugdíjalap-kezelők konzervativizmusa.
Pro és kontra
A nyugdíjalapokat kezelő társaságok, befektetési szakemberek jellemzően két táborra szakadnak abban a kérdésben, hogy mennyire szabad és kell agresszívebb politikát folytatni. Vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy hosszú távon is alacsonyabb részvényhányadot kell egy pénztárnak fenntartania. Azt ők is tudják, hogy a nyugdíjcélú befektetések átlagos futamideje valóban 15 év felett van, de arra hivatkoznak, hogy a befektetők közül akad olyan is, akinek az adott év az utolsó a nyugdíjkorhatár eléréséig. Márpedig velük semben nem engedhető meg a túlzott volatilitás az alap hozamában. Arról nem is beszélve, hogy a nyugdíj-megtakarítás az egyetlen anyagi támasz időskorunkban, vagyis kifejezetten nem olyan, amivel túlzottan kockáztatni lenne szabad.
 |
A másik oldal vélekedése szerint viszont hibás a társítás az egyes befektetési instrumentumok és a kockázatosságuk között. A sorrend 15-20 éves időtávban is megmarad, miszerint az állampapír a legbiztonságosabb, majd jönnek a vállalati kötvények és a részvények. Azonban az egyes instrumentumok kockázati szintje közötti különbség az idővel arányosan csökken, a hozamoké viszont nem. Az érvelés szerint, aki ilyen időtávra fektet be, az szinte biztos lehet abban, hogy részvényekkel többet fog keresni, mint kötvényekkel. Legalábbis a bizonytalanság szintje minimális mondjuk egy egyéves relációhoz képest.
