Mostanában sokat beszélünk és hallhatunk arról, hogy a forint az euróval szemben milyen volatilis és milyen sokat gyengült. Ez azonban semmi ahhoz képest, ami a a világ legfontosabb valutapárjával a dollárral és az euróval történt. A kezdeti 1,18-as euró/dollár árfolyamról először a dollár 0,83-ig erősödött, majd 2001-ben irányt váltva az 1,3-as szint közeléig gyengült. Ha ezt a forintra lemásolnánk, akkor azt kapnánk, hogy egy 250-es kezdeti szintet feltételezve a dollár először 355 forintig erősödött, majd 227-ig gyengült volna. Ehhez képest már valóban nem tűnik szélsőségesnek a forint 237-277 közötti mozgása.
Meddig gyengülhet a dollár?
Az utóbbi napokban erősödésnek indult az amerikai valuta, miután egyre inkább felerősödött az ECB, illetve egyes uniós jegybankok azon törekvése, hogy nem szabad szó nélkül hagyni, ha a dollár/euró kurzus áttörné az 1,30-as szintet. Az intervenciós pletykák hatására az euróval szemben az 1,265-os küszöböt közelíti a zöldhasú, nekünk pedig jelenleg 204 forintot kell adni egy dollárért. Búró Szilárd, a Hamilton Tőzsdeügynökség elemzője szerint most már inkább trendfordulóról, semmint korrekcióról beszélhetünk, és a dollár további erősödésére lehet számítani, az euró lendülete kifulladt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy 200 forint alá már nem valószínű, hogy esik az amerikai valuta, vagyis aki dollárt szeretne vásárolni, annak most érdemes ezt megtennie. A dollár eladásával viszont még érdemes várni egy kicsit.
Az ING Bank elemzői szerint ugyanakkor egyelőre korai markáns trendről beszélni, ugyanis a dollár/euró kurzusa az 1,25 és 1,30-as szint között ingadozik már év eleje óta, és nem lehet tudni, hogy a háttérben folyó gazdaságpolitikai alkudozások (az ECB, a Fed, a japán jegybank és egyéb szereplők között) milyen irányban viszik el a két valuta árfolyamát. Ami a forinttal szembeni dollárárfolyamot illeti, az meglátásuk szerint könnyen elérheti a 200-as értéket.
A dollár minden korábban elképzelhetőt meghaladó mértékű gyengülésének sok összetevője van. Részint létezik egy fundamentális síkja a történetnek, miszerint az USA és az Európai Unió gazdasági problémáira más-más megoldási javaslatot dolgoztak ki az gazdaságpolitikusok. Az USA-ban és az EU-ban is a gazdaság élénkítése van napirenden, de az egyes gazdaságokban meglévő egyensúlytalanságok nem azonosak.
Amíg Amerikának az ikerdeficit problémájával is szembe kell néznie, addig az EU-ban a stabilitási és növekedési paktumnak köszönhetően kisebb az egyensúlytalanság, így inkább egyes tagországok, elsősorban Németország és Franciaország költségvetési deficitjével küzd, de az összkép talán jobb. Csakhogy amíg a sokat citált maastrichti kritériumok a stabilitást valóban megpróbálják megoldani, addig a növekedés csak a paktum nevébe került bele.
Az Egyesült Államokban a jegybank szerepét ellátó Fed célrendszere kettős. Az infláció féken tartása mellett a gazdasági növekedés is prioritásai közé tartozik. Ennek megfelelően sokkal rugalmasabban tudja alakítani kamat- és monetáris politikáját. Ezzel szemben az Európai Központi Bank (ECB) kizárólag az inflációra figyel, konkrétan arra, hogy azt 2 százalék alatt tarthassa. A korábbi német hiperinflációk miatt a német gazdaságpolitika, amely a közös európai monetáris politika alapjává is vált, zsigerileg retteg az inflációtól, és hatalmas növekedési áldozatokat képes hozni alacsonyan tartása érdekében.
A növekedés ára
Az ING Financial Markets londoni stratégája nemrég Budapesten tartott prezentációjában ismertette azokat a számításokat, amelyek a két nagy gazdasági központ politikája közötti különbségeket mutatják a növekedés tükrében. E szerint a fiskális politika az Egyesült Államokban 1,2 százalékkal fog hozzájárulni a gazdasági növekedéshez, míg a szigorú maastrichti kritériumok 0,4 százalékkal fogják csökkenteni az EU amúgy is nagyon alacsony, várhatóan 2 százalék körüli gazdasági expanzióját. A kamatok szerepe az US A-ban elsősorban tavaly volt nagy, mivel várhatóan az idén már mind a két jegybank enyhén emelhet, így mind a két területen ez a gazdasági növekedésből lecsippenthet 0,1-0,2 százalékot. A harmadik fontos faktor a dollár euróval szembeni gyengülése, amely 0,4 százalékkal fogja javítani az amerikai GDP-t, míg az EU újabb 0,6 százalékos megszorítást szenved el. Ezek tükrében talán nem csoda, hogy az EU gazdasági növekedése az idén is jóval elmarad a tengerentúli 4-5 százaléktól.
Az eltérő problémák és az eltérő gazdaságpolitika eredménye a dollár gyengülése az euróval szemben. Egyrészt a Fed a növekedés elősegítése érdekében egészen 1 százalékig vágta az irányadó kamatot és jelezte, hogy hajlandó tartósan is ott tartani. Az európai kamatszint ennél magasabb, jelenleg 2 százalék és a magasabb kamatok értelemszerűen az európai kötvényekbe áramoltatnak jelentős összegeket, erősítve az eurót. Másrészt az ikerdeficit megoldása érdekében az amerikaiak csendben és átmenetileg lemondtak az erős dollár politikájáról.
Áll azonban a dollár gyengülése mögött egy strukturális ok is. A világban jelenleg fenálló, gyakorlatilag teljes lebegtetésen alapuló árfolyampolitikák szerkezeti feszültségével is magyarázható ilyen mértékű gyengülése az euróval szemben. Lássuk be, hogy a fent említett gazdaságpolitikai és növekedési különbségek részben fennállnak Ázsiával szemben is, de más kontextusban. Tehát a dollárnak nemcsak az euróval, hanem a japán jennel és a kínai jüannal szemben is le kellene értékelődnie.
Az USA-nak azonban éppen ezekkel az államokkal szemben van kereskedelmi deficitje, és az ázsiaiak a temérdek zöldhasút arra használják, hogy nemzeti valutájukat intervenciókkal gyengítsék, fenntartandó előnyüket az amerikai vállalatokkal szemben. Az ECB az inflációtól való félelmében nem tesz meg hasonló lépéseket, és ezzel a nemzetközi devizapiac összes feszültsége a dollár/euró relációban ütközik ki, a dollár drámai mértékű leértékelődést okozva.
