Ez megy mostanában. A nagy nevettető Európában vendégszerepel immár évek óta, s – miként az egykor (magyar) vidéki kultúrházakban haknizó, korosodó operettdívának a kellékszéket – mindenhol készséggel tolják a feneke alá az esedékes nagyvárost, hogy pihenne már meg ott egy cseppet. Hogy méltatná már egy pillantásra a készséges bennszülötteket, vetne egy-két original trade marked Woody Allen-poént a helybéli színész-kiválóságoknak (esetleg az aktuális köztársasági elnök b. nejének, mint Párizsban), s invitálná már meg a más filmekben nevet szerzett hollywoodi sztárokat, hogy helyzetgyakorlataik kivitelezésekor a becses mókamester egyre szikkadtabb vicceibe valami életet próbáljanak lehelni. És ő megy, mosolyog, hoz valami mérsékelten érdekes szcenáriót, belepakolja a létező legelterjedtebb nemzetkarakterisztikai közhelyeket és viszi a filmcsillagokat (akiket nyilván régóta esz a fene, hogy még nem voltak egy Woody Allen-filmben sem, nem úgy, mint X és Y). A vállalkozásnak mindig az a vége, hogy mosolyognak benne, mint egy turisztikai reklámfilmben, csak a jó öreg Woody tesz pikírt megjegyzéseket, mert tudja, hogy a néző erre bukik.
Az ezúttal kipécézett Róma például egy zsúfolt skanzen, amelyben turistahadak kerülgetik egymást kora reggeltől késő estig, a kelletlen helybéliek unott és lenéző tekintetétől kísérve, akik csak azért hajlandók elviselni a mohó és tahó sokaságot, mert nagyjából belőle élnek. Woody Allen viszont az álmok varázslatos közegeként mutatja be az Örök Várost. A romok között romantikus szerelmek szövődnek, csodás tehetségek kapnak szárnyra.
Epizódokból áll ez a filmje is. Az egyik pár a Kapitóliumnál szeret egymásba: olasz fiú, amcsi lány. Előbbi temetkezési vállalkozó papájának tehetségét utóbbi operarendező papája ismeri fel, s juttatja el az operaszínpadra. Kis szépséghibája a nagy talentumnak, hogy kizárólag zuhany alatt képes énekelni, így némileg át kell írni az előadandó darabot, mert szappanhab nélkül nincs ihlet.
Egy másik, egészen olasz pár vidékről érkezik a fővárosba, s míg a férfinak ragyogó munkát kínáló karót nyelt rokonok megérkeznek, egy kínos félreértés következtében mindketten kellemetlen, ám végül erotikus kalandba torkolló helyzetekbe keverednek. A nő egy híres színész ágyában köt ki, de nem lesz az övé (nem az övé lesz), a férfit egy nem különben, bár egész más értelemben híres prostituált vezeti be azon tartományokba, ahová eleddig, szende hitvesével nem volt módja belépni.
A harmadik pár viszont amerikai egészen. A lány barátnője végül csak elcsavarja a kezdetben mereven ellenálló fiú fejét, ám egyetlen – épp közös jövőjük tervezgetésekor érkező – telefonhívás (az addig névtelen színésznőcske egyszerre filmszerepet kap, még ha vetkőzőset is) elég ahhoz, hogy a lány csapot-papot otthagyva rohanjon haza karrierjét építeni. A történet elővezetése – mely szerint egy idősödő építész visszaemlékezését látjuk, ám mégis a jelenbe helyezve – nem sokat tesz hozzá a meglepetéseket nem tartogató jelenetekhez.
A negyedik epizódban egy hétköznapi kis hivatalnok kerül az érdeklődés középpontjába váratlanul és minden magyarázat nélkül. Celeb lesz, anélkül, hogy tudná, miért. Azután egyik napról a másikra ejti őt a média, és visszaminősül jelentéktelen senkivé.
A négy történet egymásbajátszatásából valójában nem jön létre semmiféle új minőség. Négy sitcom- ill. kabaréjelenetet látunk, némileg töredezett előadásban, hogy fel ne tűnjön: egyenként milyen lapos mindegyik.
A filmbarátok számára néhány filmtörténeti utalással kedveskedik a rendező. A fiatal olasz párról szóló epizód konkrétan reprodukálja Fellini első filmjének (A fehér sejk) sztoriját, bár a végkifejlet annál jóval frivolabb. De van itt szeretkezéstől hullámzó kocsi (A munkásosztály a paradicsomba megy, Elio Petri, 1971), és összekacsintás a mai filmszatíra-készítőkkel (Nanni Morettivel vagy a filmben is szereplő Roberto Benignivel) is. Legfőként azonban Woody Allen van benne. Nem a maróan szellemes (Annie Hall, Zelig), nem a szemérmesen érzelmes (Manhattan), nem az elmélyült (Hannah és nővérei, Belső terek), nem a megértően, bölcsen humanista (Broadway Danny Rose). Hanem a kedves öregúr, aki voltaképpen élvezi a vendéglátást, szívesen dicséri a felszolgált finom borokat és használja ki az ugyancsak felszolgált nagyvonalú lehetőségeket. A móka kedvéért dohog egy kicsit; az élet kellemetlenségeiről meg főleg a halálról prézsmitál, hogy figurában maradjon – de fél szemmel már a következő szíves invitáció helyszíne felé tájékozódik. Ó, ha egyszer Budapestre jönne! Megmutatná a búval bélelt magyaroknak, hogyan szövődik a szerelem a Halászbástyán meg Libegőn, milyen romantikus a Margitszigeten andalogni, s mennyire tehetséges a folyton valamilyen népdalra fakadó városlakó… De szép is lenne.
Ajánljuk: a szerző elkötelezett híveinek.
Nem ajánljuk: azoknak, akiknek ez volna az első Woody Allen-filmjük. Nem értenék, ugyan mitől olyan érdekes ez a mindig túl hevesen gesztikuláló vénember. (De a korábbiakat azért meg kéne nézniük!)
TPP
To Rome with Love – színes, feliratos amerikai-olasz-spanyol vígjáték, 2012. Rendezte: Woody Allen. Szereplők: Woody Allen (Jerry), Judy Davis (Phyllis), Fabio Armiliato (Giancarlo), Penélope Cruz (Anna), Ornella Muti (Pia), Alessandro Tiberi (Antonio), Alessandra Mastronardi (Milly), Alec Baldwin (John), Jesse Eisenberg (Jack), Ellen Page (Monica), Roberto Benigni (Leopoldo). 102 perc. Forgalmazó: Big Bang Media.
Hazai bemutató: augusztus 30.
