Valóságos lavinát indított el a Bors keddi cikke, miszerint a Videoton focistái több milliós fizetéseket visznek haza havonta. A Videoton FC hivatalos oldalán cáfolja az újságcikkben megjelenteket és jogi úton kíván elégtételt venni a napilapon. A munkahelyemen az egyik legutáltabb beszédtémám, amikor egymás fizetését firtatjuk. Higgyétek el, ez csak rossz vért szül. Főleg, ha kiderül, hogy valaki ötszáz forinttal többet keres a másiknál. ttól fogva ő lesz a közellenség, aki ráadásul semmit sem csinál, mégis többet keres mindenkinél. Ezt elkerülendő nem szabad efféle beszélgetésekbe bocsátkozni. Sajnos mi emberek alaptermészetünknél fogva irigyek vagyunk (tisztelet a kivételnek).
Nos! Képzeljük el, amint az említett cikket egy amúgy két gyermeket nevelő, lakáshiteltől és létbizonytalanságtól terhelt férfi elolvassa. Biztosan nem kiált fel vidáman, hogy „megérdemlik hiszen annyit edzenek és olyan jól fociznak”. Sokkal inkább földhöz vágja az újságot és két lábbal ugrál rajta. Majd kissé lenyugodva felpattint egy sört és azon elmélkedik, vajon ő mi a jó büdös francért nem lett focista?
Nem tudom, hogy a Bors mire alapozta a tényként közölt számait, de ezzel alaposan felpaprikázták a Videoton vezetőségét. A hétmilliós sztár gázsit sokallom, de azért az sem gondolom, anyagi gondokkal küzdenének az említett focisták. Ám még mielőtt leszednénk róluk a keresztvizet, vizsgáljuk meg több szemszögből is a dolgot.
Vegyünk egy nyolc év körüli srácot, aki focizni kezd. Játék helyett edzésre jár, hetente négyszer, hétvégén pedig, amíg a többiek strandolnak, kirándulnak vagy otthon számítógépeznek, addig ő meccsre megy. Ezen a ponton jegyezném meg a szülők odaadását is, akik (és itt nincs tisztelet a kivételnek) energiát, szeretetet, bátorítást és anyagi támogatást nem kímélve állnak a gyermekeik mellett. Esőben, szélben, hóban a pálya széléről győzködik a kockára fagyott gyereket, hogy érdemes küzdeni. Nos, a mi képzeletbeli focistánk tehetségével hamar kitűnik a társai közül, így egy szép napon valamelyik nevesebb egyesület utánpótlás csapatához igazol. Suli edzés, suli, meccs, suli, edzés és ez így váltakozik. Itt jön egy nagyobb lépés, amikor egy Fociakadémia felfigyel rá. Beköltözik, tanul, edz. Majd a felnőtt csapatba kerül, ahol napi két edzésre jár, és igyekszik mindent beleadni, hogy előbbre jusson. Ekkor alkalmasint már egy külföldi csapat is felfigyel rá. Innentől ára lesz a „piacon”. Beérik a hosszú évek odaadó munkája és végre élvezheti mindannak az előnyeit, amiért megdolgozott. Az, hogy ez havonta akár a sokszorosa egy átlag fizetésnek, nem az ő hibája. Elfogadja, ahogy mi is azt tennénk.
De meddig? Ha jó formában van, harmincöt éves koráig az élvonalban maradhat. És utána? Aki a sportra tette fel a életét nem könnyen tud visszailleszkedni a civil életbe. Persze vannak kivételek, de sajnos még több az olyan ex sportoló, aki elkallódik.
Ráadásul senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki mennyit keres és mint mondottam, ezt nem is érdemes és nem is illik firtatni.
