Krakkó, Brünn, Kassa, Nagyvárad és Lemberg után most a Vajdaság második legnagyobb városába utazunk, hogy megcsodáljuk a kiegyezés után egy csapásra kedves polgárvárossá vált Szabadkát, Kosztolányi egykori otthonát.
Történelem
A mai magyar-szerb határtól mindössze alig tíz kilométerre megszületett város területén már háromezer évvel ezelőtt megjelentek az első lakók, IV. Béla a XIII. század derekán pedig királyi jobbágyokat telepített ide, első írásos említésére (Zabadka) azonban egészen 1391-ig kellett várni. Az ekkor még királyi birtokként kezelt terület 1439-ben a Hunyadiak tulajdonába került, I. Mátyás azonban negyedszázad után a török ellen sikeres hadjáratokat vezető Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajdának adományozza, aki 1470-ben egy korábbi földvárra építette fel az erődítményét, ami egyben földbirtokai központjává is vált.
A település a következő fél évszázadban békésen működött, a mohácsi vész után feje tetejére állt birodalomban azonban rövid időre a magyarok és szerbek közti első fegyveres konfliktust, a délvidéki felkelést vezető, néhány hónap alatt jókora területet – így Szegedet is – elfogaló Cserni Jován (Jovan Nenad) felkelésének központjává vált.
A rend helyreállta, illetve az önmagát cárnak kikiáltó, a szerbek által hősként tisztelt Jován halála után másfél évtizeddel, 1542-ben Szabadka az Oszmán Birodalom része lett, a török megszállás alól pedig csak Buda visszafoglalásának évében, 1686-ban, kis híján elnéptelenedve szabadult fel.
A magyar lakóinak jó részét elvesztett község ekkor a Habsburg Birodalom része lett, az ortodox lakók mellé pedig főleg délszláv katolikusok érkeztek az akkor már Szent Mária néven emlegetett településre. A népességnövekedés hatására Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangot adott a lakóknak, 1779. szeptember elsején pedig a mai Szabadka elődje Maria Theresiapolis néven szabad királyi várossá vált.
A rangnak köszönhetően hirtelen jókora fejlődésnek indult a város: újra lakók jelentek meg a török korban elhagyatottá vált pusztán, a mai Magyarországról betelepülőknek köszönhetően pedig lassan kialakult a ma gyalogosan is könnyedén bejárható óváros magja.
1845-ben a befolyásolhatósága miatt Ferdinand der Gütige, azaz Ferdinánd, a Jóságos néven emlegetett V. Ferdinánd engedélyének köszönhetően a város visszakapta régi nevét, sőt, ma, közel százhetvenöt év után is Szabadkaként (a szerb Subotica forma is ebből alakult ki) emlegetjük.
Az igazi fejlődést a cikksorozatunkban vizsgált más nagyvárosokhoz hasonlóan itt is az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es létrejötte hozta el, annak ellenére, hogy Szabadka mellett a korábban bemutatott Lemberg (Lviv), Krakkó, Kassa és Nagyvárad is már jóval a kiegyezés előtt a Habsburg Birodalom része volt.
Két évvel a dualista állam megalakulása után Szabadkát is elérte a vasút, a budapesti millenniumi ünnepségek évében, 1896-ban megnyílt az első áramfejlesztő telep, a következő évben pedig már villamosok kötötték össze az évről évre egyre több csodás palotával és középülettel gazdagodó, a Délvidék szellemi központjává vált Szabadka főbb tereit, illetve a város központját a már akkor is elővárosként létező Palicsfürdővel.
A polgárosodási folyamatot, illetve a magyar irodalomnak Kosztolányi Dezsőt és unokatestvérét, Csáth Gézát adó boldog békeidőket egy szempillantás alatt törte derékba az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával véget érő első világháború.
Az 1910-ben még magyar többségű (58,7%), százezres város a Jugoszláv Királyság – 1929-ig Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – részévé, sőt, annak Belgrád és Zágráb utáni legnagyobb városává vált.
1941. áprilisában az államot alig másfél hét alatt elfoglalták a tengelyhatalmak, a Bácska, a Muravidék, illetve a Baranya-háromszög pedig a németek segítségével három évre visszatért Magyarországhoz. Ez az időszak sem telt felhőtlenül: 1942 januárjában az újvidéki vérengzés során háromezernyolcszázan – köztük száznyolcvan szabadkai szerb – estek áldozatául a magyar katonai alakulatoknak, az 1944-ben bevonuló, a területet Jugoszlávia számára visszahódító szerb partizánok legalább negyvenezer magyarral – köztük hétezer szabadkaival – végeztek.
Tito Jugoszláviájában a város kulturális szerepe csökkent, a népességszám azonban az erőteljes iparosítás miatt tovább nőtt. Épp ezért okozott óriási törést a kilencvenes évek egészén végigvonuló délszláv háború, melynek eredményeként nem csak Jugoszlávia alakult át Jugoszláv Szövetségi Köztársasággá (1992), de az üzemek bezárása miatt rengetegen váltak munkanélkülivé.
A helyzet a három évig fennálló Szerbia és Montenegró (2003-2006) részeként sem javult, sőt, az önálló Szerbia megszületése utáni évben 18 ezer, 2013-ban 12 ezer, 2017 végén pedig 5858 munkanélkülit regisztráltak a városban – utóbbi még mindig 17%-ot jelent, de a város jó úton van afelé, hogy az életszínvonal növekedésével nem csak a turisták, de egyre több helyi számára is vonzó várossá váljon.
Az elővárosaival együtt mára már 150 ezres Szabadka mindemellett az elmúlt tíz évben a századforduló képét őrző, a kommunizmus által kevéssé megváltoztatott épületállományát is megmentette az elmúlástól, így az időutazásra vágyóknak, illetve a szecesszió szerelmeseinek kihagyhatatlan úticél.
Amit mindenképp látni kell
A zsinagóga
A város ma alig kétszázötven fős zsidó kisebbsége által már nem használt épület a magyar szecesszió egyik legcsodásabb példája. A New York-i Emánu-Él, illetve a Dohány utcai zsinagóga után a világ harmadik legnagyobb zsidó imaházaként ismert épületben alapítása után közel ezren tudtak helyet foglalni – erre szükség is volt, hiszen a századfordulón a szabadkai közösség még háromezerötszáz tagot tudhatott a soraiban.
A 2018 tavaszára felújított, tulipán-, szegfűszirom- és pávatoll-motívumok egész sorát rejtő zsinagóga tervezői, Komor Marcell és Jakab Dezső a tervet a szegedi közösség által kiírt pályázatra szánták, azon azonban Baumhorn Lipót hasonlóan grandiózus – korábban általunk is bejárt – munkája győzött, így az építészpáros az alig ötven kilométerre fekvő Szabadkának ajánlotta fel a munkát.
Nem is tették rosszul, hiszen a Zsolnay gyár által készített épületkerámiáknak, Róth Miksa zsidó motívumokat magukon viselő üvegablakainak, illetve az építészek leleményének – a tizennégy méter átmérőjű kupola súlyát a rossz talajviszonyok miatt betonoszlopok tartják – köszönhetően egy igazán kivételes épület született.
Az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb Városházája
A magyaros szecesszió egyik legfontosabb városaként emlegetett Szabadkán Komor és Jakab nem csak a zsinagógán hagyta a kézjegyét, hiszen egy évtizeddel később elkészült a százöt méter hosszan nyújtózó Városháza (1908-1910) is az ő munkájuk.
A gazdagon díszített épület díszeit is jórészt a Zsolnay-gyár, illetve Róth Miksa szállította: utóbbi a magyar történelem számos fontos személyiségének alakját örökítette meg az ablakokon, így Szent István mellett Árpád vezér, Mátyás király, Deák Ferenc és Kossuth Lajos arcát is megtalálhatjuk.
A 76 méter magas toronyból csodás kilátás nyílik a városra, de nem csak emiatt éri meg belépni a kovácsoltvas kapun, hiszen a díszterem már említett üvegablakait is közelről megnézhetjük, az emeleti folyosóról pedig hosszú ideig nem tudunk majd szabadulni.
Raichle Ferenc (1869-1960) építész palotája
A Műegyetem elvégzése után itt nősülő, majd letelepedő Raichle Ferenc mindössze néhány évig fürdőzhetett a sikerben Szabadkán, hiszen a bérházépítésbe fektetett pénze mellé súlyos kölcsönöket vett fel, illetve jókora összegeket kártyázott el, mindez pedig az új polgármester általi kegyvesztettséggel párosulva csődbe juttatta.
A historizáló építészet kereteiből kilépve önmagát a szecesszióban megtaláló tervező fő művét saját családja számára tervezte. A vasútállomástól alig néhány lépésre álló, egykor gyönyörű bútorokkal teli palotát (1903-1904) alig másfél évig használhatta, majd minden vagyonának árverésre bocsátása után Szegedre költözött, ahol az első világháborúig dolgozott, Magyar Edéhez hasonlóan számos értékes épülettel gazdagítva a dél-alföldi nagyvárost. Ezt követően a fővárosban találta meg a helyét, fontosabb épületet azonban ekkor már nem tervezett.
A palotát Raichle elköltözése előtt minden berendezésével együtt felajánlotta a városnak, a vezetés azonban nem kívánt élni a lehetőséggel. Az egykor a szobákat megtöltő gyűjtemény morzsáit pedig máig sem sikerült összeilleszteni.
A helyiek által Cifra palotaként emlegetett épület 1970-ig többször is tulajdonost váltott, azóta azonban a szocializmus évtizedeinek műalkotásait őrző Képzőművészeti Találkozó Galériának, illetve az általuk szervezett tárlatoknak ad otthont.
A szecesszió egymástól néhány lépésnyire álló csodái
A Dömötör Miksa gyermekgyógyász által építtetett, a bécsi szecessziót idéző, a zsinagóga előtti téren álló egyemeletes épület ma a Városi Múzeumnak ad otthont, így a város története iránt érdeklődőknek a kapun is megéri belépni, de a szecesszió szerelmesei sem fognak csalódni, hiszen a budapesti Gutenberg-otthont és az Árkád Bazárt is megálmodó Vágó József és László tervei szerint 1906-ra megszületett, a rájuk jellemző madármotívumokat is magán hordó ház belső terében is számos részletet őriz még a századfordulós eleganciából.
Hasonlóan érdekes a Vágóék művészete által inspirált helyi tervező, Macskovics Titusz Strossmayer utcában álló, Roznofszky József számára épített palotája, a híres férfiszabó, Sonnenberg Salamon háza (ép.: Strassburger Izidor-Gombos Lajos, 1910), a Raichlét az eladósodásba sodró, saját otthona melletti bérháza, a Komor és Jakab tervei alapján született Szabadkavidéki Kerekedelmi Bank székháza (1907), illetve a szecessziót a városba hozó Lechner Ödön Leovics Simon királyi közjegyző számára tervezett palotája (1892-1893).
A korábban felsorolt épületektől merőben különböző, a lechneri magyaros helyett a bécsi geometrikus szecesszió elveit követő épület a Városháza előtti tér túlsó oldalán álló Magyar Általános Hitelbank-palota (1911-1912), melynek alkotója nem csak tervezőként, de az első magyar futballisták egyikeként, újságíróként, illetve úszóként is maradandót alkotott: ő volt Guttmann Arnold, akit a világ az első újkori olimpiai kétszeres magyar aranyérmeseként, Hajós Alfrédként ismert meg.
