Nincs a világon még egy uralkodói dinasztia, amely annyi szentet adott volna az egyháznak, mint a magyar Árpád-ház. Itthon minden bizonnyal Szent Istvánt övezi a legnagyobb tisztelet, ám egyetemesen tekintve egy nő emelkedik ki: Szent Erzsébet.
Hercegnőnek született II. András király harmadik gyermekeként 1207-ben. Ebben a magasságban csak a leánymesék szerint szép az élet, uralkodók leányainak életét szigorú szabályok szabták szűk keretben, és akármilyen csúnyán is hangzik, a gyakorlatban nem voltak mások, mint élő áru a politikai piacon. Államérdekből kellett férjhez menniük, beteljesült szerelemről csak akkor lehetett szó, ha valami csoda folytán az mégis szárba szökkent férj és feleség között. Árpád-házi Szent Erzsébet életében pont így történt, de ne szaladjunk ennyire előre.
A természet fölé emelte
Különleges, csodabogárnak tűnő kislány volt. Sokszor játék helyett is a kápolnába ment, buzgón imádkozott, amikor csak tehette elmélkedett, már gyerekként is sokat virrasztott égi jegyesével. Megvetette a hiábavaló játékokat, és óvta magát, nehogy a világi sikerek túlságosan elkapassák.
Ha egy játékban szerencséje volt, rögtön be is fejezte: „Nem akarok nyerni, Isten kedvéért abbahagyom.” a táncból is kiszállt egy kör után, mondván: „Elégedjünk meg egy körrel, a többit hagyjuk el Isten kedvéért!” – idézi fel gyermekkorát a középkori szerkesztésű Legenda Aurea. Ruhái alatt vezeklőövet viselt, gyakran ostorozta magát, és ha valamit kapott, annak egytizedét azonnal szegényebb leányoknak adta.
Környezete nyilvánvalóan furcsának tartotta, de kedvessége, őszintesége tiszta lelke mindenkit levett a lábáról, ám leendő anyósa igazi gonosz mostohaként viselkedett. Úgy tűnik, ő nem értette meg Erzsébet kiválasztottságát.
nemes származású volt, de hite és buzgósága még nemesebbé tette; nemes nemzetségét példájával nemesítette, csodáival híresítette, szentségének malasztjával ékesítette. A természet Alkotója valamiképpen a természet fölé emelte. Mint kislány a királyi udvar gyönyörűségei közt nevelkedett, de vagy teljességgel megvetett minden gyermekded dolgot, vagy Isten szolgálatára fordította azokat.
Rózsává vált az étel
Ahogy cseperedett, az őrgróf családjának egyre több tagját borította ki. Magasról tett az udvari etikettre, nem volt hajlandó „hercegnősen” tipegve járni, sőt, legkedveltebb időtöltése a lovaglás volt, a vad vágtát kedvelte mindennél jobban. A leginkább mégis azt rótták fel neki, hogy minden rendű és rangú gyermeket magával egyenrangúként kezelt, és a legszigorúbb tiltás ellenére is istápolta a szegényeket, alamizsnát osztott.
Ennek emléke az úgynevezett rózsa csoda. Történt ugyanis egy fagyos, rendkívül hideg napon, hogy Erzsébet köténye alatt ételmaradékot csempészett a kapu előtt vacogó koldusoknak. Hirtelen az őrgróf toppant elé, és ráförmedt, mit rejteget a ruhájában. „Rózsákat” – vágta rá a megszeppent lány, és csak utólag jutott eszébe, milyen szamárság tél kellős közepén ilyet hazudni. És amikor feltárta kötényét, alatta valóban gyönyörű rózsák virítottak.
Az ellenséges wartburgi környezetben Erzsébet egy emberre számíthatott feltétel nélkül: jegyesére és játszópajtására, Lajosra. Őszinte barátság alakult ki köztük, és talán házasságukat is az siettette, hogy ha nem kelnek egybe, Erzsébetet talán haza is küldik a rokonok. Igazi szerelemházasság köttetett köztük 1221-ben, Erzsébet 14, Lajos 21 éves volt.
Jézus a hitvesi ágyban
A férfi ekkor már elfoglalta apja helyét a trónon, az őrgróf feleségeként pedig már nem kellett titokban, lopva jótékonykodnia. Kórházakat alapított, ételt osztott, személyesen ápolta a legsúlyosabb betegeket is. Személye az udvarban „érinthetetlen” volt, Lajos mindenben támogatta, egyedül azt bánta, hogy felesége szívében Isten után ő csak a második. Az intrikáktól azonban nem védhette meg, sőt egyszer maga is bedőlt a pletykáknak.
Történt egyszer, hogy Lajos távollétében leprás érkezett segítségért könyörögve a várhoz, Erzsébet természetesen befogadta, ápolta, fürdette, saját ágyába fektette. A hazatérő őrgrófot a ház népe azzal fogadta, asszonya idegen férfit rejteget a hitvesi fészekben.
A férfinek nem is kellett több, dúvadként rontott a helyiségbe, félrelökve feleségét feltépte a takarót:
Lajos térdre borult, hálát adott, majd bűnbánóan fordult Erzsébethez: „Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!”
Meghalt, aki a földi életben tartotta
Lajost 1225-ben messzire szólította a kötelesség, II. Frigyes császár hűbéreseként keresztes hadjáratra indult a Szentföldre. Türingia kormányzását Erzsébetre bízta, aki saját lelkiismerete szerint kormányzott. Éhínség idején megnyittatta a vár éléskamráit, télire befogadta a palotában mindazokat, akik fedél nélkül voltak.
Két év múlva azonban szörnyű hír érkezett, Lajos elhunyt pestisben. Erzsébet számra ezzel megszűnt az anyagi világ: elhagyta a várat, három gyermekét „jószívű emberek” gondjára bízta, és még inkább a hit és az aszkétizmus felé fordult.
A szent életű asszony ekkor már Európa-szerte ismert volt, Lajos feleségeként a kor nőideálját, a tökéletes keresztény asszonyt testesítette meg. Olyan bálvány volt fiúk,lányok, nők és férfiak számára, mint ma a szupersztárok. Azt se feledjük, hogy fiatal volt, gyönyörű szép, származása pedig bármelyik királyi udvar díszére vált volna.
Császári korona a halálban
Taposták is egymás sarkát a kérők, hercegek, grófok, sőt az akkori kereszténység legnagyobb hatalmú ura, II. Frigyes császár is ostromolta Erzsébetet. Újraházasodásra szólította fel a branbergi püspök és a pápa is, de Erzsébet konokul nemet mondott. Még Magyarországra sem volt hajlandó hazajönni, hiába hívta édesapja.
Végül ezért Marburgba költözött és belépett a harmadrendű ferences apácák közé. Mind jobban és jobban sanyargatta magát, gyóntatója hiába próbálta róla lebeszélni: az évekig tartó önkínzás, böjt, virrasztás, ahideg padlón töltött éjszakák megtették hatásukat. Erzsébet 24 évesen, 1231. november 17-én elhunyt.
Szentté avatása azonnal megkezdődött, párját ritkítíóan hamar végbe is ment, földi maradványait 1236. május 1-jén emelték a marburgi Szent Ferenc templom oltárára. A koporsót a II. Frigyes császár mezítláb, vezeklőruhában vitte a vállán az érsekkel együtt. A császár levette fejéről a koronáját, Erzsébet fölé helyezte, és így szólt:
Ha nem tudtalak császárnévá koronázni a földön, fogadd tiszteletem jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már királynő vagy.
Erzsébet volt az Árpád-ház ötödik szentje.
Illusztráció: Frigyes Erzsébetnek ajánlja koronáját – Wikipedia
