Az évszázad végére a világ legnagyobb közösségi oldalán, a jelenleg több mint kétmilliárd aktív felhasználóval rendelkező Facebookon több olyan profil lehet fenn, ami halottakhoz tartozik, mint amennyi az élő, aktív felhasználóké – jósolja egy statisztikus.
Ezt az előrejelzést 2016-ban tette közzé a Massachusettsi Egyetem professzora, Hachem Sadikki, aki egyebek mellett arra alapozta kijelentését, hogy a Facebook növekedése idővel lelassul (ez azóta bebizonyosodott), a felhasználók elöregednek, így törvényszerű, hogy a szervereken rengeteg olyan profil lesz, amelynek létrehozói már távoztak az élők sorából. Az elemzők szerint naponta 8000 felhasználó hal meg.
EMLÉKLAP, EMLÉKMÁS?
Sadikki szerint ebben szerepet játszik az, ahogy a Facebook az elhunytak fiókjait kezeli. Nem törli automatikusan a halottak profiljait. Azt ugyanis csak olyan családtagok tehetik meg, akiknek hozzáférésük van szeretteik fiókjához. A cég egyébként nekik is csak indokolt esetben adja ki a bejelentkezési adatokat, amiért már korábban is rengeteg kritika érte.
Ha egy hozzátartozónk elhunyt, kérhetjük, hogy a Facebook nyilvánítsa emlékoldallá profilját, így a továbbiakban nem tűnik fel a születésnapi emlékeztetőkben, és a Kit ismerhetek? ajánlófunkcióban sem.
Az életében viszont még mindenkinek lehetősége van arra, hogy hagyatéki kapcsolattartókat adjon meg, akik halála után rögzített bejegyzést írhatnak ki, válaszolhatnak az ismerősnek jelölésekre, megváltoztathatják a profilképet, de ez még nem jogosítja fel őket a bejelentkezésre, sem posztok, ismerősök törlésére – a Facebook komolyan veszi a halottak privátszféráját is.
MINDENNAP ÍRJUK A DIGITÁLIS ÖNÉLETRAJZUNKAT
A BBC újságírója egy személyes hangvételű cikkben vetett fel egy rendkívül érdekes, noha sci-finek tűnő, ijesztő gondolatot. Szerinte könnyen elképzelhető, hogy az ő unokái azon keresztül fogják megismerni alaposabban életének mozzanatait, ha évtizedekkel később visszagörgetik a Facebook-profilját, vagy letöltik az ott elérhető archívumot fotóival, bejegyzéseivel együtt,
Ez meglehetősen újfajta szemlélet, hiszen a nagyik eddig kérésre mesélték el egy pogácsa mellett, hogyan ismerkedtek össze nagypapával, vagy fotókon mutatták, milyen volt a menyecskeruhájuk. A jövőben viszont már adott a lehetőség, hogy a rokonok az interneten visszanézzék, a nagyi milyen eseményeken vett részt, milyen volt a társasági élete, hogyan ünnepelte a születésnapját, vagy éppen milyen gondolat foglalkoztatta aznap, hogyan reagált az aktuális közéleti eseményekre, mik voltak a menő mémek.
De jobban belegondolva: az emberiség folyamatosan emlékeket halmoz fel, naplók, elbeszélések, fotók, filmek és versek formájában. Manapság az emlékeinket a netre töltjük blogok, fotóblogok, Instagram-fiókok felületére, amik fizikailag nem nálunk vannak, hanem olyan adatközpontok szerverein tárolják őket, amiket a világ jól hűtött pontjain építettek a nagy cégek.
ÉLNÉNK-E TOVÁBB DIGITÁLIS AVATÁRKÉNT?
Az elmúlt évek során a techcégeket foglalkoztatni kezdte az úgynevezett „digitális avatár” gondolata. A 2014-ben indult Eterni.me már egy olyan létező és aktív projekt, ami azzal az ígérettel indult, hogy elkészíti a digitális másunkat, aki a halálunk után is tovább él. Eddig több mint 40 ezren iratkoztak fel a zárt béta programba, amin belül már ennyi ember virtuális másán dolgoznak a kutatók és fejlesztők.
Az egyik résztvevő elmondása szerint mindenkinek hozzáférést kell adnia a közösségi média felületein található adatokhoz. A fejlesztők ezeket az adatokat összegyűjtik, szűrik és elemzik, mielőtt egy olyan AI avatart készítenek, ami külsőre és személyiségre is hasonlóan viselkedik, mint tulajdonosa. Az avatár egyre többet tanul és finomodik, amíg a felhasználó életben van, köszönhetően az egyre több adatnak.
Ezek ugyan ambiciózus tervek, ám hozzá kell tenni, hogy a technológia még gyerekcipőben jár. A jelenlegi fejlesztések alapján egy felhasználónak akár évtizedekig is foglalkoznia kell a profiljaival, hogy folyamatosan információkkal láthassa el virtuális mását, és az valóban a lehető leghűbben „viselkedhessen” később.
Az Eterni.mi alapítója már most kap olyan kérdéseket gyógyíthatatlan betegektől, hogy mikor áll készen a szolgáltatás, de erre csak azt tudja válaszolni, hogy még évek kellenek ahhoz, hogy használható és valóban értékes legyen a munkájuk.
Nincs kétségem afelől, hogy megalkotható az emberek személyiségének kielégítően hű szimulációja, a beszélgetés képességével együtt. Ez megváltoztathatja a halállal való kapcsolatunkat. Valódibb emlékeket készíthet egy emberről, mint azok a ködös elbeszélések, amiket ma átadunk egymásnak.
Ha az olyan kezdeményezések, mint az Eterni.me sikeresek lesznek a jövőben, akkor lehet, hogy az unokáink már egy avatártól kérdezősködhetnek arról, mit posztoltunk a 2018-as Brutal Assault koncertek után, vagy milyen volt a harmincadik születésnapi bulink.
Hasonló tesztekre egyébként már volt és van is példa. Martine Rothblatt 2010-ben bemutatta a Bina-48 nevű társalkodórobotot, aki amellett, hogy humanoid kialakítású (Rothblatt feleségéről mintázták), mesterségesintelligencia-szoftvert kapott és beszélgetésre tervezték. A férfi feleségéről mintázott szerkezet több mint 100 órát töltött az eredeti egyén emlékeivel, érzéseivel, és hitével kapcsolatos információk összeállításával, ezek alapján képes válaszolni kérdésekre.
MI LESZ A GYÁSSZAL?
A pszichológusokban az is felvetődött, miként befolyásolná a digitális halhatatlanság tudata a gyásszal való kapcsolatunkat. Elisabeth Kubler-Ross 1969-es tanulmányában az „On Death and Dyingban” vázolta fel, hogy a gyász feldolgozásának öt szakasza van: a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, majd az elfogadás. Ez a modell nem csak a halálra vonatkozik, hanem a szakításokra is, illetve olyan helyzetekre, amikor valami fontosat, hozzánk közelállót elveszítünk.
Ebben a folyamatban mást jelenthet az, ha a digitális adatok nem engednek felejteni, Jean Baudrillard szociológus szerint nehezebbé válhat az elengedés folyamata. Az emlékezés hagyományosan valamilyen fizikai tárgyhoz fűződik, például ellátogatunk a temetőbe, templomba, vagy előveszünk egy fotóalbumot, de a digitális térben is intenzívebb élményt jelent.
AMI MÁR A TOTAL RECALL
Na de mi lenne, ha még ennél is messzebb menve nem csak a kiválasztott dolgokat rögzíthetnénk digitális formában, hanem lehetővé válna, hogy az egész tudatunk tartalmát átmásoljuk egy mesterséges tudatba? Ez azért keményebb dió.
Hogy ez valósággá válhasson, három fő áttörésre lenne szükség. A tudósoknak először is ki kéne fejleszteniük egy módszert, amivel károsodás nélkül tudnák kondicionálni az agyat, amelynek tartalmát, azaz az ott tárolt információkat elemezhetnék, végül egy szimulált emberi agyba táplálhatnák.
Ehhez kellene egy mesterségesen létrehozott emberi agy is, amivel kapcsolatban már folynak kutatások. A Massachusettsi Műszaki Egyetemen azt vizsgálják aktívan, hogyan lehet feltérképezni az emberi agy rendkívül összetett kapcsolatait. A US Brain nevű projektben pedig azon dolgoznak, hogyan lehet rögzíteni az agyi aktivitásokat milliónyi neuronból, majd azokból modelleket építeni.
A Google egyébként szintén nagy összegeket fektet be az agykutatásba és a gépi tanulásba. A Google Brain projekt vezetője 2012 óta Ray Kurzweil futurológus, aki szerint 2045-re képessé válunk arra, hogy a tudatunkat feltölthessük egy felhőbe, „biztonsági mentést” készítve az emlékeinkről.
Az emberi agy működését utánozni azonban teljesen más, mint az emlékeket rögzíteni és tovább örökíteni, ami Anders Sandberg, az Oxford Egyetem futurológusa szerint egyébként lehetetlen.
Az emlékeket nem lehet úgy tárolni, mint a gépen található fájlokat, hogy aztán abból kereshető indexeket készítsünk. Az emlékek asszociációk hálózatai, amik akkor aktiválódnak, amikor emlékezünk. Az agyi szimulációnak ehhez mind szüksége lenne.”
Hogy mennyire lehetetlen, az talán már csak idő kérdése, mint ahogy az is, hogy a nagyi fotóalbumát leváltják-e az Instagram-fiókok. Valahol reménykedünk benne, hogy nem.
