Dr. Jurányi Zsófia légkörfizikus 14 hónapot töltött az Antarktiszon a levegő aeroszolrészecskéinek tanulmányozásával, a fagyos kontinensen töltötte a telet. Hivatalosan úgy mondják, tagja volt a német Neumayer állomás 37. áttelelőcsapatának. Kívülállóként nem tűnik túl izgalmasnak, hó- és jégsivatag, hideg és brutális szél, a fizikus ELTE TTK-n szervezett előadása viszont rácáfolt az előítéletekre.
Csak egymásra számíthatnak
A szakmai tudás mellett nyilvánvalóan jó nagy adag kalandvágy is kell hozzá, hogy egy magyar tudós megpályázza az állást a világ legzordabb szegletére. A küldetés három és fél hónapos németországi felkészítéssel kezdődött 2016 augusztusában. A XXI. században különleges fizikai állóképességre nincs szükség, a kiváló egészség viszont alapvető fontosságú.
Épp ezért lehet végzetes az egész csapat számára bármilyen tűzeset is, így tűzvédelmi felkészítésen is átestek, Zsófiát emellett kiképezték az orvos, illetve a meteorológus szakember segítésére is. Mindenki kapott hasonló plusz feladatokat, hogy szükség esetén helyettesíteni, segíteni tudják egymást a munkában.
A bázis folyamatosan mozog
Maga a Neumayer-állomás egy négyszintes konténerépület a Déli-sarktól 2000 kilométerre a kontinens peremén túl, az Ekström selfjégen. Utóbbit elképzelhetjük gigantikus gleccserként is, ahol a sokszor 4-5 kilométer vastagságú jégpáncél a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve lassan csúszva eléri a tengert. Bőven túlnyúlik a szárazföldön, mígnem győz a nehézségi erő, és a jég pereme hatalmas tömbökben szakad a vízbe. Ez az óceán felett lebegő jégpáncél a self.
A rátelepített állomás 120 métert csúszik a tenger felé, de élettartamát eleve végesre tervezték, lebontják mire a nagy jégtömbbel együtt beleveszne a vízbe. A Neumayer 200 méternyi jégre épült, alatta nincs szárazföld, csak a tenger.
Az első meghatározó élmény az volt, amikor a repülőből megpillantottuk a lábakon álló hatalmas épületet a hómező közepén. Ez lesz életünk színtere a következő több mint egy évben
– idézi fel Jurányi Zsófia.
Ahogy elmondta, a lehetőségekhez képest luxuskörülmények között éltek a 2000 négyzetméteres építményben, élelmezésükről külön szakács gondoskodott. A legalsó szint valójában jégbe vájt hatalmas alap, garázsként funkcionált. Fölötte, de még mindig a föld, pontosabban a jég szintje alatt kaptak helyet a raktárak, az éléskamra. Legfelül pedig, lábakon állt a lakó- és munkaterületként szolgáló épületrész.
Erre azért van szükség, mert a hatalmas mennyiségű hó pár év alatt maga alá temetné a „konténertelepülést”, ám a lábak magassága egyrészt állítható, másrészt időről-időre párosával felemelik őket és havat raknak alá, hogy feljebb kerüljön az állomás.
Hermetikusan elzárva
Az Antarktiszon évente két nagy szezon van. A nyár három hónapjában a tudósok és a technikai személyzet tucatjai tartózkodnak az állomáson, összesen 50-60 fő. Az ellátmány hajókon érkezik, rendszeresen jönnek-mennek a repülők. Zsófia az ottani nyár elején, decemberben érkezett, utólag azt mondja, a folytatáshoz képest nagyon nagy volt a nyüzsgés, és egy idő után már az örök világosság is zavaró volt:
Teljesen felborult a biológiai ritmusunk, alig vártuk, hogy legalább rövid ideig legyen már sötét.
Eljött annak az ideje is. Februárban, a déli ősz kezdetén elment az utolsó repülőgép, a self szélétől akár 100 kilométernyire befagyó tenger, a brutális téli viharok miatt az állomás hajóval is megközelíthetetlenné vált.
A 12 tagú csapat kilenc hónapra hermetikusan el volt zárva a külvilágtól. Pontosabban műholdas internetkapcsolatuk ha néha akadozva is, de működött, egyetlen egyszer történt meg, hogy másfél napra leállt a szolgáltatás.
Bármivel próbálkoztunk, nem találtuk a hiba okát, utólag derült ki, hogy a kapcsolatért felelős tányérantennát belepte a hó. De nem az Antarktiszon, hanem a németországi központban
– emeli ki most már nevetve a légkörfizikus.
Kötélbe kapaszkodva a munkahelyre
A rendes téli létszám a bázison kilenc fő, most azonban a BBC háromfős stábja is csatlakozott a kutatókhoz, ők a császárpingvinek életét követték kameráikkal egy éven keresztül. Ők egyébként az Antarktisz egyetlen téli lakói a tudósokon kívül.
Zsófia feladata a bázistól másfél kilométerre fekvő légköri mérőállomás felügyelete volt, az itt lévő berendezések gyűjtik és mérik az aerosolrészecskéket. A távolságot az indokolja, hogy a Neumayer energiájának 70-80 százalékát dízelgenerátorok adják, nehogy ezek kibocsátása módosítsa a mintákat.
Ugyanezen okból a magyar tudósnak minden nap gyalog kellett megtennie a távot, ami optimális időben még a hóban is 15-20 perc, ám az Antarktisz nagy szeleiről híres: még a viszonylag enyhe légmozgás is felkavarja a finom porhavat, a látótávolság néhány méterre csökken. Aki pedig az antarktiszi télben eltéved biztonsági felszerelés nélkül, nincs sok esélye a túlélésre.
A bázistól a mérőállomásig cölöpökre feszített kötél vezetett, sokszor csak ebbe kapaszkodva, vakon jutottam el a »munkahelyemig«.
Szabadnap nincs az Antarktiszon, Zsófia csak akkor nem ment ki a mintagyűjtésre, amikor tényleg brutális volt a szél. Egyszer a technikusuk kiment az ajtón, hogy kipróbálja, de azonnal elragadta. Miután visszakapaszkodott, mosolyogva újra pózba állt, megint repült pár métert. Az ilyen napokon senki nem hagyta el a biztonságos állomást, ami több méteres lábain állva imbolygott az orkánban.
Hosszú távú változások
A magyar fizikus által gyűjtött mintákat Németországban tárolják és elemzik majd, rövid távon összetételük, hosszabb távon a változás nyomonkövetése a legfőbb cél.
A klímaváltozás nyomai ma még nem látszanak olyan élesen az Antarktiszon, mint a Föld más pontjain. A kontinenst körbevevő óceán hatalmas vízmennyiségének kell először felmelegednie, itt fogjuk a legkésőbb észlelni a klímaváltozás jeleit. A rossz hír, hogy az Antarktisz nyugati részén már mérhető a felmelegedés
– mondta el a 24.hu-nak a szakember.
Csukott szemmel vezetni
De térjünk vissza a „közlekedésre”, a gyalogosan, kötélpálya mentén evickélős módszernél azért vannak kifinomultabb megoldások is. A leggyorsabb a hószán, 40 km/óra vele a megengedett sebesség.
Vannak a bigfoot truck-okhoz hasonló, nagy, lufiszerű kerekekkel ellátott terepjárók, ezeknek tényleg 40 a maximális sebességük, de a puha hóban elakadnak, a kemény jégen pattognak. A nehézfiúk azonban a sípályákról ismert lánctalpas ratrakok: 15 km/órás csúcssebességre képesek, óránként 50 liter gázolajat nyelnek be, de cserébe 60 tonnát képesek mozgatni a jégen.
Versenyeztünk, ki meri a legtöbb ideig csukott szemmel vezetni ezeket a monstrumokat. Senki nem bírta tovább néhány percnél, ami meglepő reflex: hiába tudod, hogy napokig elmehetsz a sima, egyenes úton, mégsem bírod csukva tartani a szemed a kormány mögött.
A bázis másfél kilométeres körzetét senki nem hagyhatja el egyedül. Ha valakinek távolabb van dolga, legalább egy társat kell magával vinnie, és három napra elegendő élelmet, sátrat, jeladót, rádiót is tartalmazó túlélőcsomagot.
Zsófia bírja a hideget, kibékült azzal is, hogy ha a szél tényleg fúj, akkor nincs az a modern ruházat, ami megvédi az arcot: legalább a maszk és a síszemüveg között bejut a hó.
Fűtik a hűtőt
A legrosszabb viszont a friss zöldségek és gyümölcsök hiánya. Az utolsó szállítmány repülővel érkezik februárban, roppant mennyiség, dugig megtelik vele a jókora hűtőkamra. Az a hely, amelyet az optimális öt Celsius-fokos hőmérsékletért fűteni kell…
Egyszer azonban minden zöldség megadja magát, eljött az idő, amikor a csapat összegyűlt, letöltöttünk egy kisfilmet a paradicsomsaláta készítéséről, és azt néztük vágyakozva egymás után többször is.
Munka minden napra adódik, de nyilvánvalóan nem tölti ki a 24 órát. Nyáron a -10 fok körüli hőmérsékletben rövidnadrágban és pólóban lehetett focizni, emellett a filmeseknek köszönhetően gyakran látogatták a többezres pingvinkolóniát, szemtanúi voltak kisfókák születésének a jégmezőn.
A legtöbbször fotózással töltöttem az időt, rossz időben a képeket szerkesztgettem, de sokat beszélgettünk, társasjátékoztunk vagy csocsóztunk, gyakran néztünk filmeket is, amikor pedig az ember magányra vágyott, elvonult olvasni
– fogalmazott lapunknak.
Hogyan tovább?
Nagyon jó csapat jött össze, ami lássuk be ritka, ha a világ minden tájáról származó, tök idegen embereket 14 hónapra összezárnak. Az Antarktiszon sem mindennapi, Zsófia tud olyan kutatókról, akik annyira összevesztek az áttelelés idején, hogy még egy repülőgépre sem voltak hajlandók felülni hazafelé.
Márciusban nehéz szívvel jött el. Hogyan tovább? Az állomást fenntartó Alfred Wegner Intézetnél elnyert ösztöndíj két évre szólt, tehát néhány hónapig még ott van alkalmazásban, addig újra kell építenie az életét, mert amikor elment, gyakorlatilag mindent feladott. A 24.hu-nak azt mondta, biztosan megmarad az aerosolrészecskék tanulmányozásánál, a legszívesebben továbbra is sarkkutatóként. A következő cél talán az Északi-sarkkör lesz.
(Kiemelt kép: Jurányi Zsófia)
