Hogyan fest most a magyar könyvpiac?
Az első féléves számokat ismerjük, a ránk vonatkozóakat leginkább, de konkurens kollégákkal is beszélgetve azt mondhatjuk: az ijedtség múlóban van. Nehezen indult az év az Alexandra-helyzet miatt, az első három-négy hónapban nem nagyon volt tiszta, kipótolja-e valaki azt az űrt, amit az Alexandra maga után hagy, újranyílnak-e a boltok. Késő tavasztól már látszott, hogy a Libri is átvesz boltokat. A legtöbb boltot a Líra vette át a Móra Könyvkiadóval együttműködésben. Amit nyáron láttunk – tehát ez a legfrissebb – az, hogy igazából erősödünk kiskereskedelmi fronton. Tudhatóan ez nem csak a könyves ágazatra igaz, de a könyvkereskedelem is erősödő tendenciát mutat. Beigazolódott, hogy működő piacon nincs feltétlen világvége, ha meginog egy brand, szerencsére nem ragad bele a szakma a siránkozásba, hogy „jajj, hogy fog hiányozni, ha ez nem lesz.”
Végre olyan partnerekkel dolgozhatnak a könyvkiadók, amelyektől megbízható adatokat kapnak. Biztos vannak nehézségek. Nekünk is vannak nehézségeink. A kiadók az elmúlt pár hónapot logisztikai feladatokkal töltötték, és ez még mindig nem zárult le. Látjuk azt is, hogy a józanabb kiadók csökkentették a kiadott új címszámukat, megpróbálták a készletmenedzselésre helyezni a hangsúlyt. Azt is láttuk a Könyvfesztiválon meg a Könyvhéten, hogy mindenki megpróbál várható sikercímet kiadni, hogy a tavalyi évi árbevétel-kiesését orvosolja. Én a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének adataiból tudom, hogy hozzávetőleg 3-3,5 milliárd forint hiányzik a tavalyi karácsonyi árbevételből. Abba nem mennék bele, hogy ez a pénz nyilván valakinél ott van, de az biztos: nem a kiadóknál. Ennek a hiánynak a túlélésére tett kísérlet mindenféle racionalizáció. Az állam nagyvonalúan távol maradt.
Jó vagy rossz, hogy az állam nem segített?
A könyvpiacnak a szerencsés vagy szerencsétlen helyzete, hogy a rendszerváltás óta nem nagyon érdekli ez a kulturális ágazat a mindenkori politikai elitet. Emiatt „kénytelenek vagyunk” azzal beérni, hogy olvasókat szerzünk.El kell adnunk a könyveket, akcióznunk kell a könyvet, versenyeznünk kell egymással: muszáj tehetségesnek lennünk. Egy csomó minden ugyanúgy működik a könyvpiacon, mint a többi kereskedelmi szektorban, ami egészségessé is teszi. Ugyanakkor a magyar könyvpiac túlélt már pár hasonló válságot, legalább kettőt-hármat. Minden bizonnyal ezt is túléli, és minden bizonnyal ettől is megváltozik. Én soha nem a piacról élő gazdasági vállalkozásokat segíteném. Komoly kulturális termékeket termelünk, a magyar szak- és szépirodalom nagyon erős és sajnos nincsen érdemleges és európai módon lehívható állami hozzájárulás ott, ahol lehetne: például ösztöndíjrendszer – egy tisztességes, szakmai konszenzuson alapuló rendszerről beszélek –, nincsen a külföldi kiadók igényei felől átgondolt fordítástámogatás. Nincsen igazán pénz a fordító-utánpótlásban, és a könyvtári kölcsönzés után sem dedikáltan folyik a jutalék a keresett szerzők és azok kiadóinak számlájára, ahogyan például Skandináviában. És szinte nincs támogatott kapcsolódása a kortárs könyvkultúrának a kortárs oktatással. Több területen is adós az állam, de nem a gazdasági vállalkozások támogatásában. Annak, hogy egyes könyvkiadókat segítsen, nem látom értelmét.
Az állam rengeteg pénzt pumpált a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft-be, ami kifejezetten az előbb felsoroltakra kapott pénzt. Ahogyan hallottam, nagyon kevesen álltak velük szóba a könyvpiacról, elsősorban politikai okok miatt.
Engem a legelején megkeresett Orbán János Dénes – nem emlékszem pontosan a levélre –, valami olyan felütéssel, hogy biztosan lebeszéltek már, hogy együttműködjünk vele. Erre én olyasmit válaszoltam, hogy megtisztelne azzal, ha ismeretlenül nem lennének velem kapcsolatban előítéletei. Ideológiai alapon kevés dologtól határolódom el – a kirekesztéstől mindenképp, de ezentúl tág a tűréshatárom –, kíváncsi lettem volna a kurátorok listájára, hogy kik is döntenek arról, mi is a fiatal magyar irodalom, ki a jó író és milyen módon támogatják. Ez volt az első és utolsó levélváltásunk emlékeim szerint. Mi pártállástól, nemi orientációtól, vallástól, testmagasságtól függetlenül midenféle szerzőt kiadunk, mindenféle műfajban. Ha van olyan szerző, aki engem érdekelhet, és őket is érdekli, emiatt még nem mondok le róla. De csak azért, mert pénzt csomagolnak valaki mellé, még nem fogom megjelentetni.
Ha most megkeresi valaki a KMTG-től azzal, hogy itt van a könyvem, akkor azt véleményezi és, ha jó, kiadja?
Igen, de konkrétumokkal nem kerestek. Elvekhez meg én túl gyakorlatias vagyok, már-már autisztikusan. A könyvkiadás szerintem arról szól, hogy van egy kézirat, és megnézem, hogy én tudom-e a legjobb szakmai munkát mögé rakni mint könyvkiadó. Nekem ez a fontos, és a megtérülés: mindkét fél, azaz a szerző és a kiadó érdekében. Nem feltétlenül csak az anyagi megtérülés, de az sem lényegtelen. Lehetek túlzottan kapitalista, de engem lényegében az érdekel, hogy tényleges olvasókhoz jut-e el egy könyv. Például a Márai-program is akkor érdekel, amikor arról szól, hogy vannak alapművek, amiket azért kell a könyvtárakhoz eljuttatni, mert olyan emberek is elolvasnák, akiknek esetleg nincs pénzük megvenni. Ilyen egy Nádas-életmű, ilyen egy Mészöly-Polcz Alaine levelezés. Ha olyan könyvek mennek könyvtárakba amiket a kutya nem fog kikölcsönözni, miközben a polcok és a raktárak zsúfolásig vannak, és nem tudnak már tárolni, akkor az egy nem jó koncepció.
Sokan vádolják azzal a Librit, hogy monopolhelyzetre tör a könyvpiacon.
Meglehetősen rövid idő alatt meghatározó helyzetbe kerültünk a könyvpiacon, piacvezető cég vagyunk: ez megtörtént.
Agresszív üzletpolitikával vádolják önöket.
A kapitalizmus egy agresszív életforma, de legalább tehetségalapú. Vízilabdáztam gyerekként, a sportág egyszerre jelent csapatot, játékot és azt, hogy nyerni kell. A győzelemért küzdeni kell, fájdalmat kapni és adni is olykor, de minden észrevehető szabálytalanságnak következménye van. Ehhez a motivációt a versenyhelyzet adja. Igen, mi harapósak vagyunk, de bizonyos szabályok között lehetünk azok, például egy GVH-határozat nyomán már nem vásárolhatunk 100%-os üzletrészt könyvkiadókból. De úgy fest, organikus fejlődéssel is képesek vagyunk növekedni.
Egyébként vennének még könyvkiadókat?
Ha valaki megnézi a kiadóvásárlásainkat, eddig olyan cégeket vettünk, amelyek hozzánk tettek, tudtak valamit, amivel korábban mi nem próbálkoztunk. Tehát azért, hogy csak számszakilag legyen eggyel több cégünk, nem vennénk könyvkiadót, ha szabadna sem. Az alapítói szándékunk egyébként csupán annyi volt, hogy csinálunk egy kiadót, amit mi szeretünk, semmiféle monopólium megszerzése nem volt célkitűzés. Úgy lettünk egyre nagyobbak, hogy rengeteg lyuk volt a magyar piacon. Ennek egyrészt az a szerencsés-szerencsétlen helyzet volt az oka, hogy mi a gazdasági válság közepén alapítottunk kiadót, amikor az összes konkurensünk azzal foglalkozott, hogyan menedzselhetné a rajta maradó készleteit. Mi tudtunk arra koncentrálni, hogy az új címeinkből mennyit adunk el, ők pedig óvatosak voltak az új címekkel, mert a régiek nem mozogtak úgy, mint előtte, a kedvezőbb gazdasági környezetben. Aztán elkezdtünk cégeket vásárolni, először a Helikont, majd alapítottunk egy gyerekkönyvkiadót, a Kolibrit, azután hozzánk került a Park, majd legvégül a Jelenkor.
A Jelenkorral pedig Nádas Péter. Hogyan fogadta a váltást?
Sajátságosan, mert én is sajátságos ötlettel fordultam hozzá. A Jelenkor megvásárlása után írtam neki egy levelet és kértem egy találkozót. Azt mondtam, nem értek az emberkereskedelemhez, számomra a szerzők nem egyértelmű hozadékai a kiadóvásárlásnak, nem gondolom azt, hogy egy szerző csak azért hozzám tartozna, mert a céget, amely eddig kiadta, megvettük. Úgyhogy innentől szabad, minden szerződését felbontom, ha kéri. Ám kérek egy lehetőséget, hogy meggyőzhessem arról, maradjon nálam.
Maradt.
Igen. Kért nagyjából egy hónap gondolkodási időt, pont Olaszországból jöttem haza autóval, megkérdezte, megállnék-e Gombosszegen, mert szeretne valamit mondani. Megálltam Gombosszegen és azt mondta, hogy marad a Jelenkor Kiadónál. Nagyon boldoggá tett.
Az utolsó posztmodern.
Nem értek egyet abban, hogy posztmodern szerző lenne. Az irodalomkritikának fontos valamiért, hogy egy masszává gyúrja a generációkat. Esterházynak ellenben valódi posztmodern attribútumai vannak. Nem annyira a történet érdekli, sokkal inkább a nyelv végtelen tere. Az írást írja, maga a mondat folyamatos önreflexióban van, a regényt legalább annyira az olvasójára bízza, folyamatosan felfedi az intencióit. A legfontosabb számára a játék, nem a jelentésen, hanem a hordozóanyagon van a hangsúly. Nádas más. Mindig is a jelentésen volt a hangsúly nála. Az ember érdekli, a létezés, mint Proustot, Musilt, vagy épp Raduan Nassart vagy Bolañót. Ő egy későmodern szerző. Ettől a különbségtől eltekintve Nádas és Esterházy nyelveket kreált. Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Kertész egy-egy mondata éppen úgy felismerhető, mint egy Red Hot Chili Peppers-számkezdet.
Azért anno elég komoly irodalomkritikai apparátus is felsorakozott mögéjük. Létezik ma ilyen Magyarországon?
Nincsenek kulturális rovatok, van egy-egy kulturális újságíró elbújtatva a szerkesztőségekben. A kultúra sokadrangúvá vált a sajtóban, emiatt olyan kritikai háttér mint Esterházyék nemzedékének volt, ma nem lehet. Megszűnt a magyar irodalomkritika mint közeg, ha van is irodalomkritika mint jelenség.
Mit gondol a kortárs kritikáról?
A kiadó megtanulja gyorsan, hogy a kritikát nem minősíti, így nem is minősítem. Vannak elgondolkodtató példák, például Kemény Zsófi regényének recepciója. Engem meggyőzött a könyv, örültem, hogy van végre egy huszonéves író, aki a lehetséges legjobb tudása szerint megpróbálja saját generációjának a nyelvét az irodalomban megszólaltatni. Én úgy gondolom, hogy ezt a regény hozza is, felvállalt valamit. A fogyás és az olvasói reakciók ezt igazolják. A kritika egy része mást. De a szekunder irodalom létének elviselhetetlen könnyűségével nem dolgom foglalkozni. Értem, el is olvasom, kevéssé befolyásol. Ha valami nagyon alaposat olvasok, az viszont boldoggá tesz. Ha csak azt látom újra és újra megfogalmazódni, hogy van egy elvárt irodalmi hang és szerkezet ma Magyarországon – amit újabb három sör után mi is körbe tudnánk lőni –, és ha ezt hozod, akkor jó vagy, ez nem motivál semennyire. Ha nem, akkor irgumburgum. Szerintem izgalmas, ha valami nem szervesen következik az előzményekből, hogy valaki kitörési kísérletet tesz. Az ilyen szerzők mindig is érdekeltek. Az ügyes leckefelmondás sosem.
