Egy évvel ezelőtt, vagy akár a januári forint elleni spekulációs támadást megelőzően is elképzelhetetlen volt hazánk monetáris politikusai számára a forintárfolyam hirtelen és drasztikus esésével együtt járó válság réme. A
Egy évtized válságai
A ’80-as évektől kezdődően visszatérő jelenség a világ fejlődő térségeiben a valutaválságok kirobbanása. 1994-ben a mexikói valutaválság rengette meg a világot, 1997 őszén a távol-keleti országok gazdasága rendült meg, hogy néhány hónap leforgása alatt a térség egyik sikersztoriját az elfuserált növekedés esettanulmányává változtassa Thaiföldet és a Fülöp-szigetek esetében is. Miként Thaiföld sikerei hajdan megnövelték a befektetők bizalmát egész Délkelet-Ázsia iránt, hat évvel ezelőtt az ottani felfordulás magával rántotta a mélybe a régió több más valutáját, s a délkelet-ázsiai gazdaságok átértékelésére késztette a befektetőket. A térség, amely nagy hasznot húzott a szabadabb nemzetközi kereskedelemből azzal, hogy növelhette exportját, hirtelen tapasztalta, hogy a piacok nyitottsága rendkívül fájdalmas is lehet. A régió országai együttvéve 30 milliárd dollárt költöttek a hiábavaló kísérletekre, hogy aládúcolják megingott valutáikat a világ korlátozásoktól mentes devizapiacán. Kevesebb mint két hónap alatt a thaiföldi baht 23 százalékkal, a Fülöp-szigeteki pezó 14, az indonéz rúpia 20, a malajziai ringgit pedig 12 százalékkal esett a dollárhoz képest. Az árfolyam-ingadozások okozta idegesség miatt a térség legtöbb tőzsdéje hanyatlott, a magasabb kamatlábak pedig, amelyeket a központi bankok rendeltek el azért, hogy vonzóbbá tegyék a valutákat a befektetők előtt, a gazdasági növekedés lelassulásával fenyegettek (ez hosszabb-rövidebb ideig be is következett). A külföldi befektetők bizalmának elvesztése Oroszország esetében is példaértékű, noha ott a tőzsdekrach volt a kiindulópont, ahonnan a pánik a kötvény- és valutapiacra is áttevődött. A dél-kelet-ázsiai valutaválság kirobbantotta orosz tőzsdeválság hatására ugyanis 1998 nyarán hiába szöktek az égig a kincstárjegyek kamatai, a befektetők már nem a részvénypiacról kivont pénzek kötvénypiaci felhasználásával, hanem az invesztíciók teljes kivonásával válaszoltak. A bizalom elveszett, és már semmilyen kamatígéretek nem tudták a befektetőket visszatéríteni.
A forint csütörtöki és péntek reggeli zuhanásával, amikor mindössze másfél nap távlatában emelkedett 10 forinttal az euró árfolyama a péntek délelőtti 269 forintos magaslatig, komoly veszély fenyegette a magyar valutát. A válság kialakulásának kockázatát a Monetáris Tanács akkorának látta, hogy 300 bázispontos kamatemelési döntésével egy napot sem tudott várni a hétfői hivatalos üléséig – kommentálta a jegybank beavatkozását Zékány András, az ING részvénypiaci elemzője. Török Zoltán, a Raiffeisen elemzője valamivel óvatosabban „mini valutaválságnak” nevezte a csütörtöki és pénteki eseményeket.
Mint a Bokros-csomag idején
Elég csak a mostani kamatemelés múltbeli párhuzamait megkeresni, hogy világossá váljék: a magyar gazdaság régen látott krízist él át. Az emelés utáni 12,5 százalékos alapkamatszintre utoljára 2000 márciusában volt példa. Sőt, 1996 januárjától egészen most júniusig jelentősebb mértékű kamatemelést sem látott a gazdaság.
A válság legkirívóbb jele ugyanakkor a kamatemelés mértéke. A jegybank utoljára ilyen döntésre csak a gyökeres átalakulást hozó Bokros-csomag idején szánta el magát. 1995 januárjában egy éves időtartamra 25 százalékról 28 százalékra vitte fel az irányadó kamatlábat – tegyük hozzá, 25-30 százalékos infláció, a jelenleginél meghatározóbb jövedelempolitikai megszorítások és az árfolyam csúszó leértékelése mellett.
Spekulánsok Eldorádója?
De a mostani gazdasági fundamentumok is megalapoznak-e egy ilyen súlyú jegybanki döntést, az 1995-ös feltételekhez hasonlóan? Valóban ennyire rossz állapotban van a magyar gazdaság, hogy 1000 bázispontos kamatprémium kell a külföldi tőke bevonásához? Vagy egyszerűen a jegybank túlméretezte a szükséges reakciót? Török Zoltán az alapvető problémát az aktuális gazdaságpolitikai lépések és a 2008-as EMU-csatlakozás miatt kitűzött célok közötti ellentmondásban látja. A jelenlegi gazdaságpolitika szinte tálcán kínálja magát az árfolyamspekulánsok számára.
Bár a fiskális megszorítás nominális értelemben javított a költségvetési hiány mutatóján, a piaci szereplők és elemzők jogosan marasztalják el a jövő évi költségvetést strukturális problémái miatt. A legfőbb aggodalmat az okozza, hogy a maastrichti-kritériumokban megfogalmazott 3 százalékos deficit eléréséhez fenntarthatóvá kell tenni a költségvetési hiány csökkenését. Márpedig a jövő évi költségvetésbe nem építették bele a fenntarthatóságot. A megszorítást a gazdaságot terhelő adók növelésével és a későbbi gyarapodást ígérő beruházások csökkentésével érték el – véli Zékány András –, miközben a közszféra béreemelésének továbbgyűrűzése automatikus többletkiadásként feszül a hiány csökkentésével szemben.
A fundamentális megingásból nemcsak a fiskális, hanem a monetáris politika is jócskán kiveszi a részét. A befektetők és exportra termelő vállalatok szinte kórusban hangoztatják, hogy a forint még a jelenlegi mélyponton is túlértékelt, a gazdaság állapotát hívebben tükrözné a 280 forint/euró körüli valutaárfolyam. A pénzügyi piacok befektetői ezért úgy gondolják, hogy egészen addig érdemes a forint leértékelődésére spekulálni, ameddig be nem áll erre az árfolyamszintre – állítja Zékány. A túlértékeltséget csak tovább tetézi a jegybank 250-260 forint/euró közötti burkolt árfolyamcélja, hiszen ennek ismeretében a pénzügyi befektető elfelejtheti a kockázatot, és biztosra veheti a jegybank reakcióját. A Magyar Nemzeti Bank mondhatni ingyen ebédre hívja a spekulánsokat.
Vagy euró, vagy inflációs cél
Márpedig ingyen ebéd nem létezik! A gazdaságpolitika inkonzisztenciája nem tartható hosszabb távon anélkül, hogy komoly veszteség érné a gazdaságot. A piacok hathatós lépések nélkül nem fognak megnyugodni – véli Török Zoltán, – megmarad az esély újabb „miniválságok” kialakulására. Jelen esetben két megoldás kínálkozik: a jegybank és kormány vagy feladja hosszú távú célját, és a 2008-as közeli időpont helyett szépen, lassan lép be az eurózónába, vagy gazdaságpolitikai fordulatot hajt végre, és elveti az inflációs célkövetés gyakorlatát – állítja Török.
A valódi államháztartási reformot azonban egyik esetben sem kerülheti el a kormány, hiteles költségvetési deficitcsökkentés nélkül nem oldódnak meg a fundamentális problémák. Ameddig a magyar gazdaságpolitika olyan célokat tűz ki maga elé, amelyeket nem teljesít, addig nem kizárható egy drasztikusabb válság kialakulása – bár valószínűsége egyelőre elenyésző.
Hiteltelen szereplők
A bizalmi válság helyreállítása érdekében a kormány könnyen a vezető intézmények élén álló, a piacok számára hiteltelenné váló vezetők leváltására is elhatározhatja magát – véli Zékány. Újra felerősödhetnek azok a hangok, amelyek László Csaba lemondását jósolják. Az elmúlt napokban mindenesetre beigazolódott, hogy verbális intervenció céljával tett szóbeli megnyilvánulásoknak a piaci szereplők kevés hitelt adnak.
A jegybank és a Pénzügyminisztérium is – politikailag korrekt fogalmat használva – „kommunikációs kihívásokkal küzd”. Pénteken nem változtattak egy jottányit sem azokon az elvszerű megszólalásokon, amelyeket a befektetők már egy jó ideje nem hajlandóak elhinni. Mintha mi sem történt volna, a jegybank és kormány összhangjáról, az ideális árfolyamról, az euró mielőbbi bevezetéséről hallgathatja az immár megrögzötté vált hangokat a közvélemény.
Megbomlik az összhang
Egyetlen zavaró momentum mégis kiütközik a mai beszédekből. Míg Járai Zsigmond korábban a kormányzattal való együttműködés jegyében szavaival támogatta a költségvetési megszorításokat, pénteken a „minden rendben van” látszata mögül kibukott, hogy mégis akadnak strukturális gondok. Eközben László Csaba, bár a kormányzati, jegybanki összhang fenntartását továbbra is saját szavaival támasztja alá, tagadja, hogy fundamentális okok állnának a spekuláció hátterében. A pénzügyminiszter szerint egyszerűen a külföldi pénzpiaci események fertőzték meg az eddig egészséges forintot.
A kommunikációs zavar persze nem csupán az elejtett szavakról szól. A fiskális és a monetáris irányítás törékeny egyetértése válhat a válság áldozatává. Az elemzők szerint a jegybanki kamatemelés egyértelműen gátat vethet a költségvetési hiány visszaszorításának. A magasabb kamatokból az államháztartásra rakódó terhek ugyanis a GDP 0,3-0,5 százalékát is elérhetik. Ennek fényében már kevéssé reális a kormányzat jövő évre tervezett hiányának a betartása, a nem teljesíthető célok száma gyarapszik, a két intézmény közötti „barátság” ellenségeskedésbe torkollhat.
