A római-parti, Ányos utcai rendelő ajtaja mellett több felirat is mutatja, itt rendel az a gyermekorvos, aki egy német juhászkutyával jár dolgozni. Az állat most csak képen tűnik fel, a váróteremben ülők legnagyobb bánatára.
Szeretem Rexet, nagyon kedves kutya. Hozzánk be is jöhet, ha házhoz jön Karcsi bácsi – mondja egy 10 év körüli kisfiú.
Egy kétéves kisfiú édesanyja pedig arról beszél, fél a nagy kutyáktól, de Rexszel szemben soha semmilyen rossz érzése nem volt, és most sokan hiányolják a kutyát a váróból, mert mindig lefoglalta a gyerekeket.
A szülőknek persze Rexnél is fontosabb, hogy biztos kézben tudják a gyermeküket, és ne féljenek, ha ide jönnek. Ezért választották dr. Varga Károlyt.
Azt szeretem benne, hogy megnyugtat minket, nem aggódja túl a helyzeteket, de ha kell, komolyan veszi – mondja az egyik anyuka.
A másik szerint a doktor úr kedves, nagyon barátságos és abból is látszik, hogy mindene a gyerek, hogyha belépnek, elsőként nem a szülővel társalog, hanem a kicsiket szólítja meg.
Pár percen belül ez be is igazolódik, amikor bekísérjük az anyukát kisfiával:
Szia Dávid! Gyere, gyere mutasd magad!
Az idegenek jelenléte miatt addig kicsit bizonytalanul araszoló gyerek hirtelen megfeledkezik a zavaró tényezőkről, fülig érő szájjal sétál az orvos kezei közé. Készségesen emeli a karját, fordul, nyitja a száját, ahogy Karcsi bácsi kéri.
Na, beköszönünk Rexnek? – kérdezi az orvos a vizsgálat után.
Dávid megint mosollyal válaszol, majd egy hátsó szobába vonulnak, ahová Rexet száműzték, amíg le nem vizsgázik terápiás kutyaként.
Dávid az utolsó páciens ma, leülhetünk egy kicsit beszélgetni, az asszisztens rutinosan kerülget minket. Gyakori vendég mostanában errefelé az újságíró, amióta a doktor urat valaki feljelentette a kutyája miatt.
Átlag három újságíró jön naponta, de ez a népszerűség jó ügyet szolgál, azt, hogy Rex újra szabadon mozoghasson a váróban, rendelőben, és hogy akár máshol is lehessen segítő kutya a várakozó betegek között – magyarázza az orvos.
Sokan írtak már Rexről, mi most a gazdáját, dr. Varga Károly gyermekorvost szeretnénk bemutatni.
Hatévesen tudta, hogy gyerekeket akar gyógyítani
Nekem csodálatos doktor bácsim volt, Király László, aki amúgy nagyon nagy zenebarát is. Ő akkora példakép volt, hogy én hatévesen határozottan – tényleg eltántoríthatatlanul – eldöntöttem, gyerekorvos leszek.
Károly édesapja szolfézstanár, karnagy, a Magyar Érdemrend Tiszti keresztjével kitüntetett zenepedagógus, még most, 90 évesen is részt vesz zenei nevelő programban. Fiát is zenei pályára szánta. Sikerült elérni, hogy 12 évig zongorázzon, és országos versenyt nyerjen szolfézsból, de a fiú kitartott döntése mellett.
Nem bántam meg, hogy nem lettem zongorista, de karmester most is szívesen lennék. A zene szeretete az orvosi pálya mellett is megmaradt.
Az egyetemre elsőre nem sikerült bejutnia, hiába voltak jó eredményei, de másodikra igen. A köztes időben, egy évig segédápolóként dolgozott. Szerinte nagyon hasznos tapasztalat, minden orvosi pályára lépőnek ott kellene kezdenie, hogy egészben lássa a rendszert.
Az egyetem után nem tudott a fővárosban elhelyezkedni. Az ajkai kórházban állt munkába.
Úgy emlékszik vissza, hogy ez egy jól felszerelt intézmény volt, nagyon jó szakemberekkel. Amit ott kapott, azért nagyon hálás:
Itt tanultam azt a szemléletet, hogy soha nem egy betegségre, hanem az egész gyerekre koncentrálunk és minél kevesebb gyógyszert adunk. Csak, ha muszáj.
Három és fél év után kapott állást a budai gyerekkórházban. Örült, hogy hazaköltözhetett, mert akkoriban a bányászváros nem volt vonzó a rossz levegőjével, és kulturális élet sem igen volt ott. Eleinte szerette az új munkahelyét, a főnökeit, kollégáit, de újabb három és fél év után vezetőváltás volt, és akkor annyi minden változott, hogy inkább váltott.
Akkor jelentek meg itthon a gyógyszercégek vonzó ajánlatokkal, és maga is beállt kereskedelmi képviselőnek. Annak ellenére, hogy orvosként a gyógyszerfogyasztás ellen volt.
Rengeteg izgalmas kihívást jelentett, sok képzésen vehettem részt, sokat utaztam, olyan helyekre jutottam el, amiről álmodni sem mertem, nagyon kinyílt a világ. És emellett tízszer annyit kerestem, mint orvosként. Szuper kocsival jártam, a legjobb szállodákban aludtunk, ha konferenciára mentünk. Felépítettem egy szép házat és a fiamat is sok helyre elvihettem.
A fiatal orvos a jóléten kívül azért nem fordított hátat tíz éven át ennek a világnak, mert volt ebben tudományos munka is, folyamatosan tanult és előadásokat is tartott. Az egyik cégtől úgy jött el, hogy kiprovokálta a szerződés felbontását.
Magamtól nagyon nehéz volt kiszállni, hiszen annyi jót adott. Amikor végre pontot tettem ennek az életszakasznak a végére, megint vidéken, Kápolnásnyéken kezdtem dolgozni gyermekorvosi rendelőben.
Egy szülési szabadságon lévő doktornőt helyettesített fél évig. Onnan már csak egy állomás volt, 2000-ben megpályázta egy nyugdíjba ment orvos helyét az óbudai, Ányos utcai rendelőben. Itt megtalálta a helyét:
A 16 év alatt nem volt olyan, hogy úgy jöttem volna be, nincs kedvem.
„Rá kell szánni az időt a játékra”
1000 fős praxisa van. Akad páciense, aki hozzá járt gyerekként, és ma szülőként is hozzá hozza a gyerekét. Volt olyan is, aki Zamárdiból járt vissza Pestre jó ideig, de most is van kistarcsai, zsámbéki és érdi páciense is.
Azt hiszem, ezt annak köszönhetem, hogy imádom a gyerekeket, szeretem a munkám, nyitott, őszinte vagyok. Az is sokaknak fontos, hogy rugalmas vagyok és elérhető, bármikor felhívhatnak.
A kicsikkel könnyen kapcsolatot teremt. Szerinte ennek az a titka, hogy rá kell szánni 5-10 percet a ráhangolódásra.
Nem azzal kezdem, hogy rögtön levetkőztetem. Előbb játszunk, aztán mindent lehet, nem probléma a toroknyitás, de még az injekció sem. A következő alkalommal minden gördülékenyebb, ha úgy jön a gyerek, hogy megyünk ahhoz a jópofa doktor bácsihoz, akivel autóztam vagy fociztam a múltkor. Egy négyéves kisfiú nemrég elém penderült az asztalra, és azt mondta: Te ide figyelj, doki! És dőlt belőle a szó.
Varga doktor különösen szeret házhoz menni, mert ott még közvetlenebbek a gyerekek.
Most voltam egy kétéves kislánynál az otthonukban. Gyakorlatilag először találkoztam vele. Percek alatt összehaverkodtunk. Megvizsgáltam a babáját, ő meg fésülte a hajam, az ölembe ült. Az apa már azt mondta, féltékeny.
Büszke vagyok arra, hogy a gyerekek szeretnek és nem is orvosnak tekintenek, hanem valakinek, akinek örülnek, ha találkozhatnak vele.
Vannak olyan országok, ahol nincs külön gyerekorvos, de azt vallja, az nem jó, mert a gyerek nem kis felnőtt.
Nemcsak az adagok mások, hanem az egész megközelítés. Például, ha állandóan antibiotikummal bombáznánk egy fejlődő szervezetet, tönkretennénk a bélrendszert. Egy 38 fokos lázat nem csillapítok gyógyszerrel. Hála Istennek, hogy lázas, az azt jelenti, hogy dolgozik az immunrendszer.
Azt mondja, hogy a szülők olykor túlreagálják, mi a baja a gyereknek:
Az esetek többsége – idézőjelben – banális, rutinból megoldható. Mindig nagyon észnél kell lenni, hogy kiszúrjuk azt az egy-kettőt, akinek különleges segítségre van szüksége. Volt, hogy hívtak egy négyéves lázas gyerekhez. Piros volt a torka, sima vírusfertőzésnek is lehetett nézni. Észrevettem, hogy nem egyforma a pupillája. Akkor sejtettem, hogy idegrendszeri tünet, kórházba vitettem. Be is igazolódott, hogy nagyon súlyos agyhártyagyulladása volt. Ha elbagatellizálom, lehet, hogy a kislány nem éli túl.
Az álommunka mellett is összetört
Hiába csinálta végre, amit szeret, az elmúlt tíz évben – a váltás terhe mellett – a házassága is tönkrement.
Nehezen dolgoztam fel, sokáig éreztem magányosnak magam. Mindennek tetejébe a közös ház rám eső részéből kapott pénzt kölcsönadtam, amit nem kaptam vissza.
E két tényező annyira megviselte, hogy fizikailag és lelkileg is rendbe kellett hozni. A válás után volt, hogy alkohollal próbálta átvészelni a nehéz időszakot. Amikor felismerte, hogy ez a munkáját veszélyezteti, segítséget kért.
Amikor éreztem, hogy sokkal jobban kell koncentrálnom, mert mondjuk, remeg a kezem, tudtam, nem mehet így tovább. Amíg a páciens bent volt, tartottam magam, de nagyon sokat sírtam.
Segített a pszichológus és a pszichodráma, de a végső lökést a szanatórium adta. Négy hónapig nem dolgozott, a kollégák helyettesítették addig. A páciensei közül senki nem ment el. És most már másfél éve, hogy eszébe sem jut az alkohol, lelkileg is teljesen rendben van.
Az ital helyett ma Rex van. Őt is pszichiáter javasolta. Egy kutyákkal foglalkozó barátja szerezte neki Rexet. Tíz hónaposan menhelyről hozták el és kiképezték. Az orvos azonnal eldöntötte, hogy mindig, mindenhova együtt mennek, ahova csak lehet. Munkába is vitte.
Először kicsit csodálkoztak a kollégák, de mivel szeretnek, mondták, hogy ha ez kell ahhoz, hogy jól érezzem magam, legyen, nem zavar senkit.
Amikor Rex kiszökött a váróba, kiderült, hogy a gyerekek is élvezik az állat jelenlétét, ezért hagyták, hogy betegek között feküdjön.
Húzták, vonták, a kutya mindent békésen viselt. Eszembe sem jutott, hogy ez valakinek nem tetszik. De utólag belátom, ezzel számolni kellett volna. Persze, ha a feljelentő szólt volna, akkor is megtaláltuk volna a megoldást.
A doktor először egészségügyi vizsgálatot kért Rexre, azt hitte, az elég lesz. Ki is írta a rendelőben, hogy itt egy mentális segítő kutyával is találkozhatnak a betegek, ha valakit zavar, csak jelezze. Kell azonban egy másik engedély is, ehhez még folyamatban van a vizsga.
A kutyás orvos átmenetileg kutyátlanul rendel, de amint végez, újra együtt jönnek-mennek, és ez nagy változást hozott a doktor életében.
Soha életemben nem voltam ilyen jól. És nem csak Rex miatt. Az életemet köszönhetem a kollégáimnak, barátaimnak. Azzal hálálom meg, hogy itt vagyok és dolgozom.
