Nehéz úgy kivédeni a sorscsapásokat, ha az ember minden gondot, bajt Istentől eredeztet, a véletlent pedig és minden mást eleve kizár. Márpedig a debreceni puritanizmus így tett. Komáromi Csipkés György prédikátor 1661-es szavai szerint éhséget, háborúságot, földindulást, árvizet, szélvészt, tűzvészt, de még a pestist is Isten küldi az emberekre.
Miért? Persze, hogy az ember bűnei miatt:
Az meg keményedés, és bűnben való megátalkodás, az hitetlenség, Isten igéjének és parancsolatainak meg-utálása, az kevélység és felfuvalkotság, az bálvány imádás
– idézi a prédikátort Kristóf Ildikó. A listán persze szerepel a részegeskedés, paráznaság, káromkodás, a „tánc pestise”, de nem hiányozhat „ördöggel való közösködés”, és persze a boszorkányság sem. Utóbbi pedig fizikai személyként kiváló bűnbaknak bizonyult, és volt is: a természeti csapásokat követő években az évi átlag egy-két boszorkányper ötre, nyolcra emelkedett.
Gyógyítók és lakók
A debreceni boszorkányperek nem társadalmi konfliktusokat jeleztek, a vádaskodás csak az alsóbb rétegek körében élt. A szakember négy nagyobb problémacsoportot tárt fel.
Ezeken a rétegeken belül a szakember négy nagyobb problémacsoportot különít el. Első a gazda és a “lakó” konfliktusa. A török háborúk után Debrecen lakossága hirtelen felduzzadt, sokan az utcán éltek, ami a városiaknak persze nem tetszett. A tízházgazdák feladata volt hetente kétszer átfésülni a környéket, és jelenteni, ha valahol illegális lakót találtak. A kipaterolt emberek persze rontást tehettek bárkire bosszúból.
A másik problémakört gyógyítók és pácienseik adták. A mágikus eszközöket, gyógyfüveket egyaránt alkalmazó, úgynevezett Orvos Asszonyokat az emberek tisztelete, becsülete övezte, mint a fehér mágia ismerőit. Ám maguk az asszonyok hangoztatták – presztízsük emelése céljából -, ha valaki ellenük tesz, bizony a fekete mágiához nyúlnak. nyilván nem is csodálkoztak rajta, ha egy-egy konfliktust követően a vádlottak padján találták magukat, mint boszorkányok.
“Paráznaságban, kurvaságban” éltek
A harmadik “kategória” talán a legérdekesebb: a debreceni boszorkányok mintegy harmadát vádolták a társadalmi normák megszegésével is. Ilyenek voltak többek közt a paráznaság, istenkáromlás, lopás, gyilkosság, gyújtogatás, részegeskedés. 1717-ben két asszonyról, mintegy „deviáns-karrierjük” állomásait sorolva mondják:
Ifjúságukban paráznaságban, kurvaságban, kerítőségben éltenek, vénségükre adták magokat bűvölésre-bájolásra, oldásra-kötésre.
1725-ben pedig konkrétan is elhangzott a bírói székből, hogy „Ama köz beszéd szerint a kurvaság boszorkánysággal is jár”. Valószínű, hogy ezek a személyek kirívó viselkedésükkel, a szószékről szigorúan megkövetelt normáktól eltérő életvitelükkel vonták magukra a közösség rosszallását.
A negyedik csoportba a földrajzi közelséget sorolhatjuk, vagyis minél közelebb lakott valaki a boszorkánynak tartott személyhez, annál könnyebben válhatott annak áldozatává. A tipikus “jószomszédi” viszony lecsapódásáról lehet szó.
