Az egymilliárdos ország nagyvárosainak, így Delhinek a nyári képéhez is hozzátartoznak az utakat elválasztó szigeteken alvó emberek. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy miért nem húzódnak az emberek árnyékba, esetleg sikátorokba, vagy csendesebb helyre? A válasz egyszerű: a két irányba haladó autók által keltett menetszél elriasztja a moszkítókat, így jó eséllyel megúszható a dengue-vírus és más, szúnyogok által terjesztett betegségek.
A mindennapos látványnak számító, bezárt boltok előtti és felüljárók alatti alvás itt kiegészül az út szélén álló, elhagyott, nem használt csövekben, autók alatt, vagy épp teherautók tetején alvással, így Delhi éjszaka elég furcsa képet fest.
Az utcán élőknek ismerniük kell a jó helyeket, hogy túlélhessék a teleket – melyik parkban vannak erős padok, vagy épp hogyan szerezzenek olcsón húst, amely segít életben maradni. Az alvásra egy egész iparág – mondhatjuk, maffia – is épült a városban, akik némi pénzért cserébe takarókat, ágyakat, helyet adnak.
Az indiai rendező, Shaunak Sen a novemberi Mumbai Filmfesztiválon bemutatkozó filmjében, a Cities of Sleepben ezt a világot mutatja be:
Egyikük, a pokróckereskedő Farukh Khan naplemente után húsz rúpiás (85 forint) pokrócaival árasztja el a várost, melybe takarózva az éjszakáikat utcán töltő emberek eredményesen védekezhetnek az – évszaktől függően – 0-15 fokos éjszakáktól és a szúnyogoktól. Aki nem engedheti meg magának Khan takaróit (húsz rúpiáért már egy tál rizst és némi feltétet lehet szerezni), az tüzet rak, akár műanyaghulladékból is, és várja, hogy az éjszaka véget érjen.
Khan élete nyolc éve ekörül forog, és úgy érzi, hasznos munkát végez:
“Ez nehéz… de mi történne, ha nem vagyok itt? Még több ember halna meg. Úgy érzem, hogy amit csinálok, az jótékonykodás.”
Elmondása szerint rendszeresen fizet a rendőrségnek és az utcaseprőknek, hogy ne bántsák az alvó vásárlóit, sőt, a helyi zsebtolvajokkal is jó viszonyt ápol, sokszor jelezve nekik, hogy kit ne raboljanak ki.
A virágzó piac a város egyes részein már-már alvásmaffiává alakult, ahol más dönti el, hol, mennyit, és milyen jól alszanak a szegények. A folyamat erre a pontra történő eljutása már régóta várható volt, hiszen a város kontrollálatlan növekedésénél sokkal lassabban fejlődött az egészségügy, közlekedés, vagy épp a közbiztonság.
A rendőrség minden évben háromezer ismeretlen holttestet gyűjt be az utcákról, főleg olyan emberekét, akik már évek óta az utcán próbálnak túlélni. A megvásárolt takarókra a megélhetésért munkát vállaló emberek egyszerűen nem tudják hová rejteni azokat (sokszor ezért fák tetejére teszik, de ez sem segít), míg visszatérnek, így az árusok bevétele is közel garantált.
Nem ők azonban az egyetlenek, akik profitálnak a sokszor élet és halál közt lebegő szegényekről. Több mozitulajdonos is engedi például, hogy filmvetítéseken aludhassanak, így Ranjit, aki visszatérő vendégeit tíz rúpiáért (42 Ft) engedi be, vagy épp Dzsamal, aki hideg esetén ötvenre (212 Ft) emeli az egyébként harminc (127 Ft) rúpiás árat.
Nézze, itt az alvás a legnagyobb úr; senki nem tudja megállítani, ha egyszer úgy dönt, hogy eljön az ideje. Mi voltunk az elsők, akik felismertük az alvás gazdasági szükségességét. Azt mondják, illegális, amit csinálunk, pedig épp mi vagyunk azok, akik szociális munkát végzünk.
– mondja Dzsamal.
Egy 2010-es, az Indiai Legfelsőbb Bíróság által hozott rendelet szerint a nagyobb városoknak a lakosság 0,1 százalékát befogadni képes ideiglenes szállásokat kell építenie.
Delhi 18 ezresre növelte a rendelkezésre álló férőhelyek számát (az agglomerációkkal együtt vett 21,5 milliós lakosságszámának 0,1 százaléka 21500 fő), de ez sem elég, hiszen a Delhi’s Center for Policy Research hajléktalanságot kutató munkatársa, Ashwin Parulkar szerint több mint százezer helyre lenne szükség.
via Times of India / Boing Boing / Ramesh Lalwani / Veeresh Malik / Carol Mitchell
