Dr. Seibriger András sebész orvos 1944-45-ben és 1956-ban is dolgozott a Sziklakórházban. Marosvásárhelyen született, ám családja Erdély elcsatolása után Budapestre menekült. Seibrigerék három évig a Józsefvárosi pályaudvaron laktak egy vagonban négy gyermekükkel. Andrást és testvéreit a szülei taníttatták – régi klasszikus műveltsége – görögül, latinul, németül jól beszélt, átlag feletti kíváncsisága a természettudományok iránt – végül az orvosi egyetemre vitte. Sokáig nem tudott dönteni, hogyan szakosodjon, érdekelte a nőgyógyászat, a patológia és a sebészet is. Végül utóbbi lett a hivatása. A második világháború alatt a keleti fronton dolgozott, majd az a kitüntetés érte 1944 márciusában, hogy Dr. Kovács István vezető főorvos helyettesének nevezték ki a Sziklakórházba.
Az emberek hívták így a Vár alatti barlangrendszerben kialakított Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórházat, amely egyébként a János Kórházhoz tartozott. Két aggregátorral a kornak megfelelő szellőzőrendszerrel rendelkezett, óvóhelyként is megállta helyét. A háború vége felé már több mint 600 sérültet ápoltak itt, ami többszöröse volt a hely befogadóképességének. A kitörési kísérlet után alig maradt itt orvos, aki tehette, elmenekült. Dr. Seibriger András maradt – nem hagyta magára a járóképtelen betegeit – amikor megtalálták, fel akarták akasztani.
„Életét végül annak köszönhette, hogy köztudott volt: a kórházból, amely a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt állt, nem engedték a zsidó orvosokat és nővéreket deportálni. A büntetését „enyhítették”, két évre eltiltották az orvosi praxis gyakorlásától, és rendelet szabályozta, hogy receptet tőle elfogadni nem lehet. A sziklakórház felett lakó apámnak (aki épp a munkája miatt keresett itt lakást, és végül társbérlő lett) három évébe telt, mire újra dolgozhatott. 1949-ben nagyon sok, a házakból a barlangrendszerbe menő lejáratot befalaztak. A Sziklakórház is kezdett feledésbe merülni. Apám magánéletében történtek ekkor változások, viszonylag későn, 1952-ben nősült. Rá egy évre megszülettem én. Két évvel később a húgom.” – meséli lánya, Seibriger Erzsébet gyógypedagógus.
Képtelen volt elhagyni az országot
Amikor 1956-ban kitört a forradalom, Dr. Seibriger András gondolkozás nélkül az újranyitott Sziklakórházba ment dolgozni. Azt ma már nem lehet tudni, hogy hívták vagy önként ment, mert tudott a hely létezéséről. Magával vitte a családját is, a következő három hetet itt töltötték. Ugyanazt a munkát vállalta, mint régen – akit sebesültként behoztak, ellátta.
„Nem sokra emlékszem ebből az időből, csak arra, hogy sokat futkostam a fehér köpenyesek között, mindig elbújtam, úgy kellett megkeresni – meséli a lánya. – Apámat keveset láttam, 24 órában műtött. Amikor feljöttünk, anyám könyörögni kezdett, hogy disszidáljanak. Tudta, hogy hiába az orvosi eskü, hogy minden beteget el kell látni, gondolkodás nélkül, megkülönböztetés nélkül – a rendszer újra apámat fogja megbüntetni. Korábban többen fordultak hozzá, a kisgyerekeknek például nyugtatót írt fel, hogy ne sírjanak, amikor a határon átkelnek. Amikor a bőröndökkel kiléptünk a kapun, és anyám sürgetni kezdte: „Bandikám, igyekezz!” – apám letette a csomagjait, és azt válaszolta: „Glédiszkém, menjetek, nekem itt kell maradnom!”. Képtelen volt elhagyni az országot. Anyám ezt élete végéig nem bocsátotta meg neki.”
A forradalom után az orvost újra meghurcolták, és ezt már nem tudta olyan könnyen feldolgozni. Többször lett szívinfarktusa, fekvőbeteggé vált – az ágyát mégis úgy tetette be a lakásba, hogy rálásson a Sziklakórházra. A vár lakosai azonban nem felejtették el, ekkoriban ők tartották el a családot különböző adományokkal, gyűjtést szerveztek számukra. Amikor a doktor valamelyest felépült, a lakásában folytatta a praxisát. Még a második világháború után megvásárolt mindent: fogókat, csipeszeket. Komplett orvosi műszerkészlete volt, amivel kisebb sebészeti problémákat tudott otthon is ellátni. A történelem könyveket lányai nem vihették haza, vagy el kellett dugni, mert ha meglátta, hogy tanítják az 56-os forradalmat, vagy a II. világháborút, dührohamot kapott és hetekig mesélt nekik, mire kell és hogyan emlékezni a hazugságok helyett. Lányai úttörők som voltak, egyházi iskolába íratta őket. Amikor – évekkel később – már enyhült a helyzet, többen is felkeresték, akiknek akkoriban segített. Sokan nyugatról jöttek látogatóba. Végül, ha nem is kórházban, de el tudott helyezkedni. Halálig a Maros utcai rendelő sebészetén dolgozott.
A tárgyak megmutatják, hová tartoznak
„Apám halála után (1977) a holmija a sufniba és a pincébe került. Ahogy a kor embere, mindent gyűjtött. Aki egyszer átélte a háborút, az ostromot, mindig úgy feküdt le, hogy legyen otthon tartalék élelmiszer, víz, de legyenek nélkülözhetetlennek tartott holmik is – emlékszik vissza Erzsébet. -Számára azonban minden nélkülözhetetlennek tűnt. Millió kacatot gyűjtött. Amikor férjhez mentem, szükségünk volt a helyre, anyámmal átnéztük a dolgait, mitől lehetne megszabadulni. Ekkor találtuk meg a gyönyörűen elcsomagolt orvosi műszereket, kötszereket, gyógyszereket. Ezt nem volt szívünk eladni, illetve keletje csak a három mikroszkópjának volt, ebből tartottunk abban az évben a karácsonyt. Évek teltek el, a Sziklakórházról senki sem beszélt. Amikor 2006-ban, az ötven éves évfordulón bekerültem egy emlékező levelezésbe, és megemlítettem, hogy apám itt dolgozott, senki sem hitt nekem. Akkor már évtizedek óta a LOSK 0101/1 jelzéssel szigorúan titkos objektumként kezelték – feledésbe merült, szó szerint benőtte a fű; bokrokat, fákat telepítettek ide. Aki tudta, hogy létezik a Sziklakórház, az sem mert beszélni róla. Ez egyébként a mai napig így van. Sokan állítottak meg, hogy apámra emlékezzenek, mutatták, hol sérültek meg, mit varrt össze, mit gyógyított. Ma már egyre kevesebben vannak, és ha 1956-ról faggatom őket, elhallgatnak. Nem akarnak emlékezni. Amikor a kórházat megnyitották, mint múzeumot, 2007-ben – és lementem megnézni, csak a második világháborús időszakról beszéltek, akkor is mondtam, hogy itt voltam gyerekként, 1956-ban is működött. Hosszú kutatási munka kellett hozzá, hogy ezt elhiggyék nekem. Nem sokkal később levittem apám minden orvosi hagyatékát, és a múzeumnak adtam, emlékbe. A tárgyak mindig megmutatják, hogy hová tartoznak. Ezeknek a műszereknek, dolgoknak a Sziklakórházban a helye, ahová apám tartozott.”
Olvass még 1956-ról!
- Így üdültünk 1956-ban, a forradalom utolsó nyarán
- Asszonynak szülni kötelesség – anyaság 1956-ban
- Ezért kényszerült elhagyni hazáját, a Honvágy előadója
- Beszélgetés egy 1956-os menekülttel – 1 bőrönddel Chicagóba
