2013. október 11. Ekkor volt válogatott utoljára Böde Dániel, akit lényegét tekintve a nép követelt be a Feröer ellen a keretbe. Ha tavasszal nem is volt indokolt a beválogatása, de nyártól olyan formába lendült, hogy 11/11-es meccs/gólátlagával európai mércével is élen jár. Kihagyhatatlan, gondoltuk mi is.
Ennek ellenére a Dárdai Pált váltó Bernd Storck a finnek, a románok, az északírek ellen sem hívta meg még a bő keretbe sem a Fradi támadóját. Bognár György szerint a magyar futball arculcsapása volt a Hertha Berlin U15-ös csapatától a szövetségi kapitányi székbe ugró Dárdai Pál kinevezése. De nem az volt az. Az igazi arculcsapás az, ha egy német szakember a magyar góllövőlistát vezető játékost még a bő keretbe sem hívja be…
Most megtette, egészen a kispadig engedte. Aztán az első félidő végén már akkora szarba került, hogy “merész lépésre” szánta el magát: becserélte Böde Danit.
De ne legyünk elfogultak, mert bár Böde Dániel fejelte, rúgta a válogatott két gólját Feröer ellen (2-1) és ezzel három év után nyert hátrányból meccset a nemzeti tizenegy, de történt még egy, s más, ami megkönnyítette a kiváló formában lévő csatárnak a dolgát a második félidőben.
A mérkőzés kezdetén 20:45-kor azonban azzal szembesült a néző, hogy csapatunk felállítása több helyen is megkérdőjelezhető volt, hiszen páran nem a megszokott szerepkörükben játszottak. Az első félidőben látottak, aztán alá is támasztottak a félelmet.
Bernd Storckot meggyőzte az északírek ellen debütáló Nagy Ádám teljesítménye, és a kezdőbe vezényelte a Ferencváros 20 éves középpályását. Nincs mit csodálkozni. Európa-bajnoki selejtezőn a 96 százalékos passzbiztonság bármilyen válogatott ellen világszínvonal.
Ellenben elég érthetetlen módon megbontotta a Ferencvárosnál jól működő „Gera-Nagy” szűrő-szervező tengelyt. Gera árnyék ék lett, Nagy inkább szervező szerepet kapott, amivel nem igazán tudott mit kezdeni és a megszokott helyét Tőzsér vette át, akire a védelem előtti stabilizátor, forgató szerepkört szabta.
Tőzsér azonban, aki ezt a posztot már többször is bizonyítottan jól játszotta, most halványan muzsikált. Vagy félreértelmezte szerepkörét, vagy most, a tétmeccsen csúcsosodott ki a hosszan tartó csapatnélküliség, kérdőjeles alapozás, a relatív edzetlensége, illetve a kevés tétmeccs a lábban.
De nem is ez volt a fő baj. Sokkal inkább a héten kivett szülési szabadsága. Akinek született már gyermeke az nyilván emlékszik, akkor stressz mindez, hogy utána “kiürül” az ember, kétszer egymást követően nehezen tudja a koncentrációs szintjét maximalizálni.
Ennek következményeként Tőzsér stabilizátorként, szó szerint stabilan állt a pályán. Többnyire úgy helyezkedett támogató játékra, hogy megjátszhatatlan legyen. (Lásd az első gól előtti eseményeket.) Ha meg hozzá került a labda, – tőle szokatlan módon -, rengeteg elszórt belőle.
Legutóbb már elemeztük a szintén élete formáját futó Nikolics hatástalan játékát a válogatottban. Noha jó érzékkel kerül helyzetbe, – ez a támadás végső fázisa -, azonban a támadás felépítésében, a helyzetek kialakításában, helyezkedése gyakorlatilag értékelhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy az óriás favágó északi védők gyűrűjében fejjel sansztalannak tűnt már a meccs kezdete előtt is, amit a való élet is igazolt.
Csütörtök este ugyan aktívan próbált részt venni a játékban, azonban állandó beindulásaival mindig ívelésre kényszerítette a középpályásokat, ha meg megpróbált belépni az összjátékba, az mindig a játékterület szélén sikerült neki. Itt sokszor úgy került beadó pozícióba, hogy nem volt senki a kapu előterében, hiszen a center, Nikolics éppen szélen volt; önmagát kellett volna megjátszania a beadással, ami még az Aranycsapat idejében sem sikerült Puskáséknak.
Támadójátékunk fajsúlytalanságát tetézte még, hogy Bódi Ádám jobb szélen képtelen volt egy az egy ellen megverni a balhátvédet, noha erre többször lett volna lehetősége. Így maradt ismételten a balszárnyunk, amelyet viszont a feröeriek igyekeztek jobban ellenőrzés alatt tartani.
Pedig Storck egyértelműen a támadást tűzte ki célul, amit Telkiben a felkészülés pár napja alatt gyakoroltak is a játékosok.
De, nézzük, mi valósul meg mindebből a pályán?
Az első félidőben a labdaszerzések utáni támadó alapállás felvétele jól működött. A labdajáratás során a „labdafelvevő-forgatók”, – főleg Nagy Ádám jól léptek be a játékba, ergo a csapat sikeresen eljutott a labdakihozatal előtti állapotba.
Azonban a problémák innen kezdődtek. Nem tudtunk mit kezdeni a betömörülő ellenféllel. Minden labdát kérő játékosunk állt az ellenfél védelmi vonalában. Mélységi passzt nem lehetett adni, mert Nikolics szertelenül rohangált össze-vissza, a szélsőink egyhelyben álltak, egyéni betörésre és átlövésre senki sem vállalkozott.
Fiola már a 8. percben kényszeredetten mutogatott a kezével, hogy nem tud mit kezdeni a labdával, mert mindenki megjátszhatatlan.
Ez a tanácstalanság odáig vezetett, hogy Juhász Roland egy labdajáratásnál elpasszolta magát, amiből az ellenfél lekontrázott minket és gólt lőtt.
A feröeri gólt megelőző labdavesztésünk a fenti képen azt látjuk, ahogy Juhász megindítja a labdajáratást. Tőzsér passzárnyékban, Guzmics rosszul helyezkedik, közel a feröeri játékoshoz, aminek az eredménye labdavesztés. Feketével mutatjuk azt a megoldást, hogy hová kellett volna Guzmicsnak helyezkednie és akkor teljesen más lett volna a játékhelyzet megoldása. Folyatás a következő ábrán.
Juhász elpasszolt labdája után a magyar csapat gyorsan visszazárt. Azonban az ékszerűen beinduló center a felpasszolt labdával, egy mozgásiránnyal ellentétes átvétellel beforgatja Juhászt és rövid labdavezetés után a hálóba lő.
A gól után nem sokkal a türelmetlenebb nézők már tüntetni kezdtek. A lelátóról úgy tűnt, hogy a fel-felharsanó füttyszó, a Dárdai Palit követelő kórus hatására a magyar kispad teljes passzivitásba süllyedt, a szövetségi kapitányunk nem meccselt.
A feröeriek jól eldugták a labdát és sokszor a közönség fütyülése közben cicáztak az ütemtelenül letámadó magyarokkal. Gyakorlatilag az első félidőt sikerült lehoznunk egyetlen kimaradt Nikolics helyzettel, egy Bódi lövéssel a 45. percben – és kilátástalan játékkal. lehozni. Megváltásként jött a szünet.
A jobb szélen alibi megoldásokat alkalmazó Bódi helyére lépő Németh Krisztián több veszélyes megindulásával és szólójával hatékonyabbá tette jobbszárnyunkat. Arról nem is beszélve, hogy jó párszor ki tudta cselezni védőjét és ezáltal ismételten kétoldalassá, azaz kiszámíthatatlanabbá vált támadó játékunk.
Tőzsér lecserélésével visszaállt a „Gera – Nagy” tengely, akik innentől kezdve a Fradiban megszokott hatékonysággal biztosították a magyar csapat folyamatos labdabirtoklását, hiszen keresztirányú mozgásaikkal mindkét szárny számára mindig megjátszhatóak voltak és látványos kombinációikkal, középen, komoly zavart okoztak az ellenfélnek.
Böde színrelépésével ismételten volt mélysége a játékunknak. Nem állandóan beindult, mint Nikolics, hanem fel lehetett rá passzolni a labdát, amivel rendre beforgatta védőjét. Arról nem is beszélve, hogy a légteret is ellenőrzés alá vonta és erőtől duzzadó játékával folyamatos stressz alatt tartotta a komplett Feröer védelmet.
Böde öt perc játék után több galibát okozott az ellenfél védelemnek, mint az első félidőben a komplett csapatunk együttvéve. Átvettük a játék irányítását, a nyomás egyre nőtt és csak idő kérdése volt, hogy mikor egyenlítünk ki és vesszük át a vezetést.
Sorsszerű volt, hogy mindkét gólunkat a “Madocsai Messi” szerezte, aki újfent feltartóztathatatlan volt. Második gólja atomvillanásként robbant a hálóban, felidézve Ibrahimovics Királynak lőtt elementáris gólját egy régebbi magyar-svéd meccsen.
Ez utóbbi megmozdulás végképp célba találhatott szövetségi kapitányunknál, és akár újabb jelzés is lehet egyben a vasárnapi EB selejtező magyar válogatott felállítását illetően.
