Visegrádi vendégeket kalauzoltam a minap. Azt kérdezték a Keleti pályaudvarról való metrózás után, hogy mik azok a plakátok, amiken Brüsszel és egy stoptábla van. Mondtam nekik, hogy pontosan az, amit ők is értenek rajta: Brüsszel stop. Semmi cizellálás, kétértelműség vagy poénka. Komolyan vett kormánypropaganda 2018-as fogyasztásra, azzal az Unióval szemben, amelynek egyébként éppen az alakításában kéne aktívan részt vennünk, nem pedig lebontásában.
Az a helyzet, hogy az Uniót nem kell szeretni. Elfogadni kell, hogy ennél minden más megoldás rosszabb az ország számára. Ahogy az az elcsépelt fordulat mondja a demokráciáról: hiába rossz, egyelőre nincs más. De van egy jó hír is: Brüsszel nem Moszkva. Vagyis a klub, amelynek tagjai vagyunk, ad beleszólást a játékszabályok alakításába. Ezt a szovjet elvtársak nem tették. Most pedig elsősorban rajtunk múlik, mit hozunk ki a klubtagságból. Építünk tartós szövetségeket? Adunk infrastruktúrát Visegrádnak? Egyelőre nem. Kellene ehhez diplomácia és nemcsak külgazdaság? Igen. Kellenének hozzá diplomaták? Igen. No, tehát először azt kéne megkonzultálni, hogy hogyan is érvényesüljünk az Unióban. Aztán ha ezután is nagyon rossz, és úgy látszik, hogy az orosz medve ölelése sokkal forróbb, vagy a kínai kommunizmus kínál alternatívát, azt is meg lehet konzultálni. Hasonlóan ferdítő kérdésekkel nem lenne csoda, ha a Peking-Budapest uniót is támogatnák.
Már régen volt, amikor egy több évvel ezelőtti március 15-én még csak lemoszkvázta a miniszterelnök Brüsszelt, miközben Martonyi János külügyminiszter odakint européer, atlantista, integrációpárti beszédet tartott. Most már ilyen nem történne. A gond az, hogy már akkor sem ment át, hogy két kórusban énekeljünk egyszerre. Azóta sokszor lebuktunk a trükkel. Egy dolgot lehet tenni, dolgozni. A jobb érdekérvényesítésért, az erősebb szövetségesekért, egyszóval egy olyan Európáért, amilyet mi szeretnénk, amiben kiegyensúlyozottabbak a viszonyok. Sosem állította senki, hogy nincsenek erősebb és kevésbé erős tagállamok. De vajon a világpolitika színpadára pőrén kiállva ez az érzés nem fog száz- és ezerszeresére nőni?
De a helyzet ennél valamivel sötétebb, hiszen a pragmatikus külpolitika most épp saját magát lövi lábon. Egy pillanatra dőljünk hátra és gondoljunk vissza Szijjártó Péter sokszor hangoztatott missziójára: hozzunk multikat Magyarországra. Hozzunk. Az MTI sem győzi fotózni a sok szalagátvágást, stratégiai keretmegállapodást és megnyitót. Remek. A Tesla épp nézelődött a térségben, hogy hova menjen, ahogy azt a gumigyáraktól az egyéb innovációs központokig, IT-egységekig annyian teszik. Egyetlen üzenetet tettünk most az ablakba, és mindegy, hogy miért, mert egy dolog látszik belőle: az, hogy egy világszínvonalú társadalomtudományi kutatóhely veszélybe került. Igen, a CEU. Lehet szeretni, nem szeretni. A gond az, hogy a külföldi befektető nem az M1-et nézi, hanem azt dönti el, hogy kedvező-e a befektetési környezet, milyen a kutatói hálózat, hogy áll az ország felsőoktatása. No, ezt az üzenetet tettük most az ablakba, amit.
Hogy a mageurópa ezután meghívja-e a keleti partnereket az együttműködésbe, nyitott kérdés. Merthogy egyáltalán nem automatikus, hogy bárki részt vehet majd benne. Bőven van rá esély, hogy néhány nyugati ország maga kezdi el az előremenekülést, és még nem vesz a nyakába túl sok keletit és délit. Ilyenkor nem a legszerencsésebb, ha összeveszik a kormánypárt egy CEU ügy miatt az Európai Néppárttal. Már Manfred Weber néppárti frakcióvezető és Joseph Daul egykori békemenetelő is Twitteren kritizálja az új törvényt? Megint magunkra húzva fél Európát sikerült megerősíteni az ellenségképet, és hárommal többen töltik ki „helyesen” a konzultációt? Nem, erről senki se gondolhatja, hogy racionálisan megérte.
Tényleg arra játszana bárki ebben az országban, hogy a magyarokat az Unió ellen hangolja? Azt a közösséget, amelyik az elmúlt évek hajszolása ellenére is még mindig nyomokban unió- és NATO-párti, akár kisebb visegrádi szomszédunkhoz képest is?
Merjünk nagyot álmodni. Merjünk nagy Európát építeni. Benne erős Magyarországgal.
