Budapest történetének furcsa állomásait, illetve a város legérdekesebb helyeit bemutató sorozatunk, az Ismeretlen Budapest – mely már térképen is követhető, ahol természetesen külön jelöljük a legfrissebb epizódokat – korábbi írásainak egyikében már megemlékeztünk a Zugló részét képező Istvánmező századfordulón tervezett sorsáról, hiszen az egykori városi haszonbéresi földeknek, illetve a városi homokbányának (ennek helyén épült meg 1959-re a nemrég lebontott Puskás Ferenc Stadion, ami akár sokkal látványosabb is lehetett volna) otthont adó jókora területére a város egyesítésének évében, 1873-ban született térkép szerint az új Városligetet szánták:
Erről persze hamar lemondtak, így végül az Új Lóversenytér került a területre:
Az első világháború után, a város fejlődésével és terjedésével a terület komoly fejlesztéseken esett át: itt született meg a Postás Sporttelep, a Kisstadion, valamint 1930-ra a Szent Domonkos utcai autóbuszgarázs is, melynek terveit az egész sornyi fővárosi bérházat megálmodó Dr. Hültl Dezső, illetve dr. Mihailich Győző jegyezték.
A Postás sporttelep hátterében, 1930
A több épületből álló, nem csak busztárolót, műhelyt, és saját benzinkutat, de két jókora órával megspékelt irodaháztornyot is magába foglaló komplexum lelkét egy 72×100 méteres, tartóoszlopokat, és mindenféle alátámasztást nélkülöző, feszített vasbeton nyeregtetős csarnok adta, mely építésekor még európai viszonylatban is komoly mérnöki eredménynek számított.
A Magyar Építőművészet XXX. évfolyamának 10-11. száma így írt az épületről:
1929. június 25-én történt az első kapavágás a régi lóversenytérből az építkezés céljára kihasított telken, melyet az új Istvánmezei út, Szent Domonkos-utca és Szabó József-utca szakaszai vesznek körül. Az utcákban a székesfőváros az építkezés előtt a közműveket teljesen kiépítette, és az úttesteket végleges burkolattal látta el. Tizenhét hónapig folyt a szakadatlan munka, melynek eredményeképen az egykori barlanglakások helyén készen áll Európa egyik legmodernebb autóbusz-garázsa.
Az építmények főrésze a 100 méter hosszú és 72 méter széles csarnok, melynek közbeeső alátámasztás nélküli fedélszéke 7200 m² szabad teret zár le. Öt darab, egymástól 20-20 méterre helyezett rácsos tartó hordja a fedélszéket, mely vasbetétes kovaföldbetonlemezekkel és erre ragasztott bőrlemezzel van fedve. A főtartók magasságuk egyik felével a tető fölé, másik felével pedig a belső térbe nyúlnak, alul és felül üveggel borított, a csarnok egész szélességében végigmenő felülvilágítóknak kiképezve, melyek üvegén keresztül kirajzolódik a fehérre mázolt szerkezet. Ez a megoldás páratlan hatású belső teret teremtett: bár a fedélszék vasszerkezete hangsúlyozottan és minden részletében látható, és ezzel teljesen érvényesül az a természetes esztétikai hatás, amit a szerkezet karcsú vonalai és szerencsés arányai reprezentálnak, mégsem nyúlnak a térbe a tartók rácsrudai, nem aprózzák el a tekintet előtt a hatalmas méretek imponáló hatását.
Az épület külső megjelenése a szemlélő elé közvetíti azt a szerves összefüggést, mely az alaprajzi elrendezés és a homlokzatok között van: a csarnok oromfalainak üvegfelületekben feloldott hatalmas síkjai, a mellette vonuló műhely- és irodaépület ablaksorainak ritmusa kivetíti a belső elrendezést és nagyvonalú hatással helyettesíti a történelmi stílusokat, melyekre csak a lezáró párkányok tagozatai emlékeztetnek.
A csarnok a leggazdaságosabb üzemi felállítás mellett 180 autóbuszt fogad be és a kellő számban alkalmazott mosó-, vizsgáló- és javítóaknákkal minden tekintetben kielégítő módot nyújt a kocsikon végzendő üzemi munkák lebonyolítására, a kapcsolatos műhelyekkel pedig biztosítja az egy nap alatt végrehajtható javítások elvégzését. Kilenc hatalmas kapu szolgál a ki- és behajtásra, melyeket teljes számban csak a reggeli kivonuláskor nyitnak ki.
A csarnok melletti műhelyépület pincéjében vannak a raktárak és a gépi berendezések központja, a földszinten a kalauzok és soffőrök eligazítására szolgáló helyiségeken kívül műhelyek és üzemtechnikai berendezések, az emeleten pedig tanterem, irodák, mosdók, öltözők és a könnyebb munkák műhelyei foglalnak helyet. Az épület közepén emelkedik egy 27 méter magas torony, melynek felső emeletén két darab 46 m³-es víztartány van elhelyezve. A telep északi végében elhelyezett szabadon álló épületben foglalnak helyet az igazgatósági és a gazdasági vezetést szolgáló hivatalok.
A d é l i főbejáratnál emelkedik a portásépület, a telep egyik legkényesebb részével, a benzintöltő berendezéssel. A benzin tárolására a föld alá helyezett négy darab 60 m³-es tank szolgál, melynek töltőberendezése Mabag-rendszerrel készült. A központi fűtést 4 darab 50 m² fűtőfelületű, alacsonynyomású k a z á n szolgálja, melyek a csarnokot gőzfűtéssel, a többi épületet melegvízfűtéssel látják el. Részben a tűzvédelmi szempontból szükséges magasabb víznyomás biztosítására, részben a kocsi mosásához szükséges 30 légkörnyomás előállítására nyomásfokozó gépek vannak.
Az erős- és gyengeáramú elektromos berendezés a városi szolgáltatásban beálló zavarok esetén automatikusan átkapcsolódik egy házilag tölthető akkumulátor-telepre, a fontosabb motorok üzembentartását is biztosítja egy külön generátor. A 72.000 m³ ûrtartalmú csarnok kipuffogó gázoktól fertőzött levegőjét a központi fűtés kaloriferjei és a külön szellőzőberendezés óránkint csaknem kétszer cserélik ki.
A telepnek tűzjelző és elektromos óraberendezése és külön automatikus házi telefonközpontja van.
A pesti szlengben csak Beszkárt néven ismert BSzKRt (Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság) tulajdonában álló épület akár száznyolcvan buszt is gond nélkül elnyelt, és tette ezt egészen 2000-ig, bár időközben már Récsei autóbuszgarázs (az egykor munkaszolgálatosként itt dolgozó Récsei Ernő emlékére), az utolsó években (1997-2000) pedig BKV Belvárosi Autóbusz Üzemigazgatóság néven.
Az ezredfordulón azonban végleg bezártak a kapuk, az épület azonban műemléki védettségének köszönhetően megúszta, hogy egy rossz döntés miatt örökre eltűnjön a város történetéből, sőt, egy teljes felújítás, valamint némi átalakítás után 2004-ben már Récsei Center néven, bevásárlóközpontként nyitotta meg kapuit.
Buszgarázsokra emlékeztető jegyeit azonban nem veszítette el: továbbra is áll a portaépület, valamint a benzinkút, tökéletesen működnek a toronyórák, és kitűnő állapotú a csarnok is.
Igazi különlegessége azonban az erre járók jó részét elkerülheti, hiszen a kétezres években kiemelkedett István lakópark mögé bújó, a Thököly útról épp ezért már nem is látszó épületnek van egy olyan oldala, amit csak az onnan autóval hazaindulók, vagy a Kisstadionba igyekvők láthatnak:
fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Az itt álló támpilléreken bújnak meg a székesfehérvári Tadzs Mahalként is emlegetett Bory-várat közel negyven éven át feleségével együtt építő szobrászművész, Bory Jenő életnagyságú alakjai, melyek a városi tömegközlekedés figuráinak allegóriáit mutatják be – a Gépkocsivezetőt:
fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A Kalauzt:
fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A Szerelőt:
És a Nőutast:
1945-ig még a Közrendőr is itt álldogált, de az akkor az utcába költöző Rákosi Mátyás úgy eltüntette, mintha sosem létezett volna. Az épület viszont tökéletes állapotú, és még hosszú időn át jó állapotban állít majd emléket a magyar közlekedéstörténet egyik fontos epizódjának.
Budapest a világ egyik legszebb városa, tele izgalmas, érdekes, vagy épp szívszorító történetekkel. Sorozatunkban ezeket, illetve a főváros elfeledett épületeit, tereit és szobrait mutatjuk be.
Magyarország európai uniós tagságának huszadik évfordulója alkalomból jelent meg Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő szerkesztésében az a tanulmánykötet, amely arra keresi a választ, hogy mennyire élt hazánk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az uniós tagság kínált. Interjúnk a szerkesztőkkel.
