Olimpiákat megszégyenítő ünnepséggel kezdődött péntek este Budapesten az a vizes világbajnokság, aminek költségei a többszörösükre emelkedtek a tervezetthez képest, mire az első versenyző medencébe csobbant. Az összköltség 130 milliárd forint körül mozog, benne olyan tételekkel, mint a Batthyány téri ugrótoronyé, ami 3 milliárd forintból, a piaci ár nagyjából a tizennyolcszorosából épült fel. Két napra, aztán lebontják.
Lehetséges, hogy mindezért Soros György a hibás, de valószínűbb, hogy végtelen gravitációjú korrupciós fekete lyukak nyelték el a számolatlan a milliárdokat. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy Magyarország teljes egészében mutyizásra épül, de az biztos, hogy ez a társadalom működésének keretet adó rendszer egyik legfőbb pillére.
Már bőven a rendszerváltás után, az első Orbán-kormány regnálása idején mondta Hofi:
„Tudod, mi az a korrupció? Amiből téged kihagynak!”
Jó lenne, de nem egészen volt igaza. Korrupciónak ugyanis nem csak azt nevezzük, ha egy miniszterelnök személyes ismerőse gyorsabban gazdagodik, mint a világ egyik legértékesebb vállalatának alapítója, ha belvárosi polgármesterek ismerősei szereznek fillérekért értékes ingatlanokat, ha azok nyerik a közbeszerzéseket, akik tudják, hogy kinek, mennyi pénzt kell zsebbe visszaadni.
az is, ha borítékot kell csúsztatni egy orvos zsebébe, kötelező utalni a menő iskola alapítványának, megkérdezni rendőrtől, ellenőrtől, hogy megoldhatnánk-e máshogy, és az is, ha valaki minimálbéren bejelentve dolgozik, miközben zsebbe kapja a valódi bérét. Más kérdés, hogy az átlagember milyen esetekben van rákényszerítve a korrupcióra, és melyekben vesz részt önszorgalomból.
Ezek jártak a fejemben, amint Bánk felé, „az ország legnagyobb kis fesztiváljára” tartottam, aminek idén a korrupció a fő a témája. Épp azon tűnődtem, hogy mennyire hatja át az átlagember életét a korrupció – már azon túl, hogy a politika világában felszívódó összegek miatt nem jut például normális egészségügyhöz, vagy tisztességes oktatáshoz – amikor egy helyközi buszra felszállva, a sofőr megkérdezte, hogy kérem-e a jegyet, mert ha nem, akkor csak háromszáz. Hát ennyire.
Einstand
Praktikus szó: nem kell elkezdeni magyarázkodni, hogy mi vagyunk a Pásztorok, erősek és durvák, akik rövid úton le fognak csapni téged, csenevész Nemecsek, ha nem adod át a golyóidat önként, és lehetőleg gyorsan. Elég kimondani két baljós szótagot, és már tisztáztuk is a helyzetet. Einstand: elvesszük a pénzed, és arra költjük, amire akarjuk, mert miénk az ország és a hatalom. Ezért lett ez a neve az idei Bánkitó Fesztivál képzőművészeti projektjének.
Az érdekelt, hogy a művészek a saját hétköznapi életük során milyen formában találkoznak a korrupcióval, és hogyan reagálnak erre
– mondja Don Tamás kurátor.
Ő egy barátjával, a fotós Dobokay Mátéval azt választotta, hogy korrumpálódik. A projektjük létrehozására kapott költségkeretet egy este alatt eltapsolták: moziba mentek, steaket vacsoráztak, amit igényes whiskyvel öblítettek le. A számlákat aztán lekrómozták, bekeretezték és kiállították.
„A korrupció klasszikus példája, amikor a főszervező behívja a haverját a rendezvényre, hogy pénzt adhasson neki, amit aztán együtt költenek el. De van a történetnek egy másik rétege is, ami arról szól, hogy ha egy kortárs képzőművészt meghívnak egy kiállításra, a legtöbb esetben még csak a kiállított mű anyagköltségét sem fizetik ki neki, nemhogy a tiszteletdíjat. Erre is szerettük volna felhívni a figyelmet” – fejti ki Don.
Az „Egészségünkre” az Einstand azon projektjei közé tartozik, amiket leírás, magyarázat nélkül nem lehet értelmezni. Nem úgy Fehér Zsanett és Nagy Krisztina Bánk Bánja-Terv című munkája. Az alkotók egy nagyszabású vidékfejlesztési tervet hoztak nyilvánosságra, amelynek keretében Bánkon luxusszállodák épülnek, a tó helyén beltenger létesül majd, amin hipermodern híd fog átívelni, közvetlenül az új reptereket megszégyenítő buszpályaudvar mellett. Minderről olyan, részletes információkkal ellátott táblák tudósítják a járókelőt, mint amilyenek az EU-s források felhasználásáról tájékoztatnak a különféle nagyberuházások mellett. A projekt túl jól sikerült: bár az alkotók sokat változtattak a táblák stílusán, hogy azok csak emlékeztessenek az eredetiekre, a helyiek közül néhányan komolyan vették őket, s elkezdtek elszabadulni az indulatok.
Tudja, mi a közös a rendszerváltás után megválasztott összes magyar miniszterelnökben? Mindegyiknek van közös fotója Suzuki Oszamuval, a Suzuki Motor Coporation elnökével. Az esztergomi gyárban áll egymás mellett a cégvezető és az aktuális kormányfő, kezet fognak, majd együtt legördülnek a futószalagról a legújabb „mi autónkkal”. A volánnál mindig a politikus, mellette az üzletember. Gróf Ferenc Fürge szék című installációja: két egymás mögött álló Suzuki Swift és hordszék, amit cipelnek, az elmúlt évtizedek kapitalista (ir)realizmusának állít emlékművet.
amitől eddig semmi sem állt távolabb, mint a társadalmi egyenlőtlenségek ünneplése. A Teleport galéria és Leitner Levente egy nagyjából hat négyzetméteres „luxusszekcióval” vetettek véget a tarthatatlan állapotnak. A hely annyira exkluzív, hogy senki sem tudhatja pontosan, ki méltó a belépésre. Ezt minden este más, egy önkéntes dönti el, a pillanatnyi hangulatának megfelelően. A megvesztegetésével persze mindig érdemes próbálkozni.
Ha az ember az ételes-italos pultoknál visszakéri az aprót, érdemes alaposabban megnéznie az érméket. Ádám Anna és Reichenbach József háromszáz húszasra felragasztották Reichenbach Mondd, mennyit ér című versének sorait, melyek a pénz és az érték fogalmaira kérdeznek rá.
Aki nem szeret kicsiben gondolkodni, Lima Victor aranyszínű lufiszámaiban gyönyörködhet: minden színpad és rendezvényhelyszín fölött ott lebeg az összeg, amennyit a szervezők költöttek rá. Ha valamennyit sikerül helyesen összeadni, ötvenhárommillió-százhatvanháromezernek kell kijönnie, ennyi az idei fesztivál összköltségvetése. Nem biztos, hogy a kelleténél több fröccs vagy sör tehet róla, ha mégsem ennyi jön ki; a lufik egy fesztiválon is legalább annyira csalókák, mint a gazdaságban. Előfordulhat, hogy egy számjegy elszáll, elvész. Vagy ahogy megtörtént: a kurátor észrevesz egy ismeretlent, amint a tó partján, két aranyszínű számmal a hóna alatt igyekszik valahová.
Az Einstand legmerészebb akciója KissPál Szabolcsé, aki 1956-ba nyúlt vissza inspirációért. Az október 23-i forradalom után öt (egyes források szerint hat) katonai lőszeres láda jelent meg Budapest forgalmasabb pontjain. A ládák fölött plakát hirdette: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”. A felirat fölé egy százforintos bankót ragasztottak, majd a ládákat magukra hagyták. A pénzgyűjtő akciót, ami egészen november 4-ig tartott, a Magyar Írószövetség szervezte. Akkoriban hatalmasnak számító összeg, 260 ezer forint gyűlt össze az őrizetlenül hagyott ládákban, a legnagyobb része azonban soha nem jutott el rászorulókhoz: „A forradalom leverése után a Bajza utcai író-székházba látogató elvtársak a pénzt elkonfiskálták.”
A Bánkitó fesztiválon talán vidámabban végződik majd az őrizetlenül hagyott pénzesláda története. KissPál Szabolcs felirata így szól: „A civil mozgalom tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk támogatást tevékenységük folytatásához” a plakátra pedig egy tízezres van rajzszegezve. Ha a fesztivál utolsó napján említésre méltó összeg lesz a ládában, a szervezők a jelen levő civil szervezetek képviselőinek konszenzusos, publikus döntése alapján osztják majd szét azt.
Bízunk benne, hogy a magányos pénzesláda láttán senkinek sem jut majd eszébe, hogy einstandoljon magának némi italra valót.
