Kultúra

Talán nem baj, ha Arnold Schwarzenegger nem erőlteti a drámai szerepeket

Muchichka László
Muchichka László

Ügyeletes jó zsaru. 2017. 06. 01. 16:55

A gyász- és bosszúfilm Utóhatás viszont nem miatta igazán gyenge. Spoilermentes kritika.

Még 2002. július elsején történt, hogy a svájci Boden-tó felett összeütközött két repülőgép viszonylag nagy utazómagasságban, amely a légiirányítás hibájából következett be. A svájci irányítótoronyban ugyanis csak egy irányító maradt (miután a másik szünetet tartott), két feladatot látott el egyszerre, így nem tudott időben reagálni arra, hogy két repülőgép vészesen keresztezte egymás útját. Amire az egyiket felszólította a süllyedésre, addig már a másik is elkezdte a manővert, így elkerülhetetlenné vált az összeütközés. A katasztrófában 71 ember halt meg, legtöbbjük baskíriai iskolás volt.

Ezt a történetet vették alapul az Utóhatás című film forgatókönyvírói is, megváltoztatva az eredeti neveket és helyszíneket (az eset Amerika fölött történik), és 71 helyett 277-en haltak meg – a drámaiság kedvéért. A cselekmény két párhuzamos szálon fut, egyrészt láthatjuk az Arnold Schwarzenegger alakította apát, aki elveszti a balesetben feleségét és terhes lányát, és próbálja felfogni a felfoghatatlant, majd bocsánatkérést akar kierőszakolni a vétkesekből, míg a másik oldalon a Scoot McNairy által játszott légiirányító küzd azzal, hogy ártatlan életek halála szárad a lelkén, s közben tönkremegy az élete, ízekre szedi a média, távoznia kell a munkájából, majd el is költözik, nevet változtat.

Sajnos a film összes drámaiságát ebben a bekezdésben össze is foglaltam, a film a létező összes ziccert kihagyja, ami ebben a témában benne van, a színészek bármennyire is igyekeznek, nem átütőek, mert Arnold Schwarzeneggert bármennyire is szeretem, egyszerűen nem drámai művész. Neki más áll jól, például ha Terminátornak áll, vagy ha nevettetni kell, azt nagyon tudja hozni. De majd’ 50 éves színészi rutinja is kevés és Gáti Oszkár klasszikus magyar baritonja is hiába nagyon szomorú, nem átélhető a játéka. Még úgy sem, hogy a készítők a kívánt hatást azzal próbálták tetézni, hogy bánatos zenére, belassított snitteken jelenítik meg. Scoot McNairy-vel sem járunk jobban, neki legtöbbször a taknya-nyála egybefolyik, s ez minden, amit tud.

A film igazából olyan, mint egy távoli ismerős temetése. Csak feszengünk, érezzük, hogy ez egy gyászos pillanat, hiszen egy lélek távozott és a hozzátartozói számára ez valószínűleg borzasztó kín, de mivel korábban amúgy sem ápoltunk túl közeli kapcsolatot az illetővel, valójában nem érint meg kellően a dolog. Kényelmetlen persze, mert az ember a saját mulandóságán is töpreng, de valójában nem éli át igazán a helyzetet. Az Utóhatás külsőségeiben ugyanezt éri el, s mivel az alkotók szemlátomást ezekre (a fentebb már említett szomorú zene, lassítások, mélység-élesség játék, szürkére fényelt képek) több energiát fordítottak, mint arra, hogy a dramaturgia a nézőből érzelmeket váltson ki, a film egyszerűen nem ér célt.

Az sem segíti különösebben, hogy miután túljutunk a főszereplők első sokkhatásán, teljesen kiszámíthatóvá válik a történet is. Nem várok persze egy ilyen gyászfilmtől hatalmas fordulatokat, de azt igen, hogy a szereplők viselkedjenek úgy, mint ahogy az emberek általában a való életben is.

Sajnos az sem sokat dob a filmélményen, hogy 92 perces játékideje ellenére vontatott, így a nézőnek azon is van ideje töprengeni, hogy az elhunyt utasok hozzátartozóival miért úgy közlik az illetékesek a halálhírt, mintha szellemi fogyatékosok lennének, vagy éppen hogy a fenébe tud belógni Schwarzie a katasztrófa helyszínére és találja meg maga a halottait.

Utóhatás (Aftermath). Magyarul beszélő, amerikai thriller, 92 perc, 2017. Értékelés: 5/10.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.