Nem mondanám, hogy feszült várakozással szoktam leülni egy újraértelmezett filmet megnézni, maximum csak azon izgulok, hogy ne kúrják el nagyon, s nem is értem, más miért kutyapicsázik már jóelőre. A Páncélba zárt szellem viszont kellően kultanime ahhoz, hogy sokan okkal ajvékoljanak azon, mi értelme élőszereplősíteni a nyilvánvalón túl.
A projektet ráadásul körbelengte az a sopánkodás, hogy miért egy felejthető film (Hófehér és a vadász) rendezője (Rupert Sanders) készíti, akadt egy kis (túltolt) whitewashing-hiszti is, ráadásul az, hogy a film előtt egy embargós papírt is alá kellett írnom, ami tudvalevőleg azon alkotások esetében bevett formula, amik rosszak, mint a ragyás kórság, engem is kezdett elkedvetleníteni, mire is ülök be.
Pedig alapvetően nem vagyok ellensége a feldolgozásoknak, a kortárs irodalom egyik legnagyobb erényének tartom, hogy folyamatosan átértelmezi a korábbi történeteket, és aktualizált üzenettel újraközli őket. Egy filmesnek is lehet, sőt, szükséges, hogy legyen mondanivalója korábbi művekről, nem kell például ördögtől való dologra gondolni, hogy elővesz egy korábbi témát.
Ráadásul a Ghost in the Shell kapcsán azért is vagyok még megengedőbb, mert az 1995-ös verziója egy nagyon távolinak tűnő cyberpunk világban játszódott, amit sokan úgy néztek végig tátott szájjal, hogy nem is értették, miről szól. Viszont 2017-ben, amikor ott tartunk, hogy az okostelefonunk nélkül már elképzelhetetlennek tartjuk a mindennapjainkat, hihetetlen módon befolyásol minket a technológia, s egyre virtuálisabbá válnak szociális kapcsolataink, már kevésbé tűnik távolinak a Ghost in the Shell jövőképe.
Nem is szeretném emiatt összehasonlítgatni a 2017-es újraértelmezést az 1995-ös verzióval, mert értelmetlen. Más a médium, más formai és narratív szabályokkal, ráadásul az efféle méricskélés úgy is oda lyukadna ki, hogy
- miért tér el ennyire az eredetitől
vagy
- miért nem másolja le szolgalelkűen a „nagy elődöt”.
A kettő közötti kapcsolatról talán azt érdemes csupán megemlíteni, hogy a cselekményen számos helyen változottak az írók, míg képileg és formailag sok mindent megtartottak. Mondjuk a vizuális jegyeket hülyeség is lett volna szétbarmolni, hiszen ezek hatása olyannyira megkérdőjelezhetetlen, hogy ha nem létezne a Ghost in the Shell, biztos nem úgy nézne ki a Mátrix vagy a Dark City, ahogy, bár a példákat sokáig sorolhatnánk az ezredforduló sci-fis felhozatalából. Viszont az alkotók bánhattak volna bátrabban is a színekkel, s ehhez elég a film plakátját és egy random képkockát összehasonlítani: szemmel látható a különbség.
Ez persze teljesen szubjektív preferencia, sőt, valamilyen szinten elhanyagolható is, a film vizualitásához könnyű hozzászokni, kellőképpen cyberpunk, nem teljesen steril, de az én ízlésemnek így is túl matt. Ez a készülő Szárnyas fejvadász-sequel kapcsán is nagy félelmem, s tudom, hogy ma már könnyebb egy díszletet CGI-vel legyártani, mintsem felépíteni, de pont emiatt hiányzik a legtöbb hasonszőrű filmből az, ami élővé teszi a teret.
A kicsit hosszúra nyújtott bevezető után viszont jöjjön a lényeg. A Páncélba zárt szellem főhőse, az Őrnagy, egy olyan egyedi humán-kiborg hibrid, aki a 9-es Részleg nevű kommandós osztag vezetője, s csapata a legveszélyesebb kiberbűnözők, valamint szélsőségesek kiiktatására szakosodott. A részleg egy ízben azonban olyan ellenséggel kerül szembe, amelynek egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Hanka Robotics kibertechnológia fejlesztéseit, amely cég az Őrnagy testét is létrehozta.
A vétkes felkutatása viszont komoly egzisztenciális kérdéseket vet fel az Őrnagyban, aki egyre inkább megkérdőjelezi rendszerbe, önnönmagába és úgy en bloc a saját humán mivoltába vetett hitét. Ez utóbbi persze borítékolható egy mesterséges implantátumokról, intelligenciákról és robotokról szóló film esetében. Viszont egy pillanatra se féljünk attól, hogy tépelődő Robotzsarut kapunk, picsogó karakterekkel, akik azon polemizálnak, hogy a lélek mibenléte honnan is ered (surprise: az agyból), hanem van egy erős atmoszférájú cyberpunk világ, amely azzal játszik, mi a valódi, mi nem és van-e egyáltalán értelme kategóriákat gyártani, ki hány százalékban ember. És persze egyszerűsít, nem is keveset, mert közelebb hozza a sokszor oktalanul lenézett “átlagnéző” számára a történetet, olykor szájbarágóssá téve a mondandót. Sokaknak ez a fajta didaktikusság és az
én most azért teszem ezt, mert ki akarom deríteni azt, hogy…
-típusú mondatok fájni fognak majd, de tessék félretenni a sznobériát.
A sztori azon része gyengébb csak, amikor rá kéne döbbennünk, van egy olyan nagyvállalati fejes, aki pénzszerzési célokra akarja használni a technológiát. Ilyet láttunk már ezerszer, ehhez mérten az egyik negatív karakterként beexponált Cutter papírvékony jellem, aki azért gonosz, mert kapzsi. Kár érte. Ha már a szereplőknél is tartunk, Scarlett Johansson sem élete alakítását nyújtja, mert ugyan van abban tapasztalata, hogy fegyverrel a kezében miként rohangáljon egyszerre menőn és szexin, de amúgy semennyire sem átütő a játéka. Ez önellentmondóan hangozhat egy eleve kifejezéstelennek szánt android esetében, de a színésznő egyszerűen nem viselkedik ennek megfelelően. Viszont dicsérni kell a Batout alakító Pilou Asbæket, aki olyan, mintha erre a szerepre született volna. Az egyetlen valamirevaló színészi alakítást viszont mégsem tőle, hanem a rejtélyes Kuzétól (Michael Pitt) kapjuk.
Az akciók jók, szerencsére nem az egy nagy csitt-csatt az elején, egy nagy bimm-bumm a végén dramaturgiával dolgozik, hanem sok pici követi egymást, nagyon jó hangulatban. Az egészet Clint Mansell zenéje keretezi, ami ha nem is szuperemlékezetes, remek aláfestést hoz, arról nem is beszélve, milyen jól vannak átértelmezve az eredeti animéból átvett betétek.
Tuti, hogy azok fogják élvezni igazán, akik nem ismerik az eredetit, vagy kellőképpen régen látták, hogy ne emlékezzenek, mennyivel filozofikusabb és mélyebb az 1995-ös előd. Mindenesetre remake-et így kell készíteni. Pörgős, szexi, vizuálisan szép, tiszteleg és átértelmez amennyire kell, és semennyire sem ciki. Ne higgy a fújolóknak.
Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell). Magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 120 perc, 2017. Értékelés: 7/10
