Kultúra

Csoda történt a Nemzeti Színházban

24.hu
24.hu

2016. 12. 25. 12:49

Hetvenöt őszén. Spiró György mesél Gobbi Hildáról és Major Tamásról, nagyon jó. Matiné.
Korábban a témában:

Gobbi

 

Hetvenöt őszén Major a Magyar Elektrát rendezte a Nemzetiben. Aznap a próbaterem és a színpad valamiért foglalt volt, a nézőtéri büfében ültünk, háttal a Hevesi Sándor térnek, előttünk félig-meddig már kész jelmezben Törőcsik és Szacsvay próbált a hideg márványpadlón. Tudtam, nemsokára megszólal Gobbi, vagyis a Kórus, ez a szerep ebben a darabban egyetlen személy; körülnéztem, de nem láttam sehol.

Ők ketten a szövegük végére értek. Vártam, hogy a súgó végigdarálja a hiányzó Gobbi szövegét. Ám akkor megmozdult egy rongycsomag, amely a büfé bejáratában hevert, tőlünk jobbra.

Először állatfélének tűnt, aztán a rongyokból lassan kibontakozott egy meghatározhatatlan körvonalú és korú ember, aki mintha nehezen ébredne öntudatra valami mély álomból, és megszólalt, fájdalmasan és erőteljesen, mert mialatt láthatatlanná válva, a talajba mélyedve nyugodott hátul, a palotabeli titkos történés eljutott hozzá, és ő megértette a lényegét.

Ez a rongycsomóból feltámadó ember, Gobbi Kórusa éppen az volt, amit oly határozatlanul népnek szokás nevezni. Hallgató volt, és aluszékony, nehezen mozduló, lassan lendülő, hunyt szemű szemlélő, néma, ám némaságából váratlanul és démoni erővel megszólaló, passzivitásából fájdalmával és részvétével kibontakozó, olyan szilárd viszonyítási pont, amely nélkül sem társadalom, sem mű nem lehet meg. Bornemisza szövegére nem emlékszem, de előttem van Major arckifejezése.

Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

Major nem tartozott az ellágyulni hajlamos emberek közé, Gobbit azonban akkor merőn és megrendülve nézte. Csodát láttunk azon a próbán.

Később gyakran kellett ügyeletesként végigülnöm az előadást. Mindig izgatottan vártam, megismétlődik-e a csoda, amikor megmozdul a rongycsomag. A színházi hatás az egyszeriségre, a váratlanságra épül, ráadásul ezt a jelenetet akkor a büfében a dráma folyamatából kiszakítva próbálták, és az előadáson láthattuk, amint Gobbi, egy ember, előzőleg rongycsomaggá esik össze, és házőrző kutyaként kushad a földre, úgyhogy a csoda megismétlődésére sok esély nem volt. Mégis előfordult, hogy ennek a rongycsomagnak a megmozdulása végigborzongatta a gerincemet.

Ezt elemezni, megmagyarázni nem lehet. Körülírjuk, hasonlatokat aggatunk rá, fecsegünk szakmáról, erkölcsről, tehetségről, emberségről, de hát mindez satnya közelítése annak a csodaszerű, emberi kiterjedésű mágneses erőtérnek, amit úgy hívunk: Gobbi Hilda, aki egy élettelen szövethalomból úgy tud kikelni, mint Poszeidón, a Tengeristen a habokból, mint az ember a nemlétből, hogy tanúskodjék részvéttel, fájdalommal, méltósággal és erővel arról, ami a hozzá hasonló többi ember.

 

1983

 

*

 

Major elvtárs

M. G. P. mutatott be neki 1972-ben a Mikroszkóp Színpadon. Major a nevem hallatán biztatóan azt mondta: „El fogom olvasni a darabját!” Két évvel korábban adta oda neki M. G. P. két drámámat, bár figyelmeztetett, hogy Major sose fogja elolvasni őket, mert arról híres, hogy ha egy drámából csak egyetlen példány létezik, azt bizonyosan azonnal elveszíti. Megörültem, hogy Major mégis emlékszik, és reménykedni kezdtem.

Azt a két drámámat azóta se mutatta be senki.

Major a Mikroszkóp emeletén megjegyezte még, hogy tetszett neki a Krleža-cikkem a Színházban, vagyis valóban az én darabomat készült olyannyira elolvasni. Eszembe jutott akkor, hogy a hatvanas évek végén Krleža a magyarul nem olvasható naplójegyzetei közt azt írta: Major járt nála Zágrábban, hosszú időt töltött a házában, és mindvégig csak hallgatott. „Lehet, hogy nem volt mit mondania”, tette hozzá a rosszmájú író, akit Major őszintén tisztelt.

Sokszor eszembe jutott Krležának ez a gonosz megjegyzése, mert valahányszor társaságban találkoztam Majorral – a legtöbbször Kardos G. Györgynél, mindketten a Gellérthegy utcában laktak –, jobbára hallgatott. Kardos mellett persze könnyű volt hallgatni, mesélt ő eleget, de azért Major is szólhatott volna valamit, mégsem szólt, sőt Kardos viccein sem igen nevetett, az volt a benyomásom, hogy nem is érti őket (vagy inkább úgy tett, mintha nem értené). Felmerült bennem, hogy Majornak talán nincs is humora. Az anekdoták ennek a sejtésemnek ellentmondanak.

Azt mondják, igen gyorsan vágott az esze, és felettébb gúnyos tudott lenni. Lehet, én sose hallottam tőle szellemességet. (Kedvenc történetem a hagyományból: Suka Sándor fizetésemelésért megy az igazgatóhoz. Major közli, hogy nincs rá pénz. Suka kétségbeesve kéri, mondjon legalább valami biztatót. Mire Major: „Hajrá, Suka!”)

’75-ben bekerültem a Nemzeti Színházba, amely a szétesésnek pontosan azt a képét mutatta, amit M. G. P. a nyilvános sajtóban és az ügynöki jelentéseiben azonos szavakkal és azonos írásjelekkel ábrázolt. Kettős hatalom jött létre, az egyik serpenyőben az igazgató Marton Endrével, akinek ez a poszt nem volt való, a másik serpenyőben a főrendezővé lefokozott Majorral, akinek vagy az igazgatás volt való, vagy semmi. Két külön társulat szerveződött a két főnök köré, a két csapat között nemigen volt átjárás, és a megfelelő hevességgel gyűlölték már egymást. Az ilyen helyzet vagy tudatos rosszindulatból, vagy politikai gyávaságból és tehetetlenségből jön létre, ebben az esetben – mint Magyarországon oly gyakran – az utóbbiról volt szó.

Engem Marton hívott a Nemzetibe M. G. P. javaslatára. Major meglátott a színházban, és éles elméjével kitalálta, hogy ha nem ő hívott oda, akkor a tettes csakis Marton lehetett. Gondolta: szépreményű ifjú, ki tudja, mi várható tőle, semmiképpen se legyen Marton kádere. Gyorsan megszervezte, hogy a két remek segédrendező, Bodnár Sándor és Tatár Eszter is felújítópróbákat tartson, ő meg bement Martonhoz, és elpanaszolta: mindjárt kezd próbálni, és nincsen segédrendezője, de itt van ez a Spiró gyerek munka nélkül. Marton nem tudott az ötlet ellen felhozni semmit.

Így lettem váratlanul Major segédrendezője a Magyar Elektrában meg a Karnyónéban, holott Marton ösztöndíjas drámaírónak hívott oda, és fogalma sem volt, mire vagyok való egy színházban, mert azt már M. G. P. nem mondta meg, mivel ő se tudta (és én se tudtam).

Szerencsém volt, többet tanultam Majortól a két hónap alatt, mint ha elvégeztem volna a Színművészeti Főiskola rendező szakát.

Ha nincs ez a váratlan tapasztalatom, eszembe se jut színházi regényt faragni Az Ikszekből, amelyet szimpla kelet-európai politikai parabolának szántam, és Bogusławski, a színész a jelentéktelenebb epizódszereplők számát gyarapította volna. A regény megjelenése után mindenki felfedezte, hogy a főszereplő Bogusławski maga Major. Hát persze. Nagyon nagy alak volt Bogusławski, a valóban élt lengyel színész, igyekeztem még annál is nagyobb alakot formálni belőle, és Major nélkül nem sikerült volna. Ha nem látom Majort működni a próbákon meg a büfében, semmit sem tudnék erről a fajta emberről.

Annak idején sokan, akik nem ismertek, azt hitték, hogy a saját alkatomat írtam meg benne. Majdnem minden későbbi bajomat ez a primitív tévedés okozta. Az a romantikus, dilettáns szemlélet van e nézet mélyén, hogy az író nyilván saját magát ábrázolja minden szereplőjében, a főszereplőjében pedig egészen biztosan.

Visszanézve azon tűnődöm: tehetséges volt ez a nevezetes ember egyáltalán? Tehetséges színész volt, tehetséges rendező?

Jó rendezését soha nem láttam. A próbákon szórakoztató volt, hogy minden szerepet előjátszik, én legalábbis nagyon élveztem, a színészek kevésbé. Az előadás aztán mindig szétesett.

Fotó: Fortepan / Kádas Tibor

A Magyar Elektra és a Karnyóné próbáin úgy működtem mellette, ahogyan segédrendezőnek kell: nekem diktálta fel a megjegyzéseit, amelyeket az én tisztem volt közölni a színészekkel, hogy rám haragudjanak meg, ne őrá.

A megjegyzései pontosak voltak, de a vak is láthatta, ki mitől nem elég jó, ehhez nem kellett különös tehetség. Utólagos tanácstalanságomat nem az okozza, hogy valami disznóságot művelt volna akár velem, akár mással, mert amikor megismertem, már kilódították a valódi hatalomból, és ha korábban, amint számos legenda tartja, művelt is netalán ilyen-olyan galádságot, többé nem volt rá módja. Már csak játszott és rendezett akkoriban, a hetvenes évek közepén, elég közepesen.

Zsűrikben elnökölt, és tanította az országot verset szavalni. A tévévetélkedők arról szólnak, hogy a zsűri minden jelentkezőt lejátszik. Tudta ezt Major, és a többi zsűritagot is igyekezett lejátszani.

Járta a vidéket meg a szomszéd országok magyarlakta területeit szorgosan, és szavalt. Nekem nem tetszett, ahogy szavalt, eszköztelenségét modorosnak tartottam, volt három vagy négy hangsúlya és egy vagy két gesztusa összesen.

Ha a szövegben valamit hangsúlyozni akart, nagy levegővétellel kihúzta amúgy roggyant felsőtestét, és fölemelte a mutatóujját. Ha még nagyobb hangsúlyt akart adni a közlendőnek, akkor a csuklóját is hajlítgatta, úgyhogy a hosszú, csontos mutatóujja úgy működött, mint egy fordított inga, dús szemöldökét pedig jelentőségteljesen, démonikusan felvonta, amivel, maga is tudta, groteszk hatást keltett.

Léteztek pár száz éve képeskönyvek, amelyekben a különböző lelkiállapotoknak megfelelő arc- és kézjátékot rajzolták le a hivatásos csepűrágók számára; Major mintha ezekből tanult volna, de lustán, sok oldalt átugorva, csak a töredéküket memorizálva, és csipetnyit túl is játszva őket, hogy idézőjelbe kerüljenek.

A hangja meg, az a repedtfazék-hang, az az el-elcsukló, az a színészi zengedezésre teljesen alkalmatlan!… Lehet, hogy a hangja miatt nem simulhatott bele a „nemzetiszínházinak” nevezett, akkor már idejétmúlt, művi színjátszásba? Lehet, hogy ez az antihang volt a szerencséje?

Ha meggondolom, csupa kappanhangú, rossz alakú, esetenként kétes nemi identitású színész művelte a harmincas években az alternatív – akkoriban baloldali szemléletű – színjátszást meg a vele párosuló mozgásművészetet, amelyben balett-táncosnak alkalmatlan felépítésű hölgyek és urak dobálták a tagjaikat becsülni való lelkesedéssel vagy eszelős akarnoksággal.

A hivatalos, akadémikussá merevült szépség ellen demokratikusan lázad a plebs, amelyre az a jellemző, hogy nem szép. Lehet, hogy ez az alternatív művészet mindenkori alapja. Major annyiban kivétel, hogy groteszk adottságaival a hivatalos színházban nyomult. Nem elégedett meg a peremvidékkel, a centrumot akarta elfoglalni. Nemzetiszínházi lett, csak nem úgy.

A népszerűségére büszke volt, a színészbüfében mesélt a tájolásairól, a többi színész udvariasan hallgatta. Néha benyúlt a zakója belső zsebébe, vastag köteg készpénzt vett elő, az előző napi fellépés bérét, úgy fizette a kávéját. Nem mintha a pénz különösebben érdekelte volna. Valószínűnek tartom, hogy tellett volna neki pénztárcára is. Hanyag civilnek akart látszani a büfében csacsogva, ám a lazaságot csak eljátszani tudta, átélni nem, és ugyan valódi pénz volt a zsebében, de ilyenkor kellékpénzzé alakult. Nem tudom, érdekelte-e valami egyéb is a szereplésen kívül.

Talán a szereplési vágy a színészi tehetség legfontosabb jellemzője? Mindig, minden pillanatban szerepelni? De akkor Krležánál és társaságban miért hallgatott? Olyan ioculator volt talán, aki nem beleéli magát a szerepbe, hanem kívülről megmutatja, magát pedig közben felmutatja: én játszom ezt a szerepet, nem más.

Ha nem volt mit játszania, ha nem volt mások által megírt szövege, ha úgy érezte, méltatlan a közönség, vagy kis létszámú, ami ugyanaz, inkább meg se szólalt.

Nem váltottam vele egyetlen értelmes mondatot sem akkor, amikor a segédrendezője voltam, sem akkor, amikor játszott Az imposztor című darabomban. Egyszer engedtem meg magamnak segédrendezőként, hogy az egyik színészről megjegyezzem, mennyire tehetséges; rám bámult kifejezéstelen szemmel, és nem szólt semmit.

Azt se mondta, hogy fogjam be a számat, de attól kezdve óvakodtam megjegyzést tenni.

Tapasztaltam, hogy képes érzelmekre: Gobbit nagyon tisztelte, Törőcsiket nagyon szerette. (Mindkettejükkel magázódott, Gobbi elvtársnő, illetve Mari; nekik ő Major elvtárs volt, másoknak pedig Tanár úr.) Bizonyos, hogy mérhetetlenül tisztelte Brechtet.

Az egész Nemzeti azon röhögött, hogy Major kiment Kelet-Berlinbe, megnézte a készülő Brecht-előadást a Berliner Ensemble színházában, és idehaza megrendezte úgy, hogy az ottani díszletet pontosan lemásoltatta. Furcsa díszlet volt, mindenféle vastraverzek, deszkák, mindenki csodálkozott, mi ez a hülyeség. A bemutató után kiderült, hogy Berlinben még nem volt kész a díszlet, és amikor Major ott járt, jelzésben próbáltak… Nem emlékszem, meg merték-e mondani neki.

Ő volt Lucifer, amikor középiskolásként kötelező színházlátogatás keretében meg kellett néznünk a Tragédiát. Bölcs osztályfőnökünk nem engedte, hogy utólag megbeszéljük az előadást, mert velünk együtt ő is látta, de úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy halálra röhögjük magunkat a Blaha Lujza téri épület kakasülőjén. Lukács Margit meg Básti Lajos igen mulatságosan festett korosodón, testesen a párducbőrben. (Mindkettő nagyszerű színész volt, de ezt még nem tudhattuk akkor.) Major legalább értelmesen, tagoltan mondta Lucifer szövegét, ő volt az egyetlen, akit el lehetett viselni, és ő nem volt elhízva. Hogy jó alakítás volt-e? Fogalmam sincs. Nem csinált semmit, felmondta a szöveget. És mi is az, hogy jó alakítás?

Legendás szerepében, a III. Richárdban nem láttam, gyerek voltam. A fényképek nekem nem mondanak semmit. Nem tudom, mennyire volt nagy dolog III. Richárdban eljátszani Rákosit, aki akkor már nem volt a hatalma teljében – lehet, hogy kellett hozzá némi bátorság. A legenda nem említi, hogy már 1947-ben játszotta, amikor Rákosiról még nem sokan tudták, hogy kicsoda.

Mondják, nagyon jóban volt Rajkkal, és a per idején rettentően félt, ez biztosan igaz. Ki ne félt volna?

Nem tudom, mitől vált akkoriban hűvössé a viszonya például Gobbival, aminek az utózöngéit én is érzékeltem. Egyetlen komoly bűnét vélelmezem Majornak, noha konkrétumot nem tudok a dologról: a háború után nem tartotta ott a Nemzetiben Beregi Oszkárt.

Szeretett költőit el akarta juttatni a hallgatókhoz. Mélyen beleivódott a harmincas évek baloldali szavaláskultúrája, küldetése volt, hogy Petőfit meg József Attilát szavaljon.

Hívő kommunista volt, ez lehetett a legőszintébben átélt szerepe. Hogy mitől lett kommunistává? Ki tudja? Nem lepődtem meg, amikor a mamájának Horthyhoz fűződő kapcsolatáról hallottam regéket, meg hogy a testvére szélsőjobboldali bíró volt, és kölcsönösen meg-megmentették egymást, akárcsak a Rajk fivérek. Ez egy ilyen ország.

Ma már nem világos, mi az, hogy „kommunista”. Tartalmilag üres szitokszó lett abból, ami pár évtizede morálisan a legmagasabb rendű, elérendő célnak számított bizonyos típusú idealisták – na meg persze a karrieristák – számára. Major és Gobbi idealistaként kezdte a pályát a szabadság–egyenlőség–testvériség szentháromsága nevében. Gobbi végig idealista maradt, nem kísértette meg a hatalomvágy. M. G. P. írta meg: Major úgy lett a Nemzeti igazgatója a háború után, hogy ki se nevezték, magamagát nevezte ki. Elhivatottság bizonyosan munkált benne: a kommunizmus eszméje a legemberibb idea, és aki ezt képviseli a színházművészetben, azt megilleti a hatalom, a kételkedőket – meg az egyívású elhajlókat – jogosan küldi a padlóra. Ismerjük az ilyesmit az egyháztörténetekből.

Azon tűnődöm: lehet, hogy végtelenül sznob volt, elsősorban politikailag, ezért is tisztelte annyira a kommunista Brechtet és a kommunista Krležát, akiről nálunk nemigen tudták, hogy a legelsők között, már a harmincas évek elején leszámolt a kommunizmussal.

Van úgy, hogy valaki ifjan valamely eszme hívéül szegődik, és ezzel az egész életét megoldja akkor is, ha aztán számtalan oka lenne kiábrándulni. A szereplésvágy lebírhatatlan abban, akiben valamely súlyos ok miatt kialakul. Majorban kialakult, és egész életében éltette. Ha nem lehetett aktív, leeresztett, és szinte nyomtalanul eltűnt a lötyögő bőrében.

Egyszer láthattam nagy színésznek és nagy embernek, éppen amikor Bogusławskit játszotta a Katonában. Óriási megtiszteltetésnek tartottam ezt akkor is, azóta pedig még inkább csodálkozom, miként is esett ez meg éppen énvelem. Kötve hiszem, hogy Az Ikszek című regényemet olvasta volna. Valaki, akinek az ízlésében megbízott, sugallhatta, hogy ez a figura neki való. Egyetlen szóval sem mondta, amikor ’82 augusztusának végén behívott a Katonába, hogy tetszett neki a regény. Azt mondta: „Írja meg nekem Bogusławskit, el akarom játszani.” Szabadkoztam, hogy nem tudok visszamenni abba a világba, meg hogy regényből nem lehet drámát írni; megismételte: „Írja meg nekem.”

Már nemigen látott, hiába volt rajta a vastag szemüveg, karon fogva vezették be a színpadra és vezették ki. Hatalmas hullámokban tört rá a gyöngeség, mégis helytállt. Az színészi alakítás volt valóban. Jelen voltam, amikor a televízió felvette az előadást. Én is izgultam, akár az egész társulat, végig fogja-e bírni. Bírta, sőt jobb volt, mint szokott lenni. Tisztában volt vele, hogy ez az utolsó szerepe, és ez a felvétel megmarad.

Aligha volt már akkor kommunista, hatalma nem volt, színész volt.

„Hova sietsz? Ne siess! Addig jó, amíg játszol!”, mondta Raksányi Gellértnek egy próbán, amikor ő gyorsan le akarta tudni a jelenetét.

Pompás mondat. Egyszerű, tömör, az ember lényegéről szól.

Mégis tehetséges ember lehetett.

 

2009

 

Spiró György: Válogatott esszék 1979-2016

Magvető, 2016

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.