Kultúra

Kislányt találtak a tarlón – nagyanyja lelt rá

24.hu
24.hu

2016. 10. 16. 09:00

Szoknyába göngyölgették, felnevelték, álmot látott, férjhez ment. Most aztán igazán matiné a Matiné: mese, hawaii. S hozzá Moizer Zsuzsa Hawaii-on készült festményei.
Korábban a témában:

A leány, aki megálmodta magának a legényt

 

Megszülték, ott hagyták a tárógumós, cukornád-torzsás mezőn, hogy senki se nevelhesse fel ember ivadékaként. Nagyanyja  álmot látott. Álmában egy szép leány állott meg előtte.

– Mit akarsz tőlem, te szép teremtés?

– Én vagyok a legfiatalabb leányod legkisebb leánya. Azt akarom, hogy értem gyere.

– És hol foglak megtalálni?

– A tárógumós, cukornád-torzsás mezőn. Ott ahová a szemetet szórják ki.

A nagyanyja felkerekedett, sietett arra a helyre, ahol a legfiatalabb leánya élt. Még csak a közelébe érkezett, s máris egy szivárványt látott. A szemevilága belekáprázott. Mikor újra tudott látni, akkor a szivárvány épp ott volt, afelett a hely felett, ahová a szemetet szórták.

Fotó: Sulyok Miklós

A letarolt cukornád között egy fekvő gyermeket pillantott meg. Felvette, a szoknyája aljába göngyölgette. Hazavitte magához.

Húsz nap alatt meglátszott már rajta, hogy szép kis leánygyermek. Nagyanyja szerető gonddal nevelte húszéves koráig, s akkora a legkisebbik unokája éppen olyan szépségessé vált, mint az álombeli leány volt valaha. Az alakja egyenes, hibátlan. A bőre sima, feszes, mint a zsenge banánhéj, sötét szeme olyan simogató, mint a vela-veka pikkelyének fénye. Hogy akkor milyen néven szólították, nem tudom, csak azt a nevét tudom, amit későbben adtak neki.

Úgy lehet, azért nevezték el Lei-lehuának, mert sokszor szedegette a lehuafák virágait, s azokat koszorúba kötözte.

Ott, ahol élt, a nagyanyján és annak szolgálóján kívül senki soha nem láthatta, sem ember, sem asszony. És a leány nem is ment el soha a nagyanyjától, hacsak az erdőbe nem, hogy ott koszorúit fonogassa a lehua virágaiból.

Fotó: Sulyok Miklós

Egy nap, amikor szolgálójukkal az erdőn járt, csak megjelent Elepaio madár, s hívogatni kezdte a falevelek közül. Elepaio hangjai a leány fejében emberi szavakat öltöttek.

Vái-a-háó, Vái-a-háó,

A hala jó, gyümölcse jó!

Mondta Lei-lehua a szolgálónak:

– Ugye madár szólott így?

Mondta a szolgáló:

– Úgy lehet, egy ág az! Súrolja a másik ágat. Vagy tán a szél zörög a falevelek között.

– Figyelj csak! – mondta Lei-lehua.

És Elepaio füttye ismét csak emberi szavakat öltött fejében:

 Vái-a-háó, Vái-a-háó,

A hala jó, gyümölcse jó!

– Ládd – e! – kiáltott Lei-lehua. – Mondtam én, hogy madár fütyörész!

24.hu / Neményi Márton

Ekkor a madár énekelni kezdett mindkettőjüknek, és dalának hangjai emberi szavakká váltak Lei-lehua szívében.

Ez itten a hailiji erdő,

Hát még Hiló-völgye mily kelendő!

Itt a madár virágmézet szürcsöl,

Ott a madár, hogy gyümölcsöt gyűjtsön.

Terem arra ava elegendő.

 Mikor Elepaio madár ezt elrikkantotta, azt mondta a szolgáló Lei-lehuának:

– Hadd térjünk már haza, mert későre jár az idő, és eleget mulatoztunk azzal, hogy koszorúba fontuk a lehua virágait.

De még ki se mondta egészen, máris újra felcsendült Elapaio hangja, és Lei-lehua szívében ilyen szavakká válott:

Köd a fölre,

Köd a völgyre,

Köd boruljon a tengerre, köd!

Erre, arra, mindenekre! Köd!

És ahogy a madár szava elhangzott, jött a köd. Leereszkedett, sűrűsödött, megülepedett. És Lei-lehua és szolgálója szem elől vesztették egymást.

Ám Elepaio csalogató hangját még a ködön át is egyre hallotta a lány. Arra ment, amerről a madár szava hangzott, ment, ment egyre távolodva onnan, ahol a lehuafák virulnak. A köd egyszer csak felszállott. A nap éppen leáldozóban volt. Ereszkedett az éjszakai sötétség, és a lány egy ház előtt találta magát.

Fotó: Sulyok Miklós

Belépett. Csinos ifjút pillantott meg ott. Az ifjú köszöntötte a leányt, és Lei-lehua rebegve visszaköszönt neki. Odakint azalatt Elepaio madár rikkantása azt mesélte el a fiúnak, hogy miként lelte meg a leányt a lehuafák között.

Ez az ifjú hercegi sarj volt, úgy hívták: Ká-lámu-ula. Odalépet Lei-lehuához, megfogta a kezét, s azt mondta, szeretné, ha vele maradna, s felesége lenne. A leány így felelt:

– Ó uram, hagyj engemet! Társtalan leány vagyok én, hadd maradjak az még harminc napig. Ha azután pedig szeretni tudlak, akkor jó, és ha nem, akkor is jó.

A leány beszéde közben egyre nőtt a csodálat Ká-láma-ulában a szépséges jövevény irányt. Ká-láma-ula úgy intézte, hogy a leány együtt lakjék az anyjával s a húgával. Harmadik éjszaka hogy itt lakott, álmot látott Lei-lehua. Álmában egy férfi lépett szorosan melléje. De nem olyan, mint Ká-láma-ula, az a férfi, akit életében eleddig egyes-egyedük ismert. Az az álombéli magas tollsisakot viselt, vállára tollakból készült ragyogó színű palást terült, kezében harci buzogányt tartott. Így szólt hozzá:

– Nekem ígért téged a nagyanyád! Sok-sok napja várok már reád, és majd elalél bensőmben a lélek, mivelhogy az ígérete nem teljesült.

– Mit kell tennem? – kérdezte álmában Lei-lehua.

– Fel kell készülnöd egy különös utazásra.

Lei-lehua így válaszolt:

– Én nem az enyéim tudtával kerültem ide. Nem láttam ám előre, hogy lépéseim ide vezetnek, mikor útra keltem. Azért úgy fogom őrizni a szavaidat, mint egy örök palástot a vállamon.

24.hu / Neményi Márton

Mikor felébredt és megértette, hogy álmodott, próbálta felidézni álmát, de csak nem tudott a mélyére hatolni. Csak arra emlékezett, mintha egy sűrű, vadul illatozó erdőben járt volna, és még egyre érezte az erdő szagát, de semmi egyéb nem maradt meg az álmából.

Következő éjszaka az álom visszatért. Ismét azt a férfit látta, aki harci ruházatban ismert meg. Megint arról az ígéretről beszélt, amit a nagyanyja tett neki, és újra azt mondta, hogy különös utazásra kell felkészülnie. De reggelre ébredve csak azt tudta, hogy olyan álmot látott, amit sehogy sem bír megfejteni. Az erdő varázsa megfogta.

Szerelembe esett azzal, aki álmában kétszer kereste fel. De nem tudott hozzá menni, és sírva fakadt. Mikor az ifjú Ká-láma-ula meglátta könnyeit, így szólt hozzá:

– Nyugodj meg, ne sírj! Hiszen még sok napnak kell eltelnie ahhoz, hogy szavadat álljad, és felelj nekem: kelt-e benned olyan szerelmet, mint az enyém irántad?

Lei-lehua nem válaszolt.

Harmadnap éjszaka ismét a harcosok mezébe öltözött férfiról álmodott, és akkor tüstént felébredt, felkelt, s még mielőtt pitymallott volna, kiosont a házból.

Most már készen volt arra a különös utazásra, melyről az álombéli harcos mesélt neki.

Fotó: Sulyok Miklós

Alig ment Lei-lehua egy kis darabot, sűrűsödni kezdtek a hegyeken a fellegek. Előbb csak szemerkélt az eső, aztán mind szaporábban hullott, fölkelt a szél, majd mindenfelé köd kúszott a földekre. Ekkor feltündökölt a szivárvány, és egyre ott lebegett a leány szeme előtt. De máskülönben megint olyan sűrű köd fogta körül, mint amikor az Elepaio madár csalogatta maga után. Minden ködbe veszett Lei-lehua tekintete elől, de ő csak ment bátran tovább. Lassan fölszakadt a köd, és a leány most kopasz dombokon, csupasz síkságon vándorolt át, míg csak el nem érkezett Pu-hala-moa ember lakta fennsíkjára. Itt aztán letelepedett. Az erdőben töltötte napjait, virágokat szedett a lehuafákról, és koszorúba fonta. Ételt nem ízlelt soha. Valahányszor elaludt, megjelent neki a harcosok mezében járó férfi.

Magányosság, sóvárság és vágyakozás voltak társai. Ezért nevezték el a Kopaszhegyen Sóvárgó, Társ Után Epekedőnek. Sok-sok napon át élte a bújdosók életét, és végül is egy fán lelt magának menedéket. A fa indáit magára húzta, betekerte, odakötözte magát velük, és fejébe vette, hogy el sem mozdul onnan, míg csak érte nem jön a halál.

Történt, hogy a király szolgája kiment az erőbe, hogy a házépítéshez fát vágjon. Amint közeledett, valami csillogót pillantott meg az egyik olapafán. Odament, hadd lássa, mi lehet az. Hát bizony egy szépséges kisasszonyt talált a fán, oda volt az kötözve az ije-ije vad indáival.

Megszólalt a szolga:

– Gyere le, te bujdosó, gyere le! Beszélni szeretnék veled.

24.hu / Neményi Márton

A leány leszállott a fáról, de amikor megállott a szolga előtt, bizony nem úgy bánt az vele, ahogyan egy kóbor bújdosóval bánt volna! Hiszen magát a Kopaszhegyen Sóvárgót, Társ Után Epekedőt pillantotta meg a leány személyében. Így aztán térdre esett előtte s mondta:

– Áldom szerencsémet, hogy megpillantottam szemedet, arcodat s felismertelek jóságodról meg szépségedről! Kérlek, hercegnő, hadd lehessek szolgálatodra!

A Kopaszhegyen Sóvárgó látta: jó és hűséges ember ez a szolga, megengedte hát, hogy a szolgálatára legyen. A szolga ennie hozott, és a leány evett az olapafa tövében. Nemsokára sietve, csillogó szemmel ment vissza a szolga urához:

– Láttam, uram, a te szépségesedet élő valójában! Megtaláltam a Kopaszhegyen Sóvárgó, Társ Után Epekedőt!

Tudott róla szolga, milyen álmai voltak urának, azért szólt így.

Pu-u-o-nálé, a király, szó nélkül oda sietett, ahol a szép leány tartózkodott. A Kopaszhegyen Sóvárgó megpillantotta őt, és nyomban tudta, hogy az álombéli férfi áll előtte. Könnyek lepték le a szemét.

Fotó: Sulyok Miklós

Így szólt hozzá a király:

– Királynőm, miért sírsz?

Felelte a leány:

– Olyasféle férfit láttam álmomban, nem is egyszer, mint te vagy, és most könnyeimmel fizetek szerelmemért. – Aztán felsóhajtott: – Ó, én búbánatom! Ó, én keserves könnyeim!

Pu-u-o-nále szólt:

– Hát milyen volt ő, akit álmaidban láttál?

– Mint te, olyan! Úgy hangzott a szava is, mint a tied. De más is volt ám, mint te vagy! Vállán tollpalástot viselt, fején ragyogó tollakból font sisakot, és kezében harci buzogányt tartott.

Mikor a leány ezt mondta, Pu-u-o-nále kézen fogta, házába vezette. Fejére tette tollból font sisakját, vállára terítette tollpalástját, kezébe fogta harci buzogányát, ott állott a leány előtt a harcosok mezében és a Kopaszhegyen Sóvárgó felismerte benne a férfit, akiről álmodott.

Fotó: Sulyok Miklós

Az igazsághoz csalódás vezet, ez Elepaio dolga volt.

Most azonban a férfi is felismerte, hogy ez a leány járkált álmaiban, és vette őt és tette feleségévé.

Lakodalmukon az ég dörgött, villámfény cikázott, és nyolc szivárvány szállt alá az égből. Ez volt annak a jele, hogy olyan emberek kerültek össze, akiket az istenek régtől fogva egymásnak szántak. Pu-u-o-nále és a Kopaszhegyen Sóvárgó, akit azelőtt Lehuafüzérnek neveztek, együtt éltek Kohala földjén. A kohalai ember szereti a földjét, a cserjés meg kopár hegyoldalakat, a messzi elnyúló, magányos réteket.

Kohalában így mondják a Kopaszhegyen Társ Után Epekedő történetét.

Fotó: Sulyok Miklós
A cápaisten: Hawaii mesék és mondák
Európa Kiadó 1963.
Ignácz Rózsa fordítása, az eredeti kiadás a kaliforniai egyetem kiadványa

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.