Kultúra

Mi lenne, ha mindenkinek csak egyetlenegy lelki társa lenne? Akárki, a világ bármely szegletéből?

24.hu
24.hu

2016. 02. 07. 09:00

Van sansz rátalálni? Matekozzunk. Matinézva.
Korábban a témában:

Meglehetősen sok probléma van ezzel az elképzeléssel, hogy véletlenszerűen, csak úgy a világ bármely részéből származhat az ember lelki társa, ráadásul a Földön élő összes ember közül mindössze egyetlenegy pályázhat erre a címre. Ahogy Tim Minchin is megénekelte nagy sikerű Ha nem lennél nekem… című számában:

A szerelmünk, drágám, mindent megér nekem,

hisz jó arány, ha millióból egy ilyen akad.

De tudom, a többi 9,999 százezerből is lenne még nekem való

statisztikai szempontból ez lényeges adat.

Mi lenne azonban, ha tényleg csak egyetlen tökéletes lelki társunk lenne, ki tudja mely pontján a világnak? És rajta kívül egyszerűen nem lehetnénk boldogok senki mással… Vajon hogyan találhatnánk meg egymást?

Tegyük fel, hogy az ember a lelki társát a születése pillanatában választja. Arról még persze fogalma sincs, hogy ki az illető, és hol van, de – a romantikus közhelyek értelmében – abban biztos lehet, hogy amint találkozik a pillantásuk, azon nyomban tudni fogják, hogy őket bizony egymásnak teremtették.

Ez már önmagában is felvet néhány kérdést. Kezdjük talán azzal, hogy vajon életben van-e még az illető lelki társa egyáltalán… A világon eddig körülbelül százmilliárd ember élt, de most ugyebár csak hétmilliárdan vagyunk (ami egyébként statisztikailag 93 százalékos halálozási rátát jelent). Ha valóban véletlenszerűen rendelődik hozzá mindenkihez az ő egyetlen lelki társa, akkor bizony ez annyit jelent, hogy az emberiség összességére vetítve legtöbbünk (90%) „igazija” már réges-rég alulról szagolja az ibolyát.

Ez nem hangzik valami biztatóan… Azonban még mindig nem ez a legrosszabb hír, ugyanis ezt a gondolatmenetet követve beláthatjuk, hogy nemcsak eleink jöhetnek szóba lelki társként, hanem a jövő nemzedékének ki tudja, hány tagja is. Ha tehát az ember lelki társa valamikor a távoli múltban élt, akkor ugyebár az sem kizárható, hogy egy másik emberé valamikor a messzi jövőben fog csak megszületni. Végül is ilyen értelemben valóban lelki társ.

Rendben, induljunk ki abból, hogy az ember lelki társa vele egy korban él. Tegyük fel továbbá – hogy elkerüljük az ingoványos talajt –, hogy az illető és közte csak egy-két év korkülönbség van. (Ez szigorúbb, mint a köztudatban élő korkülönbség-mizéria, mert ha abból indulunk ki, hogy egy 30 és egy 40 éves lehetnek egymás lelki társai, akkor vagyunk bajban, ha mondjuk, akkor találkoznak, amikor az egyikük még csak 15 éves.)

Ezzel a hasonló életkorra vonatkozó kitétellel tulajdonképpen cirka félmilliárd potenciális lelki társra szűkítettük a kört.

Mi a helyzet a nemmel és a szexuális orientációval? És a kulturális háttér, az smafu? Hát a beszélt nyelv? Használhatjuk a demográfiai adatokat a továbbiakban is, hogy csökkentsük a potenciális jelöltek számát, viszont ebben az esetben eltávolodnánk az eredeti felvetéstől, nevezetesen, hogy mindnyájunknak csak egyetlen lelki társa lehet, viszont az bárki lehet, a világ bármely szegletéről. A mi feltevésünk szerint az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla, hogy ki lehet a lelki társa, amíg nem találkozik a tekintetük. Így hát mindenki szeme előtt egy cél lebegne: felkutatni a lelki társat!

Statisztikailag nagyon kicsi esélye lenne annak, hogy az ember egyszer csak összefut a lelki társával – mondhatni, belebotlik. A napi szemkontaktusok száma, amelyek idegenek és köztünk zajlanak egészen a szinte nullától (elszigetelten vagy kisvárosokban élő emberek) a több ezerig terjed (rendőr a Times Square-en), de tegyük fel, hogy egy ember naponta átlagosan néhány tucat idegennel létesít szemkontaktust. (Bevallom, introvertált vagyok, így az én esetemben ez hatalmas túlzás…) Ha ezek közül az emberek közül minden tízedik a megfelelő korcsoportba esik, akkor egy élet leforgása alatt a szemkontaktusok száma 50 ezer körül lenne. Ha abból indulunk ki, hogy mindenkinek 500 millió lehetséges lelki társa van, akkor ezt azt jelenti, hogy az életében felbukkanó tízezer közül kellene kiválasztania az igaz szerelmét.

Attól való félelmünkben, hogy életünket magányosan kell tengetnünk, olyan változások zajlanának a társadalomban, amelyek lehetővé tennék, hogy a maximálisra növeljük a szemkontaktusok számát. Például hatalmas, ellentétes irányba mozgó futószalagokat állíthatnánk fel, amelyeken az emberek egymással szembenézve haladnának végig…

…ha azonban a szemkontaktus létesítése webkamerán keresztül is megoldható lenne, akkor a ChatRoulette egy módosított változatát is lehetne használni.

Ha mindenki heti hét napon át, napi nyolc órában használná a rendszert, és mondjuk, csak pár másodpercbe telne, hogy eldönthesse, vajon a lelki társát látja-e éppen, akkor ez – elméletileg – egy pár évtized leforgása alatt mindenkit összehozna a lelki társával. (Modelleztem néhány egyszerű rendszert, hogy megbecsülhessem, milyen gyorsan találnának így párra az emberek, hogy végre kikerülhessenek a szinglik táborából. Ha netán az olvasó is kedvet kapott, hogy feltérképezze a probléma matematikai hátterét, érdemes a fix pont nélküli permutációval kezdenie a dolgot.)

Manapság sok embernek már az is gondot okoz, hogy akár minimális időt szenteljen a romantikus kapcsolatainak – alig lenne olyan, aki tudna ennek két évtizedet szentelni. Így hát minden bizonnyal csak a gazdag srácok engedhetnék meg maguknak, hogy a LelkiTársChatRoulette-et bűvöljék naphosszat. Sajnos az a bizonyos egy százalék itt is megjelenne, nevezetesen nagyon jó esély lenne arra, hogy a lelki társuk épp a maradék 99 százalék soraiban található. Ha a jómódúaknak csak 1 százaléka használná a lelkitárs-kereső szolgáltatást, akkor ennek az 1%-ának az 1%-a találhatná meg így az igazit – vagyis 10 000 főből mindössze egyvalaki.

Az egy százaléknak a maradék 99 százaléka pedig minden bizonnyal azon fáradozna, hogy minél több embert tudjon bevonni a keresőrendszerbe. Elképzelhető, hogy szponzorálnának olyan projekteket, amelyek a Minden gyereknek egy laptopot! kezdeményezéshez hasonlóak (csak persze kevésbé menő felszereléssel). Az olyan szakmák, mint a pénztárosé vagy a Times Square-en posztoló rendőré, rendkívüli népszerűségnek örvendenének, mert a lehető legtöbb szemkontaktusra teremtenek lehetőséget. Az emberek a városokba áramlanának, és mindenféle összejövetelekre járnának, hogy megtalálják a szerelmet – épp úgy, mint napjainkban is teszik.

Azonban még akkor is, ha az emberiség egy része éveket töltene a LelkiTársChatRoulette-en, egy másik része sikeresen szert tenne olyan állásokra, ahol gyakori szemkontaktus létesítésére nyílik lehetősége, megint egy másik része pedig csak reménykedne abban, hogy szerencséje lesz – azonban nagyon kevesen lennének, akik valóban sikerrel járnának, és megtalálnák az igaz szerelmet. A nagy többségünknek nem lenne ekkora mázlija.

Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi stresszel járna mindez, biztosak lehetünk benne, hogy néhány ember csak mímelné a lelki-társságot. Nem akarnának kimaradni a buliból, ezért összejönnének valakivel, egy másik magányos lélekkel, és úgy tennének, mintha egymás igazi lelki társai lennének. Összeházasodnának, a szőnyeg alá söpörnék a párkapcsolati problémáikat, és minden igyekezetükkel azon lennének, hogy a családjuk és a barátaik előtt bájosan mosolyogjanak, üzenve, hogy minden a legnagyobb rendben van. (Természetesen ilyesmire a mi világunkban nincs példa.)

Abban a világban, ahol mindenkinek csak egyetlen lelki társa lenne, valószínűleg nagyon magányosak lennénk. Reménykedjünk, hogy az a világ nem az, amelyben most élünk.

Randall Munroe: Mi lenne, ha?

Komoly, tudományos megalapozottságú válaszok abszurd hipotetikus kérdésekre

Fordította Varga Krisztina

Athenaeum Kiadó, 2015

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.