Kultúra

És te rácsodálkoztál már az ég kékjére?

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 01. 28. 16:04

Nem? Hát persze, hogy nem, látod minden nap. A szoba egy ötéves szemein keresztül mutatja meg, milyen nagy, ijesztő és felfoghatatlanul csodálatos a világ. Pátoszriadó, kritika.

Ahogy a szarkazmus divatja hódít – nem mintha zavarna, gyakorlom én is – úgy kell mindig óvatoskodva jeleznem, hogyha félreteszem, és lábujjhegyen kell járni utána is: nagyon könnyű átfordulni szentimentális képeslapbölcsességekbe, azt meg meghagynám a téma nagyjainak. Viszont félni se vagyok hajlandó a nagy szavaktól, nagy teljesítmények megérdemlik. Mint A szoba például, ami úgy tud megejtően kedves lenni, nagy témákról – mint élet, szeretet, szabadság, erő – egy ötéves naivitásba hajló tisztaságával beszélni, hogy közben néha nem jut levegő a tüdőbe, olyan behemót súllyal nyom a történet.

Jack most lett ötéves. Ő a legjobb a növekedésben és a játszásban, és majdnem mindenben. Legfontosabb neki Anya, aki a legjobb a betakargatásban és a szülinapitorta-sütésben. Kettejük jó barátja Tojáshéjkígyó, aki az ágy alatt lakik és egy nagy cérnadarab, amire fél tojáshéjakat főznek hőseink, de kötődik Növényhez is, aki Éjjeliszekrényen lakik, és gyengéd szálak fűzik Fürdőkádhoz is, aki a tisztává változtatásban a legjobb. Jack és Anya sokat játszik, néha például Tetőnyílás felé fordulva teli torokból sikítoznak, hátha meghallják őket a Földönkívüliek, ám azok sajnos sosem kiabálnak vissza. Tetőnyílás Szoba része, Szoba a világ maga, Szobán kívül pedig a világűr kezdődik. Szoba fontos része Szekrény, ahol Jack aludni szokott, amikor jön Öreg Nick, ilyenkor Jacknek nem szabad kijönnie Szekrényből. Egy nap azonban Anya buta dolgokat kezd mesélni arról, hogy Szoba egy fészer, és hogy Szobán túl mégsem a világűr van, hanem Egérkék, Kutyák és Fák is vannak, igazi, létező Egérkék, Kutyák és Fák, sőt, más emberek is, pedig eddig Jack úgy tudta, hogy ezek kitalált dolgok, melyek a Tévében laknak és színekből vannak. Jacknek nagy feladata van: a megmenekülésük múlik az ő nagy, ötévesnyi bátorságán.

Vertigo

A történetet Jack narrációja kíséri, sokat könnyítve a befogadáson: ez a zavarba ejtő, csodálkozó gyerekség mintha vattával bélelné ki a film világát, pedig vannak éles részek bőven, nemhogy decens könnyezés, itt egy-egy jelenetnél a hikegve zokogás veszélye fenyeget – már akit fenyeget, szerintem ez egyfajta lelki méregtelenítés. Jack szerepében a fehér hollónál ritkább jelenséget, tudniillik tehetséges gyerekszínészt látunk, Jacob Tremblay-t alaposan körbe is díjazták már alakításáért, amivel még azt is megbocsáthatóvá teszi, hogy a kissrác nemhogy nem ötéves, de a forgatás idején is volt legalább nyolc, és babaarc ide vagy oda, néhol azért kilóg a lóláb – miközben persze értem, hogy egy ilyen fajsúlyos szerepre megfelelő ötéves gyerekszínészt találni gyakorlatilag lehetetlen.

Brie Larson nem kevésbé briliáns, nagyon jó helyen van nála az a Golden Globe, és a helyében az Oscar-beszédre is elkezdenék készülni, mert Jennifer Lawrence ide, Cate Blanchett oda, amit Larson művel Anya szerepében, azzal nem lehet egy lapon említeni egyik jelölttársát sem. Ezer árnyalatban mutatja magát, miközben nem csinál semmi látványosat, nincsenek olcsó faksznik, nem játssza túl, sőt, néha egy testtartással elmesél egy fél életet. Ugyanitt: végre, végre egy színésznő, aki úgy néz ki, mint egy ember, nem pedig mint egy festékszóróval rajzolt fantasy-karakter, és egy női karakter, aki se nem biodíszlet, se nem GI Jane, nem nőisége ellenére, hanem annak szerves részeként létezik főszereplőként. A két főhős önmagában is kiemelkedő, ám igazán kettejük kémiája emel nagyot a filmen, az a ritka helyzet áll fenn, amikor a részek összege több, mint a részek külön-külön.

Vertigo

Szerencsére alakításuk meg is kapja a megérdemelt helyet: Lenny Abrahamson rendező, aki legutóbb a Frank című mozijával hozta zavarba a nagyérdeműt biztosítja két színésze számára azt a játékteret, amit megérdemelnek: a film pont annyira feszes, amennyire kell, ahol a megértés ráérősséget kíván, ott megkapja a kellő időt, de a felpörgő események nem ragadnak bele a melankolikus keretbe, ha akció van, akkor akció van. A történet furcsa dramaturgiája – hosszú felvezetés, rövid, gyors felfutás, majd újabb lassú kifejtés – könnyen fordulhatott volna unalomba, ám a rendező nagyon szorosan tartotta a gyeplőt, amiből arányos, nemcsak történetvezetésében, de tempójában is logikus végeredmény született. Ugyanígy fordulhatott volna a látvány is valami túl kontrasztos erőlködésbe, ahol a sötét nagyon sötét, a túloldalon meg bokáig tocsogunk a szirupban – de nem ez történt, és ezt kénytelen vagyok inkább a rendező, mint az operatőr Danny Cohen számlájára írni, utóbbinak ugyanis szintén a héten jött ki egy másik munkája, A dán lány, amiben sajnos meg-megborult az a bizonyos cukrosbödön. A zene furcsa szereplő: önmagában kicsit soknak érezni, ugyanakkor a filmmel együtt kimondottan jól működik, szépen mozgatja előre a néző alaposan kiérdemelt katarzisát.

Ami ebből a hibátlanul kimért filmes keverékből születik, az egyfajta furcsa gyógyital, csak úgy lazán, nagy általánosságban az életre. Nagyjából a film nulladik percében darálna maga alá az alaphelyzet súlya, ám ahogy Anya eltökélte, hogy Jacknek csakazértis boldog gyerekkora lesz, úgy ül rá a film hangulatára is ez a megveszekedett életigenlés, a lélekerő diadala bármilyen körülmény felett.

A szoba (Room) – színes, ír-kanadai filmdráma, 118 perc – 10/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

KODAK Digital Still Camera
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.