1835. augusztus 25. egy egészen átlagos, kissé szeles keddként indult a New York-iak számára, de a Sun aznapi száma hamarosan mindent megváltoztatott. A négy nappal korábban már beharagozott óriási felfedezés, amelyet a kor egyik legnagyobb csillagásza, Sir John Herschel állítólag egy edinburgh-i tudományos lapban jelentett be, végre megjelent a lapban, ezzel pedig megszületett az első nagy sztori a tömegmédia történetében.
Fotó: Hoaxes
A cikk szerint az épp a Jóreménység fokánál tartózkodó Herschel egy csillagvizsgálóból vizsgálta a déli eget, amikor kíváncsiságból a Holdra irányította a forradalmian új felépítésű teleszkópot. Csodálkozása leírhatatlan volt, hiszen az égitest felületén előbb óceánokat, fákat és öblöket, a szárazföldet közelebbről megfigyelve pedig bölényeket, kétlábú, farok nélküli hódokat, kecskéket, unikornisokat, sőt, Vesperitilio-homónak elnevezett, denevérszárnyas emberalakokat látott.
Fotó: Wikimedia Commons
A hír azonnal végigszáguldott az Egyesült Államokon, eljutott Európába (ahol rengetegszer újraközölték, még önálló füzetekben is), majd Herschelhez is, aki természetesen tagadta, hogy ő írta volna a cikket, de addigra a hat részben, egymást követő napokon megjelent leírás már kellően megnövelte a példányszámot, amin a csillagász véleménye sem tudott nagy mértékben változtatni.
A történet
A hat részes cikksorozat nem igazán fűzhető fel egy történetfolyamra, az olvasó figyelmét mindössze az egymás után leírt, egyre elképesztőbb és hihetetlenebb “felfedezésekkel” tartotta fenn, kihasználva a kor emberének vágyát a furcsa, természetfeletti, vagy épp a mindennapoktól elrugaszkodó történetek iránt.
Fotó: Wikimedia Commons
Az első rész még nem igazán tért ki arra, hogy a Holdon életnek bármiféle nyoma lenne, de megemlékezik a 24 láb (7.3 m, ezt a méretet a valóságban csak 1993-ban sikerült átlépni, és a hetvenes évek során megközelíteni) átmérőjű teleszkóp sosem látott nagyítási képességéről, amellyel akár a Holdon szálló rovarok is láthatóvá válnak, ha egyáltalán léteznek. A történet szerint a hihetetlen nagyítás nem egyedül a hatalmas méretnek, hanem a speciális, második lencsének, a “hidro-oxigén mikroszkópnak” köszönhető, amely tovább képes nagyítani, sőt, vászonra vetíteni a bejövő tűéles képet. A szerző magát Dr. Andrew Grantként mutatja be, majd azt állítja, hogy a neves csillagász útitársa.
Fotó: Wikimedia Commons
A második részben végre elkezdődik a túra: Herschel egy bazaltsziklára figyel fel, melyen egy sötétvörös virág nyílik. Hamarosan nem csak a növényvilág, hanem az állatvilág jelenléte is biztossá válik, ugyanis a megfigyelt területen több csordányi, bivalyra hasonlító négylábú vonul át, a legközelebbi öbölben pedig felbukkan egy gömbszerű vízi lény, amely nagy sebességgel átgurul a köves partszakaszon.
Fotó: Hoaxes
A harmadik írás kezdetben a geológiai formákat mutatja be (kialudt vulkánok, ovális hegyek), de azt is megtudjuk, hogy a beszámoló írásának pillanatáig 38 fa-, 76 növény-, öt tojásrakó és kilenc emlősfajt fedezett fel, de ezeket persze nem írja le részletesen. Az első intelligens fajról, a két lábon járó, farok nélküli hódról is itt értesülünk, akik a kezükben altatják a kicsinyeiket, a földi bennszülöttekénél jóval masszívabb kunyhókban élnek, és még a tüzet is ismerik, hiszen füst száll fel az épületeikből.
Fotó: Smithsonian Libraries
A következő napon végre elérkezünk a csúcsponthoz: a tudósok emberszerű teremtményekre lesznek figyelmesek egy vörös hegyek által közrefogott völgyben, amint a Rubinvörös Kolosszeumnak neveznek el. A lényeket rövid, fényes, rézszínű szőr fedi, arcbőrük sárgás, hátukon pedig egy pár szárny feszül. A Vespertilio-homo nevet kapó lények létezését persze az olvasók egy része már nem tudta megemészteni, így a szkeptikusokat megnyugtatandó a szerző a következő epizódban különböző felekezetű lelkészek és papok megerősítését ígéri, akik március folyamán titokban meglátogatták a csillagvizsgálót, saját szemükkel megbizonyosodva a lények létezéséről.
Fotó: Wikimedia Commons
Azt hihetnénk, hogy a történet ennél tovább már nem fajulhat, hiszen bebizonyosodott a holdi élet, sőt, civilizáció létezése, de a szerző az ötödik napon még tovább ment egy Zafírtemplomnak elnevezett, zafírlapokból épült, elhagyatott templom bemutatásával, amelynek a teteje sárgás fémből készült, és egy rézgömbre felcsapó lángnyelvekre emlékeztetett. De vajon mit jelent a lángokkal körülvett gömb? A saját világukkal korábban megtörtént szörnyűséget, vagy előrevetíti a Föld pusztulását? – teszik fel a kérdést a felfedezők, de mivel spekulációkba nem szeretnének bocsátkozni, inkább nem válaszolják meg azt.
Fotó: Wikimedia Commons
A záróepizódból kiderül, hogy a már említett zafírtemplom körül nagyobb termetű, sötétebb szőrű denevéremberek élnek, akik “a fajnak minden tekintetben fejlettebb változatai”, valamint a szerző konstatálja, hogy a megfigyelések során egy alkalommal sem láttak harcot vagy erőszakot, tehát minden teremtmény békében él egymás mellett egy ideális környezetben.
Fotó: Smithsonian Libraries
Sajnos a megfigyelések, és ezáltal a leírások is hirtelen véget értek, mert napi munkájuk végeztével a teleszkópot a Holdra irányítva felejtették, így annak óriási lencséje elegendő napfényt gyűjtött és irányított a csillagvizsgálóra ahhoz, hogy tűz üssön ki. A károkat ugyan egy hét alatt sikerült helyrehozni, de a Hold már nem volt olyan jól látható, mint előtte. Dr. Grant még megemlékezik egy következő hónapban tett megfigyelésről, mely során a denevéremberek még felsőbb rendű faját fedezte fel, de azon a tényen kívül, hogy majdnem olyan gyönyörűek voltak, mint a híres festők által festett angyalok, semmi mást nem tudhattunk meg róluk.
Na de mi fán terem ez a Sun?
A három nagy new york-i lap (The New York Times, New York Herald Tribune, The Sun) közül a legkonzervatívabb, a Sun több tekintetben is nagy újító volt a médiában: ez a lap volt az első, amelyben bűnesetek és hétköznapi események (házasság, válás, halál) is helyet kaptak, sőt, az újságírókat első alkalommal itt küldték el, hogy saját anyagokat hozzanak létre, ne pedig a beküldött és a konkurenciától átemelt hírek alkossák a számok gerincét. Saját néven 1950-ig működtek, majd a cég egyesült a New York World-Telegrammal.
A Hold-átverés szerzőjének kiléte a nyilvánosság előtt sosem derült ki, de a legvalószínűbb, hogy egy, a lapnál dolgozó brit, Richard Adams Locke munkája tette halhatatlanná a lap nevét, és sokat tett hozzá az olvasottság óriási mértékű növekedéséhez. Locke-nak nem csak az volt a célja, hogy növelje a példányszámot, de görbe tükröt is akart mutatni az 1830-as években heti rendszerességgel felbukkanó eszement csillagászati elméleteknek, amelyeknek jó része a keresztény filozófusként ismert, elképzelhetetlen népszerűséggel rendelkező skót Thomas Dick tiszteletestől származott. Dick azzal vált ismertté, hogy rejtélyes módon kiszámolta a Naprendszerben összes lakójának számát (21,9 trillió), ebből pedig kikövetkeztette, hogy a Holdon 4,2 milliárdnyian élnek.
A lap egyébként hivatalosan sosem ismerte el, hogy az elmélet fikció.
