A palesztinok ügye kapcsán sokat hangoztatott arab nacionalizmus és szolidaritás most közel sem olyan erős, mint egykor. Az arab vezetők többsége ugyan még mindig előszeretettel hivatkozik a palesztin ügyre, ha a hazai lakosságot kell elcsöndesíteni, vagy ha Izrael és a Nyugat felé kell nyomást gyakorolni, ám valójában korántsem kedvelik a palesztinokat, a menekültekben és a radikális csoportokban pedig egyenesen saját rendszerük stabilitásának veszélyét látják.
Rossz tapasztalatok
A Palesztinával határos arab országok mindegyikének vannak keserű tapasztalatai arról, hogy a palesztin menekültek és szervezetek milyen biztonsági fenyegetéseket rejtenek magukban. Jordánia 1970 szeptemberében háborút vívott a területén berendezkedett Fatah mozgalommal, s még mielőtt a történelem megismételte volna magát, 1999-ben Amman kiutasította a Hamasz aktivistáit. A palesztin faktor emellett döntő szerepet játszott Libanon majd 15 éves polgárháborújában is.
Bár a Hamasz több arab állammal is szoros kapcsolatot ápol, az elmúlt évek eseményei, így többek között a szervezet Gázai övezetben végrehajtott „puccsa”, komoly törésvonalakat eredményezett.
Szeptember 11. után kiálltak a Hamasz mögül
Az egyiptomi vezetést leginkább az aggasztja, hogy odahaza is felerősödhetnek a radikális iszlamista hangok, ami a rendszer ellenzékének, többek között a Muzulmán Testvériségnek a megerősödésével járhat.
Szaúd-Arábia, amely egykoron a nasszerista ideológiával szemben még támogatta a radikális palesztin csoportokat, a 2001-es terrortámadásokat követően megváltozó környezetben már inkább a mérsékelt irányvonalhoz csatlakozott, és hatalma veszélyforrásaként tekint a militáns szervezetekre.
A Perzsa-öböl olajmonarchiái, melyek régen szintén támogatták a palesztin szervezeteket, a pénzmozgások szeptember 11. utáni szigorúbb ellenőrzésével egyre kellemetlenebb helyzetben érzik magukat, s éppen ezért igyekeznek korlátozni az általuk nyújtott támogatásokat.
Szíria az Iránnal ápolt szoros kapcsolatok és a libanoni politikában játszott szerepe miatt már régóta „páriának” számít az arab világban. A 2006-os háborút követően azonban a Basar Al-Asszad vezette Szíria igyekszik a diplomáciai elszigeteltségből kitörni, sőt valamifajta megállapodásra jutni Izrael állammal. A gázai háborúban Szíria egyfajta lehetőséget lát arra, hogy tovább javítsa kapcsolatait az arab világgal, valamint hogy előmozdítsa a megakadni látszó izraeli-szír tárgyalásokat.
Aggódva figyelő arab államok
Szó mi szó, az arab államok többségének komoly fejtörést okoz a palesztinkérdés, de legfőképpen a radikális nézeteket valló Hamasz megerősödése, s még inkább a szervezetet támogató síita perzsa Irán befolyásának növekedése a közel-keleti térségben. Ahogyan az egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak fogalmazott: „A Gázai övezetben kibontakozó helyzet azt eredményezte, hogy Egyiptom gyakorlatilag határos lett Iránnal!”
Így nem is meglepő, hogy a vezető arab államok az időhúzás eszközével élnek, s hagyják, hogy Izrael „kezelhető szintre” gyengítse a radikális palesztin szervezetet, ezzel együtt pedig csökkentse az iráni befolyást az arab Közel-Keleten.
Úgy tűnhet, hogy az egész arab világ megrázkódva és dühödten figyeli az izraeli haderő gázai offenzíváját, az arab országokat közelebbről megvizsgálva azonban azt kell látnunk, hogy az „arab utca” álláspontja nagyon is különbözik az „arab paloták” nézőpontjától. Ugyan valamennyi politikus az arab nacionalizmusról zeng ódákat, valójában azonban még mindig saját „nemzeti” érdekeik mozgatják a szereplőket.
