A Dunaferrnek sikerült az, ami a borsodiaknak nem: az adóskonszolidáció után a társaság talpra állt, és ma már nyereségesen működik. Ezt főként a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján végrehajtott technológiai megújulásnak köszönheti a cég, amely így a külpiacokon is versenyképessé vált. Jeles gyártóknak szállít például autókarosszéria-, illetve radiátorlemezeket és készterméket.
A korábbi Dunai Vasmű állami vállalat 1992 júliusában alakult részvénytársasággá. Ezzel egy időben a vasműről leválasztott kisebb cégek együtteséből vállalatcsoportot hoztak létre, amelynek magját a Dunaferr Rt. alkotja. Az új vezetés több évre szóló pénzügyi és stratégiai tervet készített, amely többek között a működési költségek csökkentését és a banki hitelektől való megszabadulást tűzte ki célul.
A Dunaferr a rendszerváltást közvetlenül megelőzően – kamatostul – 11,5 milliárd forintos állami alapjuttatásban részesült, amelyet az eredeti szándékoknak megfelelően 2002-ig kellett volna törlesztenie. Ebből egy 4,9 milliárd forintos részt a hitelező Állami Fejlesztési Intézet kapott meg 1992 és 1993 között, a többi tartozást elengedték. A társaság tevékenységéből ezután nem keletkezett újabb adósság, s működése csak azért nem vált nyereségessé, mert közbejött a Jugoszlávia elleni ENSZ-embargó. Összességében ez több mint 3 milliárd forintos kárt okozott a Dunaferrnek. Ennek ellensúlyozására a vállalat 1994-ben bekerült az adóskonszolidációba, amelynek során 3,2 milliárd forintos bankhitelét átvállalta az állam. Ugyanebben az évben a dunaújvárosi társaság az ÁV Rt. garanciavállalásával 2,5 milliárd forint bankhitelt vett fel, amelyből azóta közel félmilliárdot visszafizetett. A cég vagyonkezelésére a vállalatvezetés szerződést kötött az ÁPV Rt.-vel. Ebben a menedzserek vállalták, hogy nem élnek semmiféle állami garanciával.
Az acélipari termékek világpiaci konjunktúrájának köszönhetően 1994-ről 1995-re a Dunaferr árbevétele 50 százalékkal nőtt, adózott eredménye tavaly elérte a 4,7 milliárd forintot. Eközben a társaságnak sikerült megerősítenie piaci pozícióit is. A belföldi és a volt KGST-piac összezsugorodása miatt más irányokban keresték az értékesítési lehetőségeket. – Még a Távol-Keletre is eladtunk, hogy árbevételünk legyen – emlékszik vissza Horváth István, a cég elnök-vezérigazgatója. Ma acélipari termékeik 60 százalékát külföldön értékesítik, s az export 60 százaléka Európában talál gazdára. Itthon kiépítették országos kereskedelmi hálózatukat, a főbb külső piacokon pedig állandó képviseleteket hoztak létre.
A nemzetközi acéliparban erősödő kutatás-fejlesztési törekvések elkerülhetetlenné teszik a Dunaferr technológiai megújítását, amelyet a társaság saját tőkéből nem képes elvégezni. Ezért privatizációra, külső tőke bevonására lenne szükség. Az 500-600 millió dolláros fejlesztés a cég vezetése szerint tíz év múlva lenne időszerű. Az elmúlt években olyan befektetőt kerestek, aki ehhez partner lett volna. – Ilyet azonban nem találtunk – mondja Horváth István. – Ezért döntöttünk úgy, hogy az ÁPV Rt.-vel közösen felújítjuk a társaság infrasruktúráját, szervezeti rendszerét, és fejlesztjük a termékszerkezetét. Ez lehetővé teszi, hogy öt év múlva jó állapotban lehessen eladni a Dunaferrt.
Jelenleg a világon több helyen igyekeznek kidolgozni a lehető legtakarékosabb gyártási eljárásokat. Egyelőre háromféle új energia- és anyagtakarékos megoldást kínálnak, ezekhez azonban ma még csak felárral lehet hozzájutni. A Dunaferr vezetése azon az állásponton van: érdemes megvárni, míg kiforrnak az eljárások, és akkor lehet kiválasztani a Dunaferr méretének és céljainak megfelelőt. Ki kell várni azt is, amíg az új technológia olcsóbb lesz. Végül az is szerepet játszik a technológiai fejlesztés elhalasztásában, hogy a meglévő eszközök, berendezések amortizációja 5-10 év múlva esedékes.
Más szakmai vélemények szerint viszont nem szabadna elodázni a Dunaferr privatizációját. Jövőre befejeződik a szomszédos Ausztriában, a Voest Alpinnál az új technológiai rendszer kiépítése, és az számottevő konkurenciát jelenthet a Duna-ferrnek. Valószínűleg a szlovákiai Kassán sem ülnek ölbe tett kezekkel, ahol a dunaújvárosihoz hasonló profilú acélmű üzemel. A szakértők figyelmeztetnek arra, hogy öt év múlva acélipari recesszióra lehet számítani, ilyen időszakban viszont nem igazán szerencsés a privatizálás. A technikai-technológiai megújulás és a tulajdonosváltás szerintük nem várhat sokáig. Úgy vélik, az a haszon, amelyet a következő évek vagyonkezelése hozhat (a jelenlegi menedzsment nyolcmilliárd forintos vagyongyarapodást ígért), nem vethető össze azzal a veszteséggel, amit a késői – s ezért eleve kudarcra ítéltetett – privatizációs kísérlet okozhat a nemzetgazdaságnak.
A főfolyamat, az acélgyártás privatizációján kívül a cég tagvállalatainak magánosítása is tovább folytatódik. – Ezzel egyrészt az a célunk, hogy megszabaduljunk azoktól a tevékenységektől, amelyeket egy abban járatos társaság jobban tud végezni; másrészt pedig, hogy tőkét vonjunk be, amelyet más területeken fejlesztésre fordíthatunk – mondja Sárközi György, az rt. vállalatfejlesztési és privatizációs igazgatója. A privatizációnak azonban nem célja, hogy minden cég, minden tevékenység többségi külső tulajdonba kerüljön. Folyamatban van az erőmű és a mészégetőmű eladása, akár száz százalékban is. A kereskedelmi szervezeteket azonban maguk akarják működtetni, és a főfolyamat privatizációja során is meg akarják tartani a többségi tulajdont. Az építendő új radiátorgyárnál ugyancsak számítanak külföldi befektetőre, de olyanra, aki nemcsak pénzt, hanem piacokat is hoz. A Dunaferr részvényeinek tőzsdei bevezetését egyelőre bizonytalan időre elhalasztották; ezt az ÁPV Rt.-vel kötött vagyonkezelői szerződés meg is tiltja.
