Bár a Magyarország, Lengyelország és Csehország ellen a menedékkérők áthelyezése kapcsán indított kötelezettségszegési eljárás újra felerősítheti a visegrádi országok hangját, hosszabb távon nem lesz képes elfedni a blokk megosztottságát. Az újabb erőpróba a 2020 utáni hétéves uniós keretköltségvetés körüli régiós versenyfutás lesz.
Magyarország vette át a soros V4-elnökséget, ami remek apropót biztosít Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek arra, hogy minden lehetséges fórumon elmondja: a visegrádi együttműködésnél nincs szorosabb és hatékonyabb formáció a térségben.
A helyzet persze némileg árnyaltabb.
Kiválóan szimbolizálta a valóságot Emmanuel Macron és a visegrádi csoport első hivatalos találkozója, ahol már az ülésrend is jelzésértékkel bírt:
Macron megválasztása amiatt sem kedvező a magyar és a lengyel vezetésnek, mert a francia elnök szerint politikai következményekkel kell szembenézniük az uniós szabályokat megsértő közép-európai országoknak. Nem beszélve az új francia vezetés által támogatott, az eurózóna elmélyítésén alapuló, többsávos integráció kiépítésének tervéről, amit Budapest és Varsó egymással versengve ellenez.
Mindenesetre sokat elmond a visegrádi együttműködés természetéről, hogy Fico utólag kerek-perec leszögezte, Szlovákia az eurózóna érdekeit képviseli, a hagyományosan euroszkeptikus, de mégis inkább Pozsony és Berlin irányába gravitáló Csehország pedig aligha marad majd ki a német-francia vezetésű mag-Európából, függetlenül attól, hogy ősszel milyen színezetű kormány áll majd fel.
Ehhez képest Orbán és Jaroslaw Kaczynski mintha nem vette volna észre, hogy a kettejük által tavaly meghirdetett „kulturális ellenforradalom” felett eljárt az idő. Magyarországon egyre erősödő unióellenes kampány zajlik azután, hogy az Európai Parlament határozatban kérte a 7-es cikkely szerinti eljárást Budapesttel szemben, a Bizottság migrációs kvótára vonatkozó kötelezettségszegési eljárása pedig csak olaj volt a tűzre. Orbán európai politikai tőkéjének fontosabb forrása volt, hogy egy új konzervatív politika sikeres képviselőjének tűnt, aki hathatós választ képes adni a konzervatív politikára veszélyt jelentő szélsőjobboldali kihívásokra. 2017 eddigi eseményei azonban nem igazolták a mainstream európai elit bukására vonatkozó várakozását, és a magyar kormányfő által meghirdetett „uniós lázadást” se tapasztalni. Hovatovább az alt-right megerősödése helyett a mainstream konszolidációját, és az európai integráció mélyítésének új lehetőségeit látjuk az újonnan formálódó Macron-Merkel tengellyel.
Amikor a német kancellárt megkérdezték, mit gondol Macron hasonlatáról, miszerint az EU nem szupermarket, ahol a kelet-közép-európai államok kedvükre válogathatnak a kötelezettségeik közül, azt mondta: alapvetően egyetért a francia elnökkel, és örül, hogy Brüsszel nyomást gyakorol a vonakodó tagállamokra. Ez egybecseng azzal a májusban közzétett német kormányzati pozíciós papírral, amely összefüggést láttat a jogállami elvek betartása és az uniós büdzséből finanszírozott beruházások között. Az elmozdulás tehát egyértelmű Merkel korábbi, óvatosabb hozzáállásához képest; a kancellár asszony tavasszal még nem támogatta a renitens tagállamok fiskális büntetőintézkedéssel történő fegyelmezését.
A visegrádi kormányoknak már csak amiatt is résen kell lenniük, mert az Európai Bizottság június 28-án közzétett költségvetési vitaanyaga megerősítette, hogy az EU, részben a Brexitnek köszönhetően, minden idők legnagyobb uniós költségvetési reformjára készül, a kohéziós források elosztásának lehetséges szigorításával. Ezzel párhuzamosan Németország több olyan javaslattal is előállt, ami aligha nyeri majd el a visegrádi országok tetszését:
Ugyanígy felvetődött, hogy az európai szemeszter keretében a tagállamokra vonatkozó országspecifikus ajánlásokat még fokozottabban a strukturális alapokhoz kötnék, amit utólag Günter Oettinger, az EU-költségvetésért felelős német biztosa is megerősített.
Berlin számára Budapest egész biztosan súlytalan szereplő az európai színtéren ahhoz, hogy Merkel a 7-es cikkely szerinti eljárás alkalmazását támogassa az Orbán-rezsimmel szemben. Ez jól látható volt az EP-szavazáson is, ahol a 34 német néppárti képviselő közül – öt tartózkodás mellett – mindössze ketten szavazták meg a Magyarországot elítélő határozatot. Lengyelországgal pedig olyannyira nem tudnak mit kezdeni, hogy a jogállamisági mechanizmussal már a 7-es cikkely szerinti eljárás előszobájában elakadtak.
A nagy kérdés már csak az, hogy az őszi választások után Berlin nagyobb hajlandóságot mutat-e a renitens tagállamok gazdasági megregulázásával kapcsolatban, vagy a Brexitből és a migrációból levezethető gazdasági szükségszerűségekkel fogják magyarázni a nettó befizető tagállamok érdekeinek még fokozottabb érvényesülését.
A magyar V4-elnökség nem győzi hangsúlyozni, hogy a térségbeli országok érdekeltté váltak egymás sikerében, de ilyen körülmények között erősen kérdéses, hogy az eleve 2+2-es felállásban menetelő visegrádi négyesfogat hogyan lesz képes egységes érdekérvényesítést felmutatni.
A szerző a Political Capital külpolitikai elemzője
