Belföld

A Thököly út egyik házán bújik meg a város legrejtélyesebb Szent István-szobra

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2016. 10. 15. 17:00

Budapest az ország más településeivel ellentétben egyáltalán nem bővelkedik köztéri Szent István-szobrokban, vagy domborművekben, noha az államalapító nevét többek közt a Nagykörút egy szakasza, egy csepeli utca, iskolák, illetve a Szent István-bazilika is őrzi. A Hősök tere millenniumi emlékművének részét képező alakját, a Szentháromság téri, illetve a Gellért-hegyi Sziklakápolna előtti lovasszobrát természetesen mind ismerjük, de az első magyar király szobra, illetve arca feltűnik többek közt a Műcsarnok timpanonjában (mozaikként), több parkban, illetve magán a Mátyás-templomon és a Bazilikán is – ezek azonban mind középületek, illetve közterületek részei.

A XIX. század utolsó két évtizedében hirtelen beépült Thököly útról már korábban is meséltünk, hiszen itt áll a Hitchcock Psychójából ismert ház (na jó, csak hasonlít rá), sőt, a városi legendák egész sorát ihlető, férjét évtizedek óta egy erkélyen könyökölve váró asszony szobra is itt bújik meg, de a Zuglót a város szívével összekötő utca más érdekességeket is rejt – így például azt a kedves, a Bosnyák tértől mindössze pár lépésre álló (XIV. Thököly út 171.) villát, melynek homlokzati szoborfülkéjében egy kezében kardot és országalmát tartó, Szent Koronát a fején viselő Szent István-szobrot találhatunk.

De mit keres Szent István alakja egy magánvillán?

A kérdés tökéletes, választ azonban a jelenlegi lakásokba becsengetve sem kaptunk, sőt a villáról az Internet amatőr és vérprofi építészettörténészei is mélyen hallgatnak.

Születésének évét is csak a szoborfülke alatti évszám súgja meg, annyi azonban biztos, hogy a zuglói villamosremízzel határos, 31716 hrsz.-ú telek tulajdonosa az 1928-as, illetve az 1931-es telekjegyzék szerint Heisler József és neje volt. Az 1928-as Budapesti Czim- és Lakásjegyzék azonban ennél is többet árul el:

Heisler József (1873-1940) a század első felének egyik legügyesebb, Európa-szerte ismert bútorgyárosa volt, akinek kisszériás, a magyar modern építészet és grafika egyik legfantasztikusabb alakja, Kozma Lajos, illetve más elismert művészek által tervezett kisszériás munkái közül az Iparművészeti Múzeum három darabot is őriz, de egyszerűbb, tömeggyártott bútordarabjai, így például ez a Vaterán épp futó Thonet-szék máig gyakran felbukkan a nemzetközi régiségpiacon, illetve aukciós és művészeti portálokon.

Egy Heisler-gyárban készült Thonet-szék, ülőlapjának alján a műhely monogramos címkéjével

Az index fórumának egykor pezsgő, Zuglóiak ide! nevet viselő topikjában pedig még egy elsőkézből származó beszámolót is találhatunk a házról és a benne élőkről, de Szent István-szoborról sajnos egy szó sem esik benne:

JÓSKA

A Bosnyák téri villamos remíz Thököly úti oldalán kellett csak végigballagni, s az azt követő első házban lakott Jóska. Édesanyjával és egy Juliska nevű fiatal cseléddel, akit akkor már – 1950-55 táján – háztartási alkalmazottnak illett nevezni. Édesapjáról sokáig nem tudtam semmit; ő nem beszélt róla, én meg nem kérdeztem. Megtanítottak otthon, hogy ezekben az években (öt-tíz évvel a háború után) nem illő távol lévő férfiakról kérdezősködni. Volt ismerős fiatalasszony, aki Oroszországból magáról hírt adott férjét éveken át várta feketébe öltözötten hiába, soha nem jött meg. Jóska édesanyja nagyon szép, szomorú mosolyú, ápolt, elegáns asszony volt; halkan szólt, ha szólt, de ritkán. Jó időnek kellett eltelnie, míg valahonnan kiderült számomra, hogy a férje valamelyik haláltáborban fejezte be életét. Nem is tudtam meg többet a múltjukról.

A házukat megszerettem. Már maga a tény, hogy valaki egy ekkora saját házban lakik (bár az sem lehetetlen, hogy akkor már államosították, s ők csak bérlők voltak), a mi egy szoba, konyhánkkal összevetve, felébreszthette bennem a jómód, a kényelem utáni vágyat. A kívülről szinte ma is eredeti állapotában látható, talán a századforduló táján épült, magasföldszintes, háromosztatú polgári villa, elől-hátul egy-egy kellemes méretű terasszal, kényelmes lakásként szolgálhatott kezdettől fogva egy családnak. Olyan három-öt szobás lehetett, melyekből a hátsó front egy kisebb helyiségét Juliska lakta. Az alacsony, kedves, magányos parasztlány (vagy inkább fiatalasszony) hosszú, szőke haját állandóan egyetlen tömött copfban hordta, s ha csak tehette, ránk mosolygott. Ő viselt gondot a lakásra, főzött, mosott, s felügyelt Jóskára, míg édesanyja délután hazaért a munkából.

[…]

Amíg rám várt a barátom, szüleim feltették neki az obligát kérdést, mi leszel, ha nagy leszel. Botikus – felelte Jóska, majd elmagyarázta, hogy az mindenféle növényekkel, virágokkal, fákkal idejét töltő foglalkozás, így rájöhettek a kérdezők, hogy botanikus lenne a szentem. Ebbéli szándékát motiválhatta az is, hogy otthon nem volt kertjük. Pontosabban megvolt a ma is látható, utca felőli előkert, de az – talán zajossága, porossága okán – szinte idegen territóriumnak minősült számunkra.

A hosszan hátranyúló telken viszont, nem messze a lakóháztól egy terjedelmes asztalosüzem foglalt el minden helyet. Talán valamilyen kisipari szövetkezet volt, de valószínűleg nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy a háború előtt magántulajdonban, éppenséggel a ház lakóinak tulajdonában állt. Ennek a státusznak megváltoztatásáért nem kellett megvárni a háború utáni államosítást, elég volt meghozni néhány zsidótörvényt, s máris megoldódott a dolog.

Napközben zúgtak, sivítottak itt a gépek, folyt a termelés, de délután, mire én átértem, elcsitult a vidék, csak a feldolgozott fa csodálatos illata terjengett a levegőben. Ilyenkor – ha Juliska is elfoglalta magát valamivel a házban – Jóskával belopakodtunk a kihalt telepre, s igen hamar rátaláltunk egy-egy, kardnak alkalmas lécdarabra, aztán egy rövidebbre is. Kerítettünk szöget, kalapácsot, a rövidet keresztben a hosszúra, s már kész is volt a kard, mehettünk harcolni. Az üzem hosszan hátrafelé elnyúló épülete és a villamosremíz kerítése közt egy keskeny, de igen hosszú, gazos, bokros senkiföldje terült el. Ez volt a harcmező. Az ellenség meg a bokrok, bogarak, néhány rémülten menekülő macska, s amit még túláradó fantáziánk odaképzelt. Talán mondanom sem kell, minden alkalommal győztünk.

A műhelyet a családfő 1940-ben bekövetkezett halála, a zsidótörvények, vagy épp a második világháború után természetesen államosították, így a fenti, ötvenes években játszódó történetben már kisipari szövetkezetként szerepel. Az egykori műhely ma is működik, de bútorok helyett a papírfeldolgozással és kötészettel foglalkozó Zuglói Szociális Foglalkoztatónak ad otthont, a villát pedig több lakásra osztották.

Fotók: Galeria Savaria, illetve a szerzői mai munkái

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.