Mézkutató légi útjai során az ember leggyakrabban e két borral találkozik: vörös cabernet sauvignon és fehér chardonnay. Okkal és joggal piacvezetők a vörös és fehér oldalon, mert tényleg ez a két zászlóshajó, amelyek lassan elfoglalják a magyar tengereket is, mint a tán leggazdagabb, legsúlyosabb és legsokrétűbb funkciójú borok. E héten egy balatoni cabernet-t sodort elénk a jótékony végzet.
A Balaton északi partja a fehér boroké, a déli part alatt hullámzó lellei lankákon azonban szép vörösök is fakadnak. A talaj – minden bor támasza és talpköve – a túlpartitól eltérő sajátosságú. Itt más stílusú bor terem, mint az északi parti hegyek változatos ásványos-vulkanikus vagy meszes déli lejtőin. De vannak itt is nagy potenciálú-gazdagságú dűlők, például a Púpos, vagy a Sinai-tető, ahol szinte villányi szelek fújnak Garamvári Vencel, a 80 hektáron gazdálkodó St Donatust többedmagával alapító Vinarium Rt. tulajdonosa szerint. “Az a jó dűlő, amelyik látja a Balatont” – hangsúlyozza Garamvári. Mert a nagy víz közelsége mindig jót tesz egy borvidéknek, lásd Bodrog/Tokaj, Duna/Ászár- Neszmély, Atlanti-óceán/Bordeaux, Balaton/St Donatus. A víztükör visszaveri a fényt, amely, mint ismeretes, a fotoszintézis üzemanyaga, és a nagy víztömeg temperáló, hőmérsékletet kiegyenlítő hatása is jótékonyan hat a szőlőrügyekre.
Hosszú persze az a folyamat, míg rügyből bor válik. A St Donatus a hat héten át héjon érlelt bort 8-14 hónapig kis fahordóban érleli, majd házasítja, deríti, szűri, palackozza.
Mi van a palackban, amelyen a St Donatus lellei chateau-jának (az ültetvény és a pincészet centrumában álló kastélyszerű igazgatási központjának) grafikája látható? A ’98-as Balatonlellei Cabernet Sauvignon rubint színe tán az akkori sok eső miatt nem túl mély, illatában egyértelmű a tölgy, szájban a fából kioldódott vaníliás reflexeket a cabernet ismerős feketeribizlis aromája követi. Az utóíz kesernyés tanninja (cserzőanyaga) még eleven, jelezve, hogy fiatal borról van szó, még nem jutott el gazdagságának csúcsára. Nem könnyű és felületes bor, hanem jó bor egy jó ételhez, amelyet a családot felnyalábolva költ el az ember, egy steak, vagy borjúpörkölt, netán egy vaddisznópörkölt vagy őzgerinc mentén, ahol a vad valamely rafinált mártással eltakarhatatlan animális ízét egy szép új ízben oldja fel az ászkolt vörösbor fűszeres zamata. Hisz’ miért is ne lehetne ma már egy polgári ebéd igényesebb, mint a hajdan vasárnaponta amúgy meghitt ritmusban ismétlődő kispolgári húsleves-rántottcsirke paradigma?
