A válságkezelő kormányzati csomaggal szembeni ellenállás nem véletlen: az Egyesült Államok idei évre becsült államadóssága 9,7 billió dollár, a GDP 67,5 százaléka. (Ez jelentősen magasabb Magyarország ugyancsak vészes 61,4 százalékos GDP-arányos eladósodottságánál.)
Csillagászati mértékű államadósság
Nem volt véletlen tehát, hogy a pénzügyi mentőcsomag hírére megugrottak a tőzsdemutatók, de megingott a dollár: ekkora államadósságnál már nagy kísértést érez bármilyen színezetű kormányzat, hogy megpróbálja elinflálni azt – bár az infláció amúgy is rekordmértékű.
Ekkora eladósodottság már a világ legnagyobb gazdaságára nézve is túl nagy terhet jelent, s tovább súlyosbítja a válság amúgy is mélyreható következményeit.
A kormányzati mentőcsomag elfogadása fokozza az USA Kínától való függőségét, Kína a tulajdonosa ugyanis az amerikai államkötvények jelentős részének – mondta a FigyelőNetnek Szilágyi Judit, a Világgazdasági Kutatóintézet munkatársa.
Kína lehet az új centrum
Kínának ugyanis óriási a külkereskedelmi többlete az USA-val szemben (2007-ben például 262,1 milliárd volt), a kínai állam ezért irdatlan mennyiségű dollártartalékokat halmozhatott föl, aminek egyre nagyobb részét, – a becslések szerint legalább egybillió dollárt – amerikai állampapírokba fekteti – derül ki a kutató Az Amerikai Egyesült Államok és Kína kapcsolatai, különös tekintettel a gazdaságra című tanulmányából.
Az USA csillagászati mértékű eladósodásának kezdete a Reagan-adminisztráció, s vele együtt a kínálatoldali gazdaságpolitika hatalomra kerüléséhez köthető. Az amerikai államadósság 1946 óta nagyjából folyamatosan csökkent, mélypontját (GDP-arányosan) 1981-ben érte el, ekkor a GDP 32,6 százaléka volt. Ekkor vezette be Reagan első nagy adócsökkentését.
Bevételcsökkentő adócsökkentés
Az 1981-es gazdaságfellendítő adótörvény a jövedelemadó felső 70 százalékos kulcsát 50 százalékra mérsékelte (korábban 91 százalékos volt, Kennedy elnök mérsékelte 70-re), az adóvágás a bevezetésének negyedik évében már 176,7 milliárd dollártól fosztotta meg a költségvetést – bár Arthur Laffer görbéje nem ezt ígérte.
a kínálatoldali közgazdaságtan
A kínálatoldali közgazdászok szerint a munkára és termelésre ösztönzésnek kell a gazdaságpolitika középpontjában állnia a keynesi keresletbővítés helyett – így szerintük elkerülhető az infláció. A kínálatoldali gazdaságpolitika a 70-es évek gazdasági gondjára, a stagflációra (a stagnálás és az infláció együttes jelenlétére) próbált megoldást kínálni.
A kínálatoldali gazdaságpolitika főbb elemei ezért az adócsökkentés, a munkaerőpiac versenyzőbbé, rugalmasabbá tétele (munkára ösztönzés), liberalizáció, dereguláció és a privatizáció.
Ha az alacsonyabb adók több termelésre és munkára ösztönöznek, s nem akadályozzák a vállalkozásokat az állami szabályzók, ha az állami cégeket magánosítják, beindítható a gazdasági növekedés, csökken a munkanélküliség, s mindez nem vezethet (keresleti) inflációhoz sem. S mindennek tetejébe az adóbevételek sem csökkennek, mert a gazdasági növekedés általi többletbevételek ellensúlyozzák az alacsonyabb adórátákat – dióhéjban ennyi az elmélet.
Reagan nemcsak adókat vágott, hanem beindította a liberalizációt – a bankrendszerben is, amelynek lehetséges hátrányai ma meglehetősen élesen látszódnak.
Álruhás régi elvek
Az eredmények akkor látszólag meggyőzőek voltak: az 1982-ben mélypontját elérő recesszió – 2,5 százalékos gazdasági csökkenés, csaknem tíz százalékos (9,7) munkanélküliségi rátával párosulva, a következő évben a növekedés 3,6, 1984-ben már 6,8 százalékos – a munkanélküliség pedig visszatért 7,5 százalékra s folyamatosan tovább csökkent, 1989-ben már csak 5,3 százalék volt – közli könyvében az IMF és OECD idevágó statisztikáit John N. Smithin professzor a Macroeconomics after Thatcher and Reagan című könyvében.
Mindez azonban az államadósság folyamatos és dinamikus emelkedése mellett történt, 1987-re már meghaladta a GDP 50 százalékát.
Nem az emberek kezdtek el tehát többet dolgozni az alacsonyabb adók miatt, hanem a túlköltekező költségvetés emelte meg a keresletet, s az emelte ki a gazdaságot a recesszióból – ugyanaz történt tehát, mint ha a korábbi gazdaságpolitikai (keynesi) módszert követték volna – mutat rá könyvében John N. Smithin.
Egy kép a régmúltból: Reagan elnök Grósz Károllyal. Fotó: MTI
Egy apró elméleti különbség azonban elég komoly gyakorlati következményekkel járt: minthogy a kínálatoldaliak kulcskifejezése a teljesítményre ösztönzés volt, az állam azoknak igyekezett többet adni, akiknek már amúgy is sok jövedelmük volt, hogy még nagyobb teljesítményre serkentse őket.
—-Fizessenek a szegények!—-
Erre az elméleti alapra kiválóan illeszkedett az 1986-os adóreform, amely a felső adókulcsot 50-ről 28 százalékra szállította le, viszont megemelte az alsó kulcsot 11-ről 15 százalékra. Egy ilyen lépést nem lehetett volna megmagyarázni a korábbi (keynesi) gazdaságpolitika alapján, hiszen abból inkább az alacsonyabb jövedelműek adóterheinek csökkentése következik, mivel ők fogyasztják el jövedelmük nagyobb részét, így ők segíthetnek leginkább az aggregált kereslet növekedésében, a növekedés újbóli beindításában.
Reagan persze nem tömte elméleti fejtegetésekkel a nagyközönség fejét, inkább olyanokat mondott: hogy „a dagály mindenkinek a hajóját megemeli”, utalva a gazdasági növekedés mindenkinek áldásos hatására.
Uralkodóvá vált az adócsökkentő retorika
Az adómérséklési politika nem szűnt meg Reagan távoztával sem. Idősebb George Bush egyik kampányszlogenje az volt „olvass a számról: nem lesz adóemelés” (read my lips: no new taxes), bár ezt végül nem tudta betartani, olyannyira elszaladt a költségvetési hiány.
Az adócsökkentési retorikát mérsékelten a demokraták is átvették – mondta a FigyelőNetnek Mándi Tibor politológus, Amerika-szakértő. Bár enyhén emelték az adórátákat, föl sem merült, hogy visszaállítsák a Reagan előtti 70 százalékos felső adókulcsot. Szakítottak a korábbi „tax and spend”, adóztass és költs típusú politikájukkal – utalt az amerikai politikai és közgondolkodás változására az Amerika-szakértő.
1998 és 2001 között ugyan költségvetési többletek voltak, ígéretesnek látszó kísérletként az eladósodás megállítására, de utána George W. Bush adócsökkentési programjának köszönhetően, megint elszabadult a hiány.
változó divatok a gazdaságpolitikában
Három intellektuális hullám hatott a gazdaságpolitikában a XX. században, a marxizmuson kívül – foglalja össze röviden a történetet John N. Smithin professzor. A 30-as évek világválsága előtt a „klasszikus” iskola féle egyensúlyelméleteké a főszerep, amelyből a „laissez faire” politikája következett: hagyni kell a maguk módján menni a dolgokat, legjobb mindent a piacokra bízni.
A gazdasági világválság azután bebizonyította, hogy a valóság nem igazolja a klasszikus iskola elméleteit, jött Keynes korszaka, az állami beavatkozásé, amely a kereslet növelésével próbálta helyrebillenteni a megborult gazdaságokat, leszámolva a klasszikusok illúziójával, hogy az egyensúlyt a piaci erők mindig létrehozzák. Majd a 70-es évek növekedési és inflációs gondjai látszottak Keynes tanítását érvényteleníteni, ezért jött a késői 70-es, korai 80-as évek „konzervatív forradalma”, ami sok tekintetben ingaként való visszatérést jelentett a 30-as évek előtt divatban lévő nézetekhez, a piac nagyjából visszahelyeződött korábbi jogaiba.
Kérdés, amire Smithin könyve sem válaszolhat, hogy a jelenlegi válság, amennyiben elhúzódik, hozhat-e esetleg újabb változást a gazdaságpolitikai divatokban.
Olyannyira, hogy Bush tulajdon pénzügyminisztere, Paul Henry O’Neill fordult szembe az elnökkel élesen 2002-ben, figyelmeztetve őt, hogy valójában jelentős adóemelésekre és komoly költséglefaragásokra lenne szükség. Végül természetesen mennie kellett.
Meg kell fizetni
Bush utóbbi időkben adott adókedvezményei leginkább a felső egy százaléknak kedveznek, s a demokraták ezeket a kedvezményeket szeretnék visszavenni – világítja meg a jelenlegi helyzetet Szilágyi Judit, a Világgazdasági Kutatóintézet kutatója, aki szerint az adóemelés a 700 milliárdos mentőcsomag következtében elkerülhetetlen, bárki is nyerje meg a választásokat.
S bármennyire is kellemetlen ezt éppen egy recesszió közeli állapotban megtenni. Éppen ilyenkor segíthetne egy kis „fiskális expanzió”, költségvetési túlköltekezés, akár adóvágással, ám nem igazán látszik, ez miből lenne lehetséges. A korábbi tévedések árát pedig nemcsak Amerika, hanem a világ is fizetni fogja.
