Megérkezett Nick Cave filmje a mozikba

Az ajánlat

A megkockáztatásnál határozottabban merjük állítani, hogy az „összedörzsölődött” ausztrál alkotópáros, John Hillcoat rendező és a rockköltőként inkább ismertebb Nick Cave forgatókönyvíró szikár – balladai (nem csoda, ha felrémlik a Nick Cave and the Bad Seeds: Murder Ballads című albuma) – költészetet varázsolt a vászonra. Holott a történetük, az ausztráliai pusztákon zajló westerndráma alkalmasint a bőségesen fröccsenő vért és a pisztolypárbajokat előfeltételezné. (Oké, van az is.) Történik ugyanis, hogy a „visszavonult” útonállót, Charlie Burnst embertelen választás elé állítja az Angliából „importált” rendfenntartó, Stanley kapitány: vagy saját kezével végez a pusztában rejtőző, kegyetlen bandavezér bátyjával, Arthurrel, vagy kilenc nap múltán, karácsonykor ott állhat vele együtt a foglyul ejtett kisöccse, Mike felakasztott teteménél.

Minden fölösleges dísztől és kanyartól mentes pusztai drámájában Hillcoat és az író Cave tökéletesen, hibátlanul működő műfajfilmet készített, a természet megjelenítésétől az apró tárgyi környezeten át a szereplők viselkedéséig bezárólag. Semmi hamisság, semmi mesterkéltség.

A Sam Peckinpach-remekeket idéző – hangsúlyoznánk: nem másoló – film jobban magával ragad, mint az egyébként igen imponáló „mai átiratú” amerikai western, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford. A mocskos, és kellően karcos mese az első percétől fogva rabul ejt, klisék nélkül boncolgatja a moralitás és igazságosság kérdését. Nézzék meg, ha szeretik a jót!

Honlap >>

Kegyenc fegyenc

Első nagyjátékfilm-rendezésében Rob Schneider színész-forgatókönyvíró (a magyar fordítónak hála a „tök”-életművel büszkélkedő: Tök alsó, Tök állat, Tökös csaj, Tök alsó 2. – Európai turné) barátja Adam Sandler bevált receptjét követi. Miszerint egy alapvetően vesztes – de mindenképpen: sikerre alkalmatlan és érdemtelen – figura olyan helyzetbe kerül, ahol felnő a feladatokhoz, sikeressé és érdemessé válik; nőre, pénzre – a közönség szeretetére. Itt az történik, hogy a lefülelt pitiáner szélhámost, Stant (Schneider), aki koros matrónákból csalta ki a nyugdíj-megtakarításaikat, börtönbe küldik. Illetve dörzsölt ügyvédje elintézi, hogy féléves haladékot kapjon a rácsok mögé vonulása elől, mintegy elintézendő ügyes-bajos dolgait. Hogy elejét vegye a zárt világi, ellene irányuló erőszakoskodásoknak – egy olyan vézna srác könnyen válhat a benti benga bűnözők prédájává, mint ő –, egy titokzatos „mester” (David Carradine) segítségét kéri. A hetek során a kemény edzéseknek köszönhetően „megszületik” a rettenetes harcművész, „Nagy Stan”. A börtön azonban meglepetéseket tartogat a számára.

Mi tulajdonképpen nem vetjük meg az „olcsó” poénkodást, szeretjük, „ha röpül a torta”, és belátjuk: az altesti humor kiapaszthatatlan (és nehezen megkerülhető) forrás. Unatkozni azonban nem szeretünk. Márpedig Schneider filmjének egyedül azok a szórakoztató pillanatai, amikor Carradine önironikusan „kungfutudományával” élcelődik. Másfél órányi hülyüléshez ez bizony kevés.

Honlap >>

A házinyuszi

Ha esetleg nem tudta volna, a nyusziéveket sajnálatosan másképpen számolják, mint a való életéit. Így amikor Shelley betölti a huszonhetet (ami a szőke címlap-görlöknél a duplájával ér fel), kirakják a Playboy-házból, ahol addig boldog tudatlanságban tette a semmit. Nincs neki senkije, fogalma sincs semmiről, és semmi okos nem jut az eszébe: szó, mi szó, nehéz napok elé néz. Ám néhány szerencsétlen (vagy tulajdonképpen szerencsés) véletlen és különös félreértés folytán egy főiskolai lánykollégiumba keveredik, ahol elvállalja egy szobára való rosszul öltözött kékharisnya „nevelését”. Először persze alaposan kinevetik a platinaszőke babát, azután azonban irigyelni kezdik, és végül rájönnek, hogy érdemes tudni, amit ő tud. A korábbi jeles tanuló csajok fokozatosan átalakulnak: bulizásból, pasizásból, sminkelésből és öltözködésből is színjelesre vizsgáznak. Hiszen jó nőnek lenni jó.

Fred Wolf, a Bérbosszú Bt. – Megfizetünk, ha megfizetnek, a Kismocsok, a Kis nagy színész és hasonló alsópolcos tékás filmek forgatókönyvírója a Doktor Szöszi-filmeket vette mintául, némiképp megbolondítva azokat a 10 dolog, amit utálok benned alapsztorijával. Filmje nem menthetetlenül nézhetetlen, például határozottan élvezetesek a Szex és New Yorkra tett utalások, de nem volt elég bátorságuk. Túlbutították a történetet. Az amerikai tinédzserközönség sem ennyire egyszerű. Pedig megvolt a lehetősége. Kár, hogy nem tudtak, vagy nem akartak élni vele.

Honlap >>

Control

Azzal nagyjából minden zenerajongó egyetért, hogy Jim Morrison (Doors), Kurt Cobain (Nirvana) mellett a kultikus rock harmadik halott ikonja („a kultikus szentháromság” harmadik tagja) Ian Curtis, a Joy Division frontembere (a legendás formáció legismertebb száma – slágere – a Love Will Tear Us Apart) – volt. (Mi magunk az együttes nevével a néhai Fekete Lyuk vécéjének sokat látott falán találkoztunk, igaz, ebben a formában: Joe Divison. Nem tudtuk, és a mai napig sem tudjuk eldönteni, hogy a grafikus fan kezét a viccelődés szándéka, avagy a dezinformáltság vezette.)
Curtis ebben az esztendőben már huszonnyolc éve halott, az amerikai turnéjuk előestéjén egy üveg whisky mellett megnézte Werner Herzog Stroszek című filmjét, feltette Iggy Pop The Idiot című albumát, és felakasztotta magát a szárítón.

Az egykori Joy Division-fotós és az ezerkilencszáznyolcvanas évek kurrens klipdirektora, a holland Anton Corbijn vállalkozott arra, hogy a hetvenes esztendők végén egyre nagyobb és komolyabb ismeretségre törő posztpunk zenekar énekesének és egyedi (markáns) világú dalszövegírójának tragikusan rövid életét dolgozza fel. A mindössze 23 évesen elhunyt Curtist (Sam Riley) depresszióra való hajlama már kamaszkorában elzárja a családjától és a világtól. A naphosszat az ágyán fekvő, zenét hallgató, cigiző tinédzser versekben próbálja kifejezni gyötrő életérzését. Egy hirtelen jött szerelem felszabadítóan hat rá, és szinte még gyerekként összeházasodik Debbie Curtis-szel (Samantha Morton).

A Warsaw nevű zenekart, amelyben énekel, időközben átkeresztelik Joy Divisionre, és egyre sikeresebbek lesznek. A fiatal párnak gyermeke születik, ám kapcsolatukat már ez sem tudja megmenteni: Curtis egyre többet van távol, és beleszeret egy másik nőbe. Egészségi állapota romlani kezd, epilepsziás rohamaira nem kap megfelelő kezelést. A zenész képtelen feldolgozni a hírnév és a magánélet nehézségeit. Mindezt Corbinj a zenészi-művészi szenvedést illetően értően, fekete-fehér szikársággal ábrázolja. A házaséleti kudarc azonban – hiába játszik jól Morton – a film során elsúlytalanodik, azt az érzést keltve, hogy van, ott van, de nem olyan lényeges.

A rendező – hiába dolgozott az egykori feleség könyve alapján – nem tud teljes képet adni a hőséről, inkább azt láttatja, akit szeretne. Ez nem feltétlenül baj, csak éppen bicegővé teszi a filmet.

Honlap >>

Zuhanás

A méltánytalanul mostohán kezelt első nagyjátékfilmje, A sejt után hat évig hallgatott Tarsem Singh indai születésű rendező – aki hírnevet az REM együttes Losing My Religion videoklipjével szerzett –, azt kell, hogy mondjuk megérte várni. (Mellesleg pont azért „hallgatott”, mert ezt a filmjét készítette – négy évig, huszonöt országban.)

A pszichopata sorozatgyilkos agya után itt kórházi terepre lépünk (valamikor az 1920-as évek Amerikájában), ahol egy lovas balesettől deréktól lefelé bénult és így ágyhoz láncolt kaszkadőr, Roy megismerkedik egy kislánnyal, Alexandriával, és egy mesébe kezd. Ebben öt vitézlő férfiú (egy maszkos bandita, egy volt rabszolga, egy indiai sejk, egy olasz robbantási szakértő és Charles Darwin) küzd a mindnyájukat tönkretevő gonosz Odious kormányzó ellen. A mese végét a lányka akkor tudhatja meg, ha a kórházi raktárból morfiumhoz segíti a férfit. Aki nem is annyira a bénultsága miatti fájdalmában, hanem szerelme árulása miatt folyamodna a nagy adag kábítószer okozta végső nyugalomhoz…

Az amerikai Tim Burton Nagy hal, a mexikói Guillermo del Toro A Faun labirintusa című filmje után Singh alkotása újabb példa arra, hogy a film elsősorban kép – és mese (költészet). A hihetetlen fantáziával megáldott művészek sajátja. Ez a varázslat nemcsak a páratlan látványvilágban nyilvánul meg (ami – hihetetlen, de igaz – nélkülözi a számítógépes trükköket, benne minden valóságos, „csupán” beállítás kérdése az egész), hanem a történet.

És színészvezetésben, amikor is a szemünk előtt formálódik a film. S tényleg: Singh a tizenhét éve dédelgetett – zömmel a saját pénzéből finanszírozott – filmjét úgy vitte vászonra, hogy az Alexandriát játszó, román Untaru és a Royt alakító amerikai Pace jeleneteit időrendi sorrendben rögzítette, ezért a szemünk láttára alakul a történetük és bensőséges kapcsolatuk.
El vagyunk bűvölve.

Honlap >>

Törvénytelen

Nick Love újabb erőszak-szimfóniáját politikai színezettel igyekszik aktualizálni: az esővert napjaink Londonjában az évek óta tartó munkáspárti kormányzás következtében egyre többen érzik úgy, hogy a központi hatalom gyengül, a törvények kijátszhatók, egyre jobban terjed a megtorlatlan korrupció és az erőszak. Néhány magát védtelennek érző, teljesen hétköznapi ember elárulva, védtelenül érzi magát az állam, az igazságszolgáltatás által.

Például egy a felesége halála miatt is „érintett”, egy drogbáró ellen harcoló ügyvéd, Cedric Munroe (Lennie James), egy folyton megalázott irodai alkalmazott, Gene Dekker (Danny Dyer), akinek ráadásul a menyasszonyát – a szeme láttára – félholtra verik az utcán, és nem utolsó sorban az Irakból visszatért kiégett zsoldos, Danny Bryant (Sean Bean). Akiket az igazságszolgáltatás belsejéből egy megcsömörlött detektív, Walter Lewis (Bob Hoskins) segít.

Az „államilag cserbenhagyottak” – a civilek halálbrigádja – véres drámája erőteljesen egyoldalú. Még ha Love állítja is, hogy az önbíráskodás jogtalan, mintha folytonosan azt sugallná: édes a bosszú. Tedd meg! Szerintünk meg nem.

Honlap >>