1848-49 történetének szerepei hamar rögzültek: Petőfi Sándor lett a nagy nemzeti eposz »dalnoka«, Kossuth Lajos a prófétája, a »magyarok Mózese«, Görgei Artúr hosszú időn át az árulója, Batthyány Lajos pedig a mártírja. A megkövült szereposztás persze mára már több helyen repedezni kezdett, Batthyány alakja azonban az áldozatszerepben ragadt, ami életművének méltatlan leegyszerűsítése, sőt érdemeinek megtagadása
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Idén volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta miniszterelnöki kinevezését. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével 11 részes sorozatot indítottunk életének bemutatására. A befejező részben Batthyány emlékezetéről lesz szó, pontosabban arról, hogy történelmünk egyik legnagyobb államférfija méltatlanul perifériára szorult.
Néhány kivételtől eltekintve nincsenek szobrai Magyarországon, történelmileg és művészettörténetileg is jelentős ikervári kastélyát nemzeti szégyenfoltként lassan elviszi az enyészet. Filmek nem készültek róla, és mára a történelemkönyvekben is szinte csak említés szintjén szerepel. Pedig a történettudomány már elvégezte a feladatát, és objektíven kijelenthetjük, hogy Batthyány Lajos kivételes tehetségű politikus volt, aki főszerepet játszott a modern, polgári Magyarország megteremtésében.
Újratemetés majdnem 21 év múlva
A szabadságharc leverése után a volt miniszterelnököt koncepciós eljárás során kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A kivégzés hajnalán öngyilkosságot kísérelt meg, sérülései miatt végül kivégzőosztag elé állították 1849. október 6-án. Az osztrák hatóságok jeltelen sírba akarták helyezni, de lelkiismeretes papok gyakorlatilag ellopták a holttestet, és titokban eltemették – itt írtunk erről részletesen.
Hosszú ideig csak nagyon kevesen tudták biztosan, hogy hol nyugszik Batthyány Lajos, mígnem az 1867-es kiegyezés új helyzetet teremtett. Hazánk visszanyerte önrendelkezésének nagy részét, a belügyekben szinte teljes autonómiát szerzett, a trónon viszont immár magyar királyként, de még mindig a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc József ült. Batthyány állami újratemetése így szóba sem jöhetett.
„Nem volt ez ünnepélyen egy diszharmonikus hang, egy bántó zavaros elem sem, mint egy ember állott százezer drága halottjának teteme körül, s a kegyelet és áhitat mindent átható nyilvánulásai között olvasható volt minden arcon a megnyugvás s a kibékülés amaz érzete, hogy kedvező sorsunk megadta nekünk ily időben ünnepelhetni a nemzet nagy elhullottjának emlékezetét” – írta a Pesti Napló másnapi tudósítása.
Gyűjtést hirdettek, és a közadakozásból befolyt tetemes összegnek hála 1872 és 1874 között, Schikedanz Albert tervei alapján elkészülhetett méltó, bár befejezetlenül hagyott mauzóleuma, ahol felesége, Zichy Antónia – a legbőszebb honleány, akiről itt írtunk – fia, Elemér, egyik lánya, Ilona, és háromévesen elhunyt unokája, Beniczky Lea nyugszik mellette.
A nemzeti mitológia
Ami az emlékezetét illeti, hivatalosan a kiegyezésig említeni sem lehetett a nevét, ettől függetlenül rögtön az események után elkezdett kialakulni 1848-49 nemzeti mitológiája, ebben a fent már említett szerepek születtek.
A lényeg, hogy Batthyány nem a reformkor és 1848 egyik legkiemelkedőbb politikusaként, hanem a nemzet mártírjaként vert gyökeret az utókor tudatában
– emeli ki a történész. Hozzáteszi: lassacskán onnan is kezd már kikopni, az emlékezetkultúrában a 13 aradi vértanú mellett egyre kevesebbet beszélünk róla.
Nem kapott szobrot Budapesten, hanem 1926-ban egy örökmécsest kivégzésének helyén, a Hold és a Báthory utca találkozásánál. Bár a neve Batthyány-örökmécses, sokszor a magyar szabadság vértanúival is azonosítjuk a szimbolikáját, a láng egykor ugyanúgy égett az ’56 után kivégzettekért, mint az 1848-49-es események miatt megölt mártírokért. Ahogy múlik az idő, úgy halványul Batthyány emléke, és ez a mindenkori politika felelőssége is. Ugyanis egyetlen politikai kurzus sem akart vagy tudott mit kezdeni vele, a kiegyezéstől napjainkig más-más „elődöket, hősöket” emeltek ki a korszakból.
Inkább Kossuth és Széchenyi
Ferenc József személye alapvetően határozta meg a dualizmus rendszerét. Ekkor már „jó uralkodóként” tekintettek rá, de korábban Haynau rémuralma, az európai közvéleményben is mélyen elítélt bosszú, a kivégzések, a bebörtönzések, a kényszersorozások, és a hosszú évekig tartó elnyomás is Ferenc Józsefhez köthető – a magyar politikai elit nem tudott mit kezdeni ezzel az ellentmondással. Vagyis tudott: az állami kultuszépítés Deák Ferencet választotta, 1876-ban törvénybe iktatták az emlékét, mauzóleumot kapott és monumentális szobrot a főváros egyik központi terén, ahol az állandóság jelképeként ülve ábrázolták.
A személye iránti tiszteletet a kormánypárt igyekezett átcsatornázni a kiegyezés sikerébe, a stabilitásba, amelynek örököseként tűnhetett fel. Az ellenzék számára adott volt, hogy a kiegyezés fő kritikusához, az élete végéig emigrációban élő Kossuthhoz nyúljon, ebben a képletben nem lehetett mit kezdeni Batthyányval.
A Horthy-korszakban aztán újra el kellett dönteni, kinek milyen helyet szánnak a nemzeti panteonban, ennek alapját Szekfű Gyula történész 1920-ban megjelent kötete, a Három nemzedék adta. A történelmi Magyarország megsemmisüléséig tartó hanyatlástörténetben a liberalizmus vált fő bűnössé. Leegyszerűsítve: a „rombolás” zsenije Kossuth Lajos lett, Széchenyi István pedig egy konzervatív ellenpólussá, időtlen mércévé vált, akit sem kortársai, sem a következő generációk nem értettek és hallgattak meg. A reformkort Kossuth és Széchenyi ellentétére redukálták, amellyel egyben máig tartó módon megágyaztak az egész korszak totális félreértelmezésének.
A döntően Bethlen István által felépített rendszerben bőven elfért volna egy Batthyány-kultusz is, ám Széchenyiből sokkal egyszerűbb volt konzervatív reformert kreálni, kézzel fogható műveivel, a Lánchíddal, az Akadémiával stb. könnyebben »elbeszélhető« személy volt a széles tömegek számára. Ráadásul adott volt Kossuth Lajossal szembeni ellentéte is, miközben Batthyány még 1848 májusában is teljes egyetértésben politizált a későbbi kormányzóval
– jegyzi meg Melkovics Tamás.
Ha nincs más, akkor Dózsa György
Gesztusok persze történtek a két világháború között is: 1926-ban Batthyány, 1927-ben Kossuth emléke előtt tisztelegtek. A második világháború után azonban a hatalmat frissen megszerző kommunisták a forradalom és szabadságharc 100 éves évfordulóján már önmagukat tették meg egyedüli örökösnek, az eseményeket népmozgalomnak, munkás-paraszt tömegek felkelésének állítva be. Ebben a képben Petőfinek és Kossuthnak jutott hely, és szinte a semmiből bekanyarították melléjük Táncsics Mihályt.
Tanulságosak a centenáriumi ünnepségről készült fotók: ahol már csak a szimmetria kedvéért is négy történelmi szereplőre volt szükség, számos helyen a „nagy előd”, Dózsa György egészítette ki a hármast. Az arisztokrata Batthyányt száműzték az emlékezetpolitikából, Széchenyi is csak azért maradhatott valamennyire, mert megideologizálták, hogy ő néha túl tudott lépni osztályérdekein.
A rendszerváltás után egymást váltó kormányoknak sem kellő ideje, sem elég ereje nem volt ahhoz, hogy markánsan értelmezzék újra történelmünk nagy alakjait, ez csak 2010-ben kezdődött, bár eléggé esetlegesen. A jelenlegi kurzus leginkább Tisza Istvánhoz és Bethlen Istvánhoz, sőt némi határozatlansággal, de Horthy Miklóshoz nyúl vissza, ezzel pedig sok esetben a két világháború közötti kurzusideológia köszön vissza.
A közvélekedésben Széchenyi mára újra prófétai magasságokba emelkedett, és számos magyar fejében él konzervatív idolként – miközben a magyar nemzeti liberalizmus első nagy programadó politikusaként sokkal esendőbb, ezáltal sokkal emberibb volt, mint ahogy manapság találkozunk vele. Kossuth kicsavarva áll előttünk, leginkább ismételten Széchenyi ellentétpárjaként értelmezzük, és mintha egyre inkább divat lenne nem szeretni, de legalábbis elvitatni tőle politikai zsenijét, valamint felmérhetetlen történelmi érdemeit.
Deákot nem lehet megkerülni a kiegyezés okán, reformkori vezető szerepe ugyanakkor egyre inkább feledésbe merül, Wesselényi talán tartja még magát, bár elsősorban mint árvízi hajós, nem mint a magyar reformmozgalom első igazi vezéregyénisége, aki a program mögé politikai erőt sorakoztatott fel. Eötvös József pedig igazán sosem szerepelt a legnagyobbak között a nemzeti emlékezetben, 2021-es újratemetése szinte észrevétlenül valósult meg.
Jószándékkal, de kiüresítették
A nemzeti mitológia és a politikai önérdek mellett a „feledés harmadik rétegét” a történettudomány borította Batthyány Lajosra, és ez szorosan összefügg előbbivel, vagyis a népi mítoszteremtéssel. Az első munkák, főleg a Monarchia felbomlása és a bécsi levéltárak megnyitása után teljesen jóhiszeműen a miniszterelnök ártatlanságát, perének koncepciós jellegét bizonygatták. Károlyi Árpád alapműve is a koncepciós perre, a vádpontok kimerítő cáfolatára koncentrál, meg sem kísérli egészében megrajzolni, értékelni pályáját.
Urbán Aladár történész volt az első, aki a rendszerváltás előtti és utáni munkásságával kirángatta első miniszterelnökünket ebből a téves narratívából – árnyalt, pontos, a modern történettudomány követelményeinek megfelelő portrét rajzolt Batthyányról, az államférfiról, amit azóta még számos történész gazdagított és gazdagít. Melkovics Tamás úgy véli, az említett három szegmens egyike, a történettudomány törlesztette adósságát, lényegében elvégezte a feladatának legnagyobb részét.
Batthyány Lajos számára komoly előny volt arisztokrata származása, 24 éves kora után anyagilag is stabil lábakon állt, de szerető, és támogató család nélkül nőtt fel, sőt az első időkben édesanyja ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott. Példa nélküli tehetségének bizonyítéka, hogy a magyar nyelv, a magyarországi viszonyok, rendszerek ismerete nélkül határozta el, hogy a hazájáért tenni kíván valamit, majd 1839-es pályakezdése után egy hónapon belül már egy komoly politikai csoportosulás vezetőjévé vált.
Idővel arra is képes volt, hogy felülemelkedjen a magyar arisztokrácia egyik alapvetésén, miszerint a reformfolyamatot a főnemességnek kell levezényelnie. Kossuthtal összefogva párttá szervezte a sokszínű reformmozgalmat, önerejéből, megkérdőjelezhetetlenül és magától értetődően lett Magyarország első felelős miniszterelnöke. Elévülhetetlen érdeme, hogy a forradalmi átalakulás európai kuriózumként törvényesen és békésen ment végbe, de az is, hogy ő rakta le annak a hadseregnek az alapjait, amely a forradalmi vívmányokat megvédve a császári csapatokat végül kikergette az országból
– emeli ki a történész.
Soha és sehogy?
Pénzt, időt és energiát nem sajnálva folyamatosan dolgozott, kezdeményezett, vitázott, ha kellett fenyegetett, ha kellett kompromisszumokat kötött, és még a tekintetével is parancsolt. Az ország egyik leggazdagabb főnemeseként vezette a nincstelen kisnemes Kossuth választási menetét – voltak köztük ellentétek, de a tisztelet és a munkakapcsolat mindvégig megmaradt, és Magyarország legjelentősebb rendszerváltásának sikere elsősorban a „két Lajos” összefogásának érdeme.
A reformkor nagyhatású politikusai közül mégis Batthyány Lajost „felejtettük el” a leginkább, pedig sokatmondó, hogy abban a közegben, ahol miniszterelnök lehetett, ott Kossuth, Széchenyi, Deák és Eötvös „csak” miniszter volt.
A kérdés, hogy mindez mikor és miként szivárog le a köztudatba. A pesszimista válasz szerint soha és sehogy. A hazánkban engedélyezett három középiskolás történelemkönyvben alig esik róla szó. Eleve csak 1847-nél említik mint az ellenzéki párt vezetőjét, majd jön miniszterelnöki kinevezése és a Batthyány-kormány értékelése, végül a kivégzése. A tanáron múlik, hogy egy magyar középiskolás kicsit is megismerje Magyarország első felelős miniszterelnökét.
Pedig lássuk be, ha érdemeit nem vesszük is figyelembe, a korszak egyik legizgalmasabb élettörténetéről van szó, akit feljelentett saját édesanyja, aki egy kivételes hölgyet vett feleségül, de neje húgával is szerelmi viszonyba keveredett, és akit egyik utazása során egy arab törzs rabolt el. Aki túlélte a feketehimlőt, aki konok büszkesége miatt nem volt hajlandó menekülni hóhérai elől, és aki bár pályakezdésekor alig tudott magyarul, élete utolsó pillanatában mégis magyarul mondta a kivégzőosztag szemébe: „Éljen a haza!”
