A nukleáris energia már az 1930-as évek eleje óta foglalkoztatta a nemzetközi tudományos élet tagjait. Bár a későbbi amerikai sikerek miatt hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a nyugati, illetve a nyugatra emigrált európai szaktekintélyek munkája miatt nyert teret az atomkérdés, valójában német és japán tudósok is nagyban hozzájárultak a diskurzus elindításához. 1934-ben a japán Tohoku Egyetem professzora, Tadajosi Hikoszaka közzétette az elméleti atomfizikáról szóló írását, melyben elsők között mutatott rá arra, hogy az atommagban rejlő hatalmas energia révén lehetőség nyílhat mind nukleáris energia termelésére, mind pedig fegyverek előállítására.
1938 decemberében aztán felgyorsultak az események, ugyanis Otto Hahn és Fritz Strassmann német kémikusok kéziratot küldtek a Naturwissenschaften tudományos folyóiratnak, amelyben közölték, hogy miután neutronokkal bombáztak urániumatomokat, a bárium elem nyomára bukkantak. Az eredményeket közölték Lise Meitner fizikussal is, aki néhány hónappal korábban emigrált Németországból Svédországba. Meitner és unokaöccse, Otto Robert Frisch úgy értelmezte az eredményeket, hogy azok maghasadásra utalnak, amit 1939. január 13-ai kísérletük meg is erősített.
A teszt bizonyította, hogy a maghasadás révén atomenergia termelhető, a nukleáris fegyverekben pedig robbantás céljára is használható. Ez az egyre fokozódó európai konfliktusos helyzet miatt nemcsak a fizikusok, de az egyes országok vezetésének figyelmét is felkeltették. 1939 áprilisában Németországban meg is alakult az első, tudósokból álló, atomenergiával foglalkozó csoport (Uranverein), ám ez nem volt hosszú életű, ugyanis a második világháború kezdeteként számon tartott szeptember 1-jei, Lengyelország ellen intézett támadáshoz rengeteg német kutatót is besoroztak, köztük Wilhelm Hanle, Reinhold Mannkopff és Georg Joos kísérleti fizikusokat, akik alapítói voltak a társaságnak.
A Lengyelország elleni invázió kezdete után a náci birodalom Kurt Diebner hadseregfizikus vezetésével kutatási programot hozott létre a maghasadás katonai felhasználásának vizsgálatára. Az év végére a kor kimagasló német fizikusa, Werner Heisenberg kiszámította, hogy a maghasadási láncreakciók valóban lehetségesek, és két területet azonosított felhasználási módként. Lelassítva és szabályozva egy atomreaktorban energiát termelhetnek, ha viszont nem szabályozzák, akkor a hagyományos robbanóanyagoknál nagyságrendekkel erősebb nukleáris robbanóanyagot alkothatnak. Ezt követően három fő részre osztották a német kutatásokat: atomreaktorok létrehozására, az urán és moderátori szerepet betöltő nehézvíz előállítására, valamint az uránizotópok szétválasztására.
A megállíthatatlannak tűnő hadsereg
A történészek között konszenzus van abban, hogy Adolf Hitler többek között azért nem számolt komolyan az atombombával, mert a világháború első éveiben sikert sikerre halmozott a Harmadik Birodalom. 1938-ban sikeresen levezényeltek az Ausztria és Németország összeolvadását eredményező Anschlusst, majd Csehszlovákia egy részét is elfoglalták. Ezzel egy időben Szlovákia német szatellitországgá vált, és Magyarországgal is egyre közelebb került diplomáciailag. Mindeddig tehát tehetetlennek bizonyult a Nyugat Hitler terjeszkedése ellen.
1939-ben aztán megszületett a Molotov-Ribbentrop paktum: Európa két nagyhatalma, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió meg nem támadási egyezményt kötött, ami tovább növelte Hitler hatalmát. Szeptember 1-jén a németek villámgyorsan el is foglalták Lengyelország egy részét, míg az ország keleti felét a Szovjetunió kebelezte be. Erre válaszul Franciaország és a britek is hadat üzent a náciknak, majd amikor a Nyugat el akarta vágni a német hadiipar termelésének fenntartásához kulcsfontosságú északi-tengeri útvonalat, Dániát, majd Norvégiát is térdre kényszerítette Hitler, csakúgy, mint később a Benelux-államokat és Franciaországot.
A tüzérség így arra a következtetésre jutott, az urániummal kapcsolatos munka ahhoz elég fontos ugyan, hogy laboratóriumi léptékben folytassák, de az ipari méretekre való átállásra egyelőre nincs szükség. Ehelyett a rakétakutatásokra helyeződött a hangsúly, amire becslések szerint megközelítőleg annyit költöttek a nácik, mint az amerikaiak a Manhattan-tervre. Mindennek ellenére Hitler nem hagyta figyelmen kívül tudósai eredményeit, aktívan fektetett az atomenergia további kutatásába.
A német tudósok már a háború kezdetén tudták, hogy amennyiben atomreaktort vagy atombombát akarnak építeni, ahhoz nem csak uránra van szükségük, de bizony egy moderátor anyagra is. Ehhez két lehetőség állt rendelkezésre: a grafit és a nehézvíz. Enrico Fermi olasz, majd később honosított amerikai fizikus, a világ első atomreaktorának megalkotója ez előbbit részesítette előnyben, mivel a szén rendkívül olcsó volt, míg a nehézvízről úgy tartották akkoriban, hogy drágább, mint az arany. A német kutatók mégis ez utóbbi mellett döntöttek. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Németország egyáltalán nem rendelkezett ennek előállításához szükséges létesítményekkel.
Miért nem akart Hitler atombombát?
Adolf Hitler gondolkodását rengetegen próbáltak megfejteni a második világháború kitörése óta eltelt több mint 80 évben, azonban nincs könnyű dolga a történészeknek. A Harmadik Birodalom vezetője ugyanis rendkívül összetett jellem volt: az emberiség ellen elkövetett borzalmas tettei mellett festőként művészi vénával rendelkezett, beteg édesanyját halála napjáig egyedül ápolta, az emberek tömegeit magával ragadó — természetesen borzalmas üzeneteket megfogalmazó — szónoklatai pedig máig híresek/hírhedtek. Mindemellett azonban jelentős Napóleon-komplexussal is bírt a náci vezető.
Egyszerűen nem tűrte el, ha valaki okosabb volt nála, vagy olyan téma került szóba, amit nem tud felfogni – mondta Jan Arnulf norvég pszichológus, aki 2021-ben a német atomprogram norvégiai kutatásáról írt könyvet, Norway’s Atomic Village címmel. Ezt a meglátást erősíti Richard Rhodes 1986-ban megjelent The Making of the Atomic Bomb című könyve is. Eszerint Albert Speer náci haditermelési miniszterrel Hitler nagyon ritkán beszélt csak az atombomba lehetőségéről, mivel a technológia nyilvánvalóan meghaladta intellektuális képességeit. Speer megjegyzi, hogy Hitler képtelen volt felfogni a nukleáris fizika forradalmi jellegét – az atommaghasadás is csak egyszer került szóba, és akkor is rendkívül röviden.
Szerencsére napjainkra rengeteg dokumentum érhető el a német fizikusok munkájáról, sőt, a németek legkiemelkedőbb fizikusa, Werner Heisenberg feljegyzései közül is sokat el lehet olvasni. Az utókor által náciellenesnek mondott, ám a német fejlesztésekben kulcsszerepet játszó tudós 1939-ben így fogalmazott: a német fizikusok tanácsa megállapította, hogy elméletben el lehet készíteni az atombombát, azonban ehhez minimum 4–5 év kellene.
Hasonlóan vélekedett a német hadiipart felügyelő Albert Speer is. Heisenberg szerint a személyes biztonságuk érdekében terjesztették elő így az ügyet, mivel a siker valószínűsége szinte nulla volt. „Ha sok ezer ember nem fejleszt semmit, annak rendkívül kellemetlen következményei lehetnek számunkra. Így aztán megfordítottuk a helyzetet, és a hadviselést használtuk a fizika fejlesztésére, nem pedig fordítva.”
Sorra kapta a pofonokat a Harmadik Birodalom
1941-ben aztán hatalmas fordulat állt be a háborúban: Németország júniusban megszegte a szovjetekkel kötött meg nem támadási egyezményt, és a csendes-óceáni hadszíntéren is ekkor élénkültek meg igazán az események. A gyors japán terjeszkedést ugyanis megakadályozta egy rigorózus amerikai olajembargó, ami végül azt hozta el, hogy a császári hadsereg 1941 decemberében lecsapott az USA Pearl Harbor szigetén található támaszpontjára, amire azonnali hadüzenet volt a válasz. A németek és az olaszok a japánok szövetségeseiként persze viszonozták ezt, azonban az Egyesült Államok becsatlakozása a háborúba egyértelműen felborította az erőviszonyokat.
Bár a németek többéves előnyben voltak az amerikaiakhoz képest atomkutatás terén, az amerikaiak rengeteget profitáltak a Hitler xenofóbiája miatt elüldözött európai zsidó tudósok eredményeiből. Németország a háború kezdete óta tudatában volt annak, hogy Amerika lehet az egyik fő kihívója, azonban a fizikusok tanácsa úgy vélte, a sokéves lemaradást egyszerűen nem lehet olyan gyorsan behozni, hogy a háború lezárásához atomfegyvert vessenek be.
A német atomfegyverek fejlesztését tehát több minden is hátráltatta: nem volt prioritás az atombomba fejlesztése, a német kutatók sem akartak igazán ilyen mértékű tömegpusztító fegyvert adni a Führer kezébe, valamint a tesztekhez szükséges nehézvíz beszerzése is csak Norvégiából történhetett. Ez utóbbi nem volt egyszerű, ugyanis 1940 és 1945 között több ezer norvég fiatal harcolt a norvég ellenállási mozgalomban a megszálló nácik ellen, ráadásul a szövetségesek támogatásával. Közülük több mint 2000 férfi és nő halt meg a harcokban, sokukat kivégezték vagy koncentrációs táborokba küldték.
A vemorki nehézvízüzem ellen ez idő alatt számos szabotázsakció és konkrét támadás történt, amelyek közül akadt olyan, ami brit katonák kegyetlen kivégzésével végződött. 1943 februárjában azonban kilenc norvég szabotőr – kihasználva a terepismeretüket és a zord időjárásnak ellenálló felszerelésüket – február 28-án éjszaka sikeresen felrobbantotta az erőmű 18, rozsdamentes acélból készült elektrolíziscelláját, amely azt eredményezte, hogy közel fél tonna nehézvíz ömlött ki a csatornába, ezzel hosszú időre ellehetetlenítették a német atomkísérleteket.
Itt következett be az utolsó, mindent eldöntő merénylet, amelyet a norvég ellenállási mozgalom tagjai követtek el. A harcosoknak sikerült felrobbantaniuk a maradék nehézvízkészletet szállító D/F Hydro komphajót, még mielőtt az elindulhatott volna az anyaországba. Ennek eredményeképpen a németek felhagytak a nehézvízzel kapcsolatos norvégiai műveletekkel, amihez az is hozzájárult, hogy ekkorra már jelentős mértékben visszaszorultak a németek a nyugati, illetve szovjet támadások hatására.
Hajtóvadászat a németek zsenije után
Mivel a németeknek hatalmas előnyük volt az atomkutatásokban a háború elején, a szövetségesek messze legnagyobb félelme az volt, hogy Adolf Hitler és náci erői bevetnek úgynevezett Wunderwaffeneket, vagyis a „csodafegyvereket”. A háborús paranoia miatt persze olyan fegyvereket is vizionáltak a nyugatiak, mint a földrengés-generátorok és a halálsugarak, ezek azonban nyilvánvalóan nem léteztek. Az atombomba ezzel szemben nagyon is realitás volt. Bár a németek szénája 1943-ban már nagyon rosszul állt, az amerikaiak nem akarták megkockáztatni, hogy a nácik a háború megfordítására bevethessék az atombombát.
Ezért 1943-ban titokban létrehoztak egy különleges egységet, amelynek feladata a náci nukleáris titkok felderítése és vezető tudósaik elfogása volt. Az Alsos-misszió kódnevű, Lightning A becenévre hallgató egység tudósokból és kémelhárítókból álló kis csapat volt, élén pedig Boris T. Pash ezredes állt, akinek korábban fontos szerepe volt abban, hogy leleplezték a kommunista kémek hálózatát az amerikai atomprogram környékén. Az ezredes és csapata kezdetben az olaszországi és franciaországi frontvonalakon talált tudósokat hallgatta ki és szemlézte át a tanulmányaikat. Ezek az erőfeszítések arra a következtetésre vezették az amerikai hírszerzést, hogy Németország nagy valószínűséggel nem rendelkezik működő nukleáris fegyverrel.
Hogy ezt megakadályozzák, Pash az addigi legveszélyesebb akciójára vezette a csapatát: az ellenséges vonalakon át Németországba. Amikor a különítmény 1945. április 22-én belépett az ellenséges területre a Nagy Hadművelet kódnevű küldetés keretében, mindössze két páncélozott autó, négy, géppuskaállványokkal felszerelt dzsip és egy rakás zsákmányolt német fegyver védte őket. Bár a náci rezsim összeomlóban volt, az egység sokszor került harcba a megrögzött náci fiatalok úgynevezett vérfarkas (Werwolf) bandáival. Létszámban megfogyatkozva ugyan, de sikerült elérniük Heidelberg környékét, ahonnan dél felé, Haigerloch városába indultak tovább. Ezeken a területeken a németekkel sikerült elhitetniük, hogy a háborúnak már vége, akik így megadták magukat.
Április 24-én aztán igazi áttörést értek el: kiderült, hogy egy textilgyárat és a környező épületeket a német atomkutatás egyik központjává alakítottak át, ahol 25 tudóst gyűjtöttek össze. A kihallgatások során megtudták, a német kutatási aktákat nem semmisítették meg, ahogy azt a tudósok korábban állították. Ehelyett egy vízhatlan hordóba zárták, amit az épület alatt található emésztőbe dobtak. Pash a dokumentumok visszaszerzését alárendeltjeire bízta, akiknek több száz liter emberi salakanyagon átvergődve sikerült visszaszerezniük a hordót.
Pash végül 19 emberével jutott el az Alpokba, jármű vagy komolyabb fegyvertartalék nélkül. Urfeld városához érve aztán 700 náci katonával találták szembe magukat, akikkel sikerült elhitetnie az ezredesnek, hogy ez a 20 ember csak egy előőrse annak a több ezer fős kommandónak, amelyet Heisenbergre küldtek. A németek bevették a blöfföt, és letették a fegyvert. A helyiek kihallgatása után Pash 1945. május 2-án egy hegyi kunyhóban végül rátalált a tudósra és családjára – két nappal azután, hogy Hitler öngyilkos lett a bunkerében. A német tudósokat végül egy Farm Hall nevű menedékházba vitték Angliában, ahol folyamatosan lehallgatták őket.
Volt-e bármi esélyük a németeknek?
A Manhattan-terv vezető tudósai között sokan voltak német zsidók, akik a náci rezsim antiszemita törvényei miatt kénytelenek voltak elhagyni az országot: Hans Bethe, a fegyverfejlesztés vezetője, Teller Ede, aki később kifejlesztette a termonukleáris bombát, Rudolf Peierls, aki megoldotta a plutóniumbomba gyújtási problémáját. Korábbi tapasztalataik alapján tehát ők tudták legjobban megítélni, mennyire reális jövőkép az atombomba a németek kezében. Úgy vélték, szoros versenyben vannak egykori német kollégáikkal, ami azt jelzi, hogy szerintük Németország tudás szintjén képes lett volna a sikerre.
A háború után, amikor a Manhattan-terv gigantikus méretei ismertté váltak, már arra a következtetésre jutottak, hogy még „a náci rezsim teljes támogatása mellett sem lett volna elképzelhető, hogy a bomba kifejlesztésre kerül”. A Farm Hall átiratok független információforrást jelentenek az Uránium Klubról, amelynek tíz legfontosabb tagját 1945 júliusától 1946 januárjáig egy brit házban tartották fogva, ahol minden beszélgetésüket rögzítették. Amikor a német kutatókkal közölték, hogy Hirosimára atombombával mért csapást az Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án, a következő órákban Heisenberg megpróbálta megérteni, hogyan működhetett a bomba, és számolni kezdett.
Amikor az írásait átnézték, Teller Ede azt mondta, azok hemzsegtek a kezdők tipikus hibáitól, hovatovább nem lepné meg, ha a nagy Heisenberg még nem is gondolkodott volna hasonló megoldásokon. Jonothan Logan amerikai fizikus arra következtetett, hogy a német Uránium Klubban nem létezett valódi tudás az atombomba fizikáját illetően. Amikor megkérdezték Heisenberget, mi lett volna, ha a náci hatalom ráteszi a kezét egy ilyen fegyverre, azt mondta, Carl Friedrich von Weizsäcker és Karl Wirtz kutatótársaival gyakran átbeszélték ezt a témát.
A német tudósok körében relatíve kevés figyelem összpontosult az atombomba fejlesztésére, sokan teljesen másféle, személyes kutatásokat végeztek. Öt év alatt végül 21 kísérlete bukott el a németeknek, ezeknek minden alkalommal egy hibájuk volt: az anyaghiány. A tudósok elmondták, Németország uránhiánnyal küzdött, ami különösen furcsa annak tekintetében, hogy Csehországban ilyen termelő létesítmények felett vették át az uralmat, Belgium lerohanása során pedig egy hatalmas uránkészletet is lefoglaltak.
