A beporzók számának világszinten tapasztalható csökkenése komoly aggodalomra ad okot, a pesszimistább hangok már a globális mezőgazdaság ellehetetlenüléséről beszélnek. Termesztett haszonnövényeink kétharmadának szaporodása függ valamilyen módon az állatok segítségétől, míg a szárazföldi ökoszisztémák zárvatermő virágos növényeinek 80 százaléka profitál kisebb-nagyobb mértékben a beporzókból.
A legismertebb „segítők” hazai viszonylatban egyértelműen a háziméhek, de rajtuk kívül több ezer rovarfaj végzi fáradhatatlanul a növények megporzását, a teljesség igénye nélkül mintegy 700 vadméhfaj, szúnyogok, legyek, lepkék tömegei – itt írtunk minderről részletesen. A nagyüzemi mezőgazdaság, a környezetszennyezés, a természetes élőhelyek drasztikus visszaszorulása azonban egyre több fajt sodor veszélybe.
Rendkívül ritka az az örömteli pillanat, amikor egy beporzó sikeréről érkezik hír, mint most a délvidéki poszméh esetében. A laikus talán elsőre megriad a kategóriájában hatalmasnak számító, hangos döngéssel közlekedő méhtől: „ránézésre” is óriási fullánkja lehet, testének sárga-fekete csíkozása pedig a világ leguniverzálisabb jelzése arra, hogy bizony méreggel is bőven fel van szerelve.
A délvidéki poszméh szokásairól, szerepéről, mérgéről, fullánkjáról és békés természetéről Dr. Sárospataki Miklós biológust, a MATE Állattani és Ökológiai Tanszékének docensét kérdeztük.
Sikertörténet a baj közepén
A faj alapvetően a Balkánon és Kis-Ázsiában elterjedt, a Kárpát-medence az elterjedési területének északi pereme, az Északi-Kárpátokon túl már nem is találkozunk vele. Magyarországon őshonos, ám meglehetősen ritka faj (volt), jelenlétéről a XX. század első feléből is csak szórványos adatok származnak. A század második felében még ehhez képest is csökkent az észlelések száma, nem véletlen, hogy ez az első poszméhfaj, amelyet hazánkban természetvédelmi oltalom alá helyeztek még az 1980-as években. Egyetlen példány természetvédelmi értéke ma 50 ezer forint.
A 2000-es évektől azonban egyre több helyen bukkant fel a délvidéki poszméh, mára azt mondhatjuk, hogy szinte az egész országban jelen van, és továbbra is terjeszkedik. Ami persze remek hír a beporzók általánosan rossz és egyre romló helyzetét tekintve
– mondja a 24.hu-nak Sárospataki Miklós.
Mi lehet a sikerének az oka? Biztosat még nem tudunk, de a kutató két tényezőt említ. Egyrészt a klímaváltozás, a Kárpát-medence melegedő, egyre inkább a Mediterráneumot idéző éghajlata ugyanis kedvez a délvidéki poszméhnek. Másrészt előfordulhat, hogy az alkalmazkodás érdekében maga a faj is változott, könnyebben elviseli az ember közelségét és/vagy a táplálékát tekintve immár kevésbé válogatós. A valóságban minden bizonnyal több hatás húzódik a háttérben.
Békés óriások
A faj mintázata alapján viszonylag jól felismerhető, a koromfekete, hosszú és puha kitinszőrök borította testen két vastag, sárga vonal húzódik keresztben, egy a tor elején, egy a tor végén. Tekintélyes megjelenésüket tiszteletre méltó orgánum kíséri, aki hallotta már a poszméhek repülés közben kiadott hangját, nem csodálkozhat a régies dongó elnevezésen: szó szerint döngetnek a levegőben. A méhek csoportjának legnagyobb termetű képviselői közé tartoznak, és ez alól a délvidéki poszméh sem kivétel:
A fullánkjuk ehhez igazodva igencsak termetes, és méregnek sincsenek híján, másfél-kétszer annyi található a testükben, mint a háziméhekében. Félni tőlük még sincs okunk, rendkívül békés teremtményekkel van dolgunk, Sárospataki Miklós megerősíti: ha úgy adódik, fel-alá mászkálnak az ember kezén is, amíg meg nem unják és tovább nem állnak.
Fogdosni azért nem ajánlott, a poszméhek fenyegetésnek veszik és támadnak, ha mozgásukban akadályozzuk, piszkáljuk, „nyomorgatjuk” őket, ami azért, valljuk be, érthető. Illetve fészküket is megvédik, de ezt sem agresszíven, megelőző jelleggel teszik, hanem csak akkor, ha már tényleg az utódaik környékén matatunk.
Bár lényegesen több a mérgük, a csípésük – pontosabban a szúrásuk – a háziméhekénél enyhébb. Utóbbi fullánkja horgas, szúrás után benne marad a bőrben, miközben a méreghólyaggal együtt kiszakad a méh potrohából: a rovar ettől elpusztul, ám a kiszakadt szervek továbbra is mérget pumpálnak a bőrbe fúródott kis szigonyon keresztül. A poszméhek fullánkján nincs horog, szúrás után visszahúzzák, és lehetőség szerint elmenekülnek, így sokkal kevesebb irritáló anyag jut az áldozatba.
150 fős család az egérlyukban
A telet egyedül a leendő anyák élik túl, kora tavasszal bújnak elő az avarral fedett talajba ásott, néhány centiméter mély üregükből. Első dolguk feltölteni megcsappant energiatartalékaikat, vagyis esznek és esznek – ilyenkor döntően fehérjedús virágport fogyasztanak a nektár mellett. A fiatal anyák testében megkezdődik a peték fejlődése, miközben megfelelő fészkelőhely után kutatnak.
Általában rágcsálók elhagyott járatait lakják be, ahova először is virágport és nektárt halmoznak, majd a pollenhalmazra, kis viaszkupolák alá rakják le az első, általában 6–8 petéjüket
– részletezi a biológus.
A poszméhek nem építenek a háziméhekéhez hasonló, hatszögletű sejtekből álló bölcsőket, és családjuk sem annyira népes. Méghozzá messze nem annyira, a délvidéki poszméhek kolóniája fénykorában (a nyár derekán) körülbelül 100–150 egyedet számlál. A dolgozók első generációját az anya egyedül neveli fel, mindegyikük fejletlen ivarszervvel rendelkező nőstény, kikelésük után rögvest besegítenek a táplálékgyűjtésbe és az újabb nemzedékek nevelésével kapcsolatos teendőkbe. Klasszikus értelemben vett mézet nem készítenek, de tartalék táplálékként valamennyi nektárt felhalmoznak a fészekben.
A dolgozók élettartama 4–5 hét, a kolónia nyár derekán éri el legnagyobb létszámát, ilyenkor nevelik a speciális táplálékigényű ivaros nőstényeket és a hímeket, azaz az új generáció zálogait. Miután ezek kirepülnek – június végén, július elején –, azonnal párt keresnek, majd a nász után a hímek elpusztulnak, a nőstények pedig energiát gyűjtenek: amikor már megfelelő zsírtartalékokkal rendelkeznek, telelőhelyet keresnek, és elvonulnak a téli pihenőre.
A család eközben lassanként sorvad, fogyatkozik, a királynő egyre kevésbé képes petézni, vagy el is pusztul. Idővel teljesen megszűnik a dolgozó-utánpótlás, a méhek mind elpusztulnak, a következő évi újrakezdés, a faj túlélése innentől már az éppen szunyókáló új királynők kezében van.
