Aki kutyával osztja meg az életét, nagyon jót tudja, milyen sokféle hangadással kommunikálnak velünk legjobb barátaink a hörgéstől, a morgástól, a vakkantáson, a csaholáson, az ugatáson át a vonyításig. Utóbbi a legritkább, és minden bizonnyal a legidegesítőbb hangadás akkor, ha egy otthon hagyott, szeparációs szorongással küzdő eb szomszédjaként kell naphosszat hallgatni.
Egymás nyelvét ugyan nem „beszéljük”, ám a sokezer közösen töltött év során nagyon is jól megtanultuk dekódolni a másik hangjelzéseit. Olyannyira, hogy még olyan személyek is jó eséllyel megértik azt, amit a kutya hangokkal kíván velük közölni, akiknek nincsenek személyes tapasztalataik az ebekkel – itt írtunk erről bővebben. A kutyák vokalizációja viszonylag alaposan kutatott téma, érdekes kivétel viszont a vonyítás, ami valamiért nem igazán vonta még magára a tudomány figyelmét – legalábbis kutyák esetében, farkasoknál viszonylag jól felderített terület.
Így tehát mondhatni ismeretlen úton indult az ELTE Etológia Tanszékének csapata: a kutatók egyelőre arra voltak kíváncsiak, kutyáink vajon megértik-e a „vadon hívó szavát”, pontosabban, hogy a vonyításra való hajlamnak vannak-e genetikai okai. Dr. Lehoczki Fanni etológussal, a tanszék neuroetológiai kutatócsoportjának munkatársával, a Communications Biology című szaklapban megjelent tanulmány fő szerzőjével beszélgettünk.
Együtt erősek vagyunk!
A vonyítás jól ismert hang, az embernek elsősorban a farkas ugrik be róla, de több kutyaféle, például a sakálok is használják. Erős, messze hangzó jelzés, célja a távolsági kommunikáció, és számos „jelentéstartalmát” tudjuk megkülönböztetni. A falka ezzel jelöli ki területét, ami komoly figyelmeztetés a riválisoknak, hiszen a határsértések halálos összecsapásba torkollhatnak, a magányos állatnak ajánlatos elkerülni a találkozást. Szép csendben elkulloghat, ám ha közel a baj, maga is belevonyít a messzeségbe, mintha azt mondaná: „értek a szóból, már megyek is, ne bántsatok!”
Gyakran a falka tagjai is messze, sok kilométerre eltávolodnak egymástól, ez esetben is a távolsági kommunikációt használják a kapcsolatfelvételre. Ha ezt is antropomorfizáljuk, így hangzik: „itt vagyok, hol találkozzunk?”
Máskor a farkasok egymás közelében tartózkodva felváltva és együtt vonyítanak, ennek szerepe a csoporterősítés, az úgynevezett viselkedésszinkronizáció. Megerősíti a falka összetartozását, mint valami törzsi ének
– mondja a 24.hu-nak Lehoczki Fanni.
A kutyáknál egészen más a helyzet. Náluk ma már nem beszélhetünk falkastruktúráról, legtöbbjük számára a vonyítás felesleges kommunikációs formává vált, ritkán is élnek vele.
Vonyít azért a kutya is
A népi tudás szerint a kutyák ugatják, vonyítják a teliholdat, de erre nincs tudományos bizonyíték, sőt, személyes tapasztalatként is keveseknek adatik meg ilyet látni, hallani. Ám nem is teljesen ördögtől való, az etológus kiemeli, hogy szibériai husky kutyája havonta egyszer, a telihold éjszakáján nyugtalanná válik, vonyítani kezd a lakásban. Ilyenkor elég megnyugtatni, néhány perc alatt minden rendben, és a következő holdtöltéig semmi hasonló nem történik. A viselkedés oka egyelőre ismeretlen.
Néhány egyedül hagyott eb is vonyít, ezt valójában nem tekintjük „átlagos” viselkedésnek: szeparációs szorongás okozza, feltételezhetően ezzel az ősi hanggal próbálja visszahívni a gazdáját. Megfigyelhető olyan is, amikor valamilyen erős hang, például sziréna indítja be a kórust – vagy az erős hanghatás, vagy pedig az, hogy hasonlít a vonyításra, és válaszol rá az állat –, de valójában ennek okát sem ismerjük.
Összességében néhány, falkában dolgozó fajta, mint például a szánhúzók vagy a vérebek gyakran vonyítanak, ám a kutyák többségéből ez a hangadás kiveszőben van. Mint az elején is említettük, kevésbé kutatott területről van szó, gyakorlatilag nem tudjuk pontosan, mikor és miért vonyítanak a kutyák, ezen a ponton pedig rákanyarodhatunk magára a tanulmányra.
Megértik a farkast és válaszolnak
Az ELTE kutatói 68 ebet vontak be a vizsgálatba, igyekeztek minél több fajtát lefedni a farkastól való genetikai távolságuk alapján, alapvetően ugyanis arra voltak kíváncsiak, hogy egyes fajták valóban hajlamosabbak-e a vonyításra, illetve ha igen, akkor ennek van-e köze a farkasokkal való genetikai hasonlósághoz. Megkülönböztetünk ugyanis ősi és modern kutyafajtákat azok alapján, hogy genetikailag mennyire állnak közel ősükhöz, a farkashoz. Ebben a cikkünkben írtunk erről részletesen, alábbi családfán a fekete a farkas, az óramutató járásával ellentétesen pedig a fajták egyre távolodnak tőle genetikailag.
A kísérlet során farkasvonyítást játszottak le az ebeknek, és azt találták, hogy az ősi fajták, mint például a szánhúzók vonyítással reagáltak rá, míg „modernebb” társaik inkább ugattak. Utóbbi csoport idegesítő hangnak ítélhette, ugatásával talán elriasztani akarta a jelenséget vagy a gazdájának jelezhetett, hogy nincs ez így rendben. A visszavonyítás viszont egészen mást jelent:
Azt feltételezzük, hogy az ősi fajták megértették a farkasok jelzéseit: egy idegen falka területén érezhették magukat, és »farkasnyelven« válaszoltak, hogy elkerülhető legyen a végzetes találkozás
– emeli ki Lehoczki Fanni. Hozzáteszi: a teszt során a vonyítással arányosan nőttek a stresszjelzések is, ami megerősíti, hogy ezek a kutyák felfogták a szituációt, féltek, és releváns módon reagáltak.
Az idősebbek félősebbek?
Vonyítás tekintetében a fajták közti különbség érdekes módon csak az idősebb – pontosabban fiatal középkorú –, öt év feletti kutyáknál jelent meg, ennek magyarázata egyelőre hipotézisek formájában adható meg. A korosabb egyedek egyrészt nagyobb eséllyel találkozhattak már vele, esetleg eltanulhatták, másrészt idővel az állatok személyisége is változik. Meglehet, hogy félősebbé válnak a kor előrehaladtával, és vonyítanak, hogy biztosan elkerüljék az idegen farkasokat a laborban.
A fajta és korbéli összehasonlítás mellett a tudósok nemi alapon is eltérést találtak. Ugyanis míg az ivaros és ivartalanított nőstények között nem volt különbség, az ivartalanított kanok hosszabban vonyítottak ivaros társaiknál. Az okot egyelőre ennek hátterében is csak feltételezik:
Mivel tesztoszteron híján az ivartalan kanok »félősebbek«, ezért ez megerősítheti, hogy a vonyítás adott szituációban a félelem jele lehet: »Félek, kérlek, ne gyere közelebb!«
– magyarázza a kutató.
A kutatás remélhetőleg folytatódik a jövőben, jelen tanulmányt Lehoczki Fanni így összegzi: úgy tűnik, hogy bár a legtöbb kutyafajta képes vonyítani, a modern fajták már nem használják ezt a hangadást az eredeti funkciója szerint. Ennek az lehet az oka, hogy kialakításuk során már eltérőbb volt a kutyák szociális környezete, mint az ősi fajtáknál, és már nem volt szükség a nagy távolságú kommunikációt szolgáló hangtípusra.
