Rendhagyóan enyhe időjárás kísérte a karácsonyt és az újévet, az ünnepek alatt sorra dőltek a melegrekordok, a kevésbé fázósak pólóban süttették magukat a napon szilveszter környékén. A helyzet azóta sem változott sokat, tél és tavasz követi egymást gyors egymásutánban. A januári tavaszra a növényvilág is „reagált”:
- sok helyen nyíltak a kora tavaszi hagymás virágok,
- pollenek jelentek meg a levegőben,
- számos növényen duzzadtak a rügyek.
De még csak február eleje van, bármikor ránk törhet egy hosszabb hideg, akár kemény faggyal járó periódus.
A tavaszias tél felénél járva – bár újabban néhány évente már március is a téli hónapok sorát gazdagítja – valós a kockázat, lelki szemeink előtt már látjuk a fagytól elbarnult hajtáskezdeményeket, virágokat. Ahhoz sem kell prófétának lenni, hogy a növények nem tudnak a végtelenségig „újjáéledni”, ha a meleg hatására kihajtanak, majd kemény fagy következik, akkor szöveteik károsodnak, emiatt veszítenek a kondíciójukból. Jobb esetben regenerálódnak, de ha ez többször ismétlődik, könnyen el is pusztulhatnak.
Márpedig a klímaváltozás épp az extrém időjárási helyzetek fokozódása és gyakori váltakozása felé mutat, a tavalyi év végét és az idei elejét kísérő enyhe idő is erős szélsőség – itt írtunk erről bővebben. Az előttünk álló hetek, de inkább hónapok időjárását nem ismerjük, és tudományos alapon azt sem lehet pontosan előre jelezni, hogy hosszabb távon miként hat hazánk növényvilágára a tavaszias tél és a télies tavasz. Azért sok jóban nincs okunk reménykedni.
Laikus kifejezéssel élve a növények „cselekvőképessége” annyira korlátolt, hogy esetükben valójában csak a környezeti tényezők kiváltotta hatásokról beszélhetünk, viszont sokkal több lapul a tarsolyukban annál, mint amit elsőre gondolnánk – Zsigmond Vincével, a Nemzeti Botanikus Kert vezetőjével beszélgettünk.
Még nincs nagy baj
Földünk éghajlati adottságai folyamatosan változnak, az elmúlt sok 100 ezer év során az időjárás erős szelekciós nyomással állandó változásra késztette az egyes fajokat. Nagyon leegyszerűsítve:
A pontos meteorológiai mérések alig több mint 100–150 évre tekintenek vissza, vagyis mért adatok alapján csak nagyon rövid időszakon belül látjuk a tendenciákat ahhoz képest, hogy akárcsak a hazai őshonos növényfajok több százezer vagy millió évvel ezelőtt jelentek meg a bolygón.
Többek között jégminták, üledékek, fák évgyűrűinek vizsgálatával persze vannak közvetett információink a múltbéli klimatikus viszonyokról, időjárási tendenciákról, de azt nem tudjuk, hogy sokkal kisebb periódusokon belül, mondjuk egyik évről a másikra milyen szélsőségeket kellett kiállnia az élővilágnak. Így pedig azt sem ismerjük pontosan, ezek milyen következményekkel jártak – itt nyilván nem a nagy földtörténeti kihalásokra gondolunk, hanem „kisebb” eseményekre.
A jelenlegi helyzet azért izgalmas, mert a Kárpát-medencében honos növényfajok nagy valószínűséggel találkoztak már hasonló időjárással, egy-egy tavaszias téli periódus önmagában még nem jelent erős szelekciós nyomást
– mondja a 24.hu-nak Zsigmond Vince.
A fejlődéstörténet során túlélt eseti vagy tendenciózus, jelentős környezeti változások szelekciós hatása miatt mindez „visszatükröződik” a faj egyedeinek génállományában és ezáltal az alkalmazkodó képességében. Durva szelekciós nyomást inkább az jelent, ha a hosszabb téli tavaszban az egyed fejlődése előrehaladottá válik, majd érkezik egy kemény fagy és/vagy hótakaró. Ilyenkor a növény komoly károsodást szenvedhet, megeshet, hogy adott évben már nem is képes szaporodni, szélsőséges esetben el is pusztulhat. Nagy általánosságban tehát annyit mondhatunk, hogy minél többször hajt ki, majd „fagy le”, annál tovább tart a regeneráció, miközben a növényegyedek az egyéb környezeti tényezőkkel szemben is sérülékenyebbé válnak.
Egyelőre tehát nem látjuk, mi lesz, de a lényeg, hogy minél több és minél nagyobb az időjárási szélsőség, annál keményebb kihívást jelent növényeink számára a szaporodás és az életben maradás.
A Kárpát-medence egy környezeti „kiképzőtábor”
Ahogy cikkünk elején említettük, a növények a külső tényezők hatására „reagálnak” a környezetükre, ám ezt igen sokoldalúan teszik – Zsigmond Vince kifogyhatatlan a kívülálló számára megdöbbentő érdekességekből.
Kezdjük azzal, hogy a Kárpát-medence számunkra kiegyensúlyozott, a négy évszakkal a természet minden szépségét bemutató időjárása a növényekre még „ideális évben” is igen erős szelekciós nyomást gyakorol. Földrajzi helyzetünkből és domborzati viszonyainkból adódóan ugyanis klímaváltozás nélkül is igen nagy a változatosság, időjárásunkat három eltérő éghajlati hatás határozza meg együtt, de mindig más kombinációkban: nyugat felől az óceáni, dél felől a mediterrán, kelet-északkelet felől a kontinentális. Az újságíró antropomorfizáló hasonlatával azt mondhatjuk,
A gyakorlatban Magyarországon lehet enyhe a tél, de akár hetekre beállhat mínusz 10–20 fokos hideg is, illetve a melegebb periódusok sem számítanak egyedinek. Őshonos növényeink erre szelektálódtak, meglehetősen tág a tűréshatáruk, túlélési esélyük a jelenlegi gyors éghajlatváltozás okozta szélsőségek között is sokszorosa az idegenhonos fajokénak. A rossz hír, hogy utóbbi kategóriába tartozik fontos és értékes haszon-, illetve dísznövényeink jókora része.
Óriási előnyt jelent a tapasztalat
A túlélés számos tényezőn múlik, a kívülálló fülnek elsőre mindenképp furcsán hangzik például, hogy a tajga mínusz 40 Celsius-fokban edződött növényfajait az itthoni téli-kora tavaszi hőingadozás hamar elpusztíthatja. A fagytűrés ugyanis élesen elválik a téltűréstől. A mérsékelt égövtől északra az éghajlat szigorú, a tél hosszú, sötét és extrém hideg, a vegetációs időszak késő tavasszal kezdődik és mindössze négy-öt hónapig tart. Az ottani növények robbanásszerűen hajtanak ki az enyhülés első jeleire, rohamléptekben hoznak virágot és érlelik magjaikat, hogy a túléléshez szükséges folyamatok még az őszi fagyok előtt lezárulhassanak.
Ezek a fajok fenti életciklusuk jellemzői miatt egyszerűen nem képesek tolerálni a Magyarországon közel sem ritka jelenséget, amikor a februári melegebb napokra hirtelen visszatérnek a mínuszok. Ez persze gyakran a hazai fajokat is károsítja, de azok túlélik. A rügyek, virágok lefagyása okán elveszhet az az évi termés, rosszabb esetben súlyosabb kondícióromlás következhet be, ami után évekbe telik, míg újra magára talál. Hosszabb távon azért a pusztulását is okozhatja.
„Adott növényfajokon belül is vannak előbb és később kihajtó egyedek, ez a változatosság is biztosítja a faj túlélését késői fagyok esetén is” – jegyzi meg Zsigmond Vince. Ám ez sem működik a végtelenségig, a felmelegedés-fagy, felmelegedés-fagy gyakori változása mindenképpen korlátozó tényező.
A legjobb rendszert is meg lehet zavarni
Kárpát-medencei „érdekesség” még az úgynevezett kettős csapadékmaximum is. Az első tavasszal, a kihajtást követő intenzív növekedési időszakban jelentkezik, majd a nyári száraz, meleg időben a növekedés leáll. A második esős időszak augusztus vége és a szeptember: a honos növények ilyenkor a megfelelő hőmérsékleti és fényviszonyok ellenére sem kezdenek ismét őrült burjánzásba, hiszen „tudják”, nemsokára jön a tél.
Idegenhonos, „tapasztalatlan” társaik viszont azt érzékelik, hogy meleg van, hosszú még a nappal, ráadásul nagyobb mennyiségű csapadék is érkezett – így hát a nyári szárazság okozta kényszernyugalom után ismét hajtani kezdenek, ám a friss hajtásaik az első fagyoktól általában sérülnek, gyakran súlyos állapotromlást szenvednek el.
A mostanában gyakrabban tapasztalt tavaszi aszály következtében előfordul, hogy egyes fajok nem virágoznak, esetleg ki sem hajtanak, majd a nyár végi esőzések egyes egyedeket virágzásra serkentenek, vagyis felborul a fajra jellemző bioritmus. Ezen egyedek esetében az őszi virágzás következménye, hogy a beporzás ugyan még megtörténhet, de életképes magok már nem tudnak időben kifejlődni, így egy utódgeneráció kihull a sorból.
A környezeti változásokra adott „válasz” lehet ugyanakkor kiindulópontja egy alkalmazkodási folyamatnak is, és itt jön a megdöbbentő lehetőség egyes szunnyadó gének főszereplésével.
Ősi gének emelkedhetnek ki
A földi éghajlatváltozások következtében a fejlődéstörténet során a növények számos alkalommal „vándoroltak” északról délre és délről északra, mindig az optimális klimatikus viszonyokat követve, eközben nyilvánvalóan gyakran kellett szélsőségeket elviselniük. Témánk szempontjából ez azért izgalmas, mert mindig akadnak egyedek, még ha kis számban is, amelyek a korábbi – hidegebb, melegebb, csapadékosabb, szárazabb, stb. – élőhelyeken való túléléshez szükséges tulajdonságokat hordoznak.
Ezek az aktuálisan feleslegesnek tűnő, lappangó gének a populáció többségéből eltűntek, hiszen évezredek óta nem volt rájuk szükség, de a faj összes egyedének egy kis része ma is hordozza. Az érthetőség kedvéért ismét nagyon laikus megfogalmazásban:
Zsigmond Vince megjegyzi, ezen lappangó tulajdonságok felszínre hozásával van lehetőség a Kárpát-medencében egyes mediterrán, ritkábban akár olyan szubtrópusi fajokat is megtelepíteni, amelyek megtartása mai élőhelyük alapján reménytelen vállalkozásnak tűnhet. Ám a faj fejlődéstörténete, „kollektív memóriája” mégis lehetővé teszi néhány, túlélésre képes egyed kiválasztását, megtartását. A gyűjtőszenvedély és a kísérletező kedv okán „a kertész soha nem adja” fel, tudatos termesztéssel és kiválasztással törekszik megtalálni az életképes egyedeket a haszon- és dísznövények esetében egyaránt.
