Tízezer ember zsúfolódott össze 1930 júliusának egyik estéjén a londoni Royal Albert Hallban, reménykedve, hogy vethetnek egy pillantást hősükre, Sir Arthur Conan Doyle-ra, esetleg még beszélni is hallják. Szerencséjükre a híres író pontosan megjelent. A Sherlock Holmes jelenség kitalálója alkalomhoz illő, elegáns esti öltözékben lépett a pódiumra, helyet foglalt, és beszélni kezdett. Valami nyugtalanító azért volt az egészben: Doyle ugyanis már halott volt.
A rendezvény ugyanis szeánsz volt, melynek során megpróbáltak kommunikálni az „odaát” lévőkkel. A mindössze néhány nappal korábban elhalálozott Doyle a világ akkori leghíresebb spiritualizmus-pártfogója volt – a vallásos ihletésű mozgalom azon a hiten alapult, hogy az élők társaloghatnak a holtakkal. Amíg még élt, az író megszámlálhatatlanul sok szeánszon vett részt, könyveket írt a természetfölötti jelenségekről, és bejárta a világot a nézeteit hirdető előadásokkal. Támogatói abban bíztak, hogy halálában még egyszer megjelenik nekik.
Nem marad más, mint az igazság
Komoly rajongótábora volt a spiritualizmusnak a korabeli Európában és Amerikában. (A spiritualizmust érdemes megkülönböztetni egyik ágától, az 1850-es évek Franciaországában kidolgozott spiritizmustól, amelynek követői a reinkarnációban is hisznek.) Az embereket régóta lenyűgözte a halál után élet ideája, és a XIX. század sem jelentett kivételt. A spiritualizmus-mánia az Atlanti-óceán túlpartjáról indult, amikor két New York állambeli, vidéken élő lány 1848-ban elképesztő bejelentéssel állt elő. A Fox nővérek, a 11 éves Kate és a 14 éves Maggie, azt állították, hogy beszélgetnek a halottakkal. Az elhunytak „kopogtatással”, vagyis ledobogott betűkkel üzentek nekik a túlvilágról. Bár évekkel később beismerték a csalást, akkoriban sokakat meggyőztek képességeikkel.
A halálon átívelő eszmecsere őrülete elárasztotta Amerikát, nagyon sok, állításuk szerint halottakkal társalgó médium szerzett magának hírnevet és persze pénzt. A XIX. század folyamán egyre terebélyesedett a mozgalom, és a celebritásnak számító médiumok színházakban, tanácsházakban léptek fel. A közvéleményt felajzotta a jelenség, és mindenhol spiritualista csoportok alakultak.
Meglepőnek hangzik talán, hogy az észszerűség mintapéldányaként emlegetett Sherlock Holmes kiötlője hitt a természetfelettiben, de a szuperdetektívet a szellemvadásztól elválasztó mezsgye valójában keskenyebb, mint gondolnánk. Például azért, mert a spiritualisták nagy súlyt fektettek a bizonyítékokra, teszteket, interjúkat és kísérleteket hajtottak végre a csalók kiszűrésére és a halál utáni élet egyértelmű bizonyítására.
„A legnagyobb képtelenség”
Doyle érdeklődése a megmagyarázhatatlan iránt már karrierje kezdetén is megjelent, amikor még az egyetemről frissen kikerülve orvosként dolgozott. Eleinte még szkeptikus volt, a szellemi jelenségeket „a földkerekség legnagyobb képtelenségének” tartotta, ám kíváncsivá tette az úgynevezett „gondolatátvitel” kísérlete. Úgy történt, hogy Doyle rajzolgatni kezdett egy papírra, majd egy barátjának telepatikus úton továbbította gondolatait. Társa persze nem látta Doyle firkálmányát, viszont egy másik papírfecnire rábiggyesztette a „kapott” üzenetet. Doyle meghökkenve észlelte, hogy barátja újra meg újra az ő rajzához hasonlót készít.
Mindez élénk érdeklődést váltott ki az ifjú orvosdoktorban, aki világszerte tanulmányozni kezdte a szellemi jelenségeket. Rendkívül felizgatta a felfedezés, hogy a legkülönfélébb kultúrákban élők számoltak be azonos természetfeletti tapasztalatokról. Lehet, hogy mégis van valami emögött? Szeánszokra kezdett járni, és bár némelyik nem különösebben győzte meg, akadtak információk – olyan személyes részletek, melyekről nem tudhatott a médium –, amelyek letaglózták.
1882-ben azzal a céllal alapították meg a Pszichikai Kutatások Társaságát (Society for Psychical Research, SPR), hogy tudományos vizsgálatokat folytassanak a szellemi létezők szférájában. Nem holmi amatőrök alkották a szervezetet, kiváló tudósok, professzorok, köztük kémikusok, fizikusok és pszichológusok dolgoztak benne. Amikor 1893-ban Conan Doyle csatlakozott, a társaság elnöke Arthur Balfour későbbi brit miniszterelnök volt. Az író belefolyt a szervezet ügyeibe, kigyomlálta a csalókat, és szigorú tesztekkel sanyargatta az önjelölt médiumokat.
Vidám családegyesítés
Az első világháború és az 1918-as spanyolnátha-világjárvány mészárlása még több hívet toborzott a spiritualizmusnak. A tragikus veszteséget szenvedők vigaszként tekintettek az új mozgalomra, amely a holtakkal való kapcsolatteremtés reményével kecsegtetett. 1919 elején a Spiritualisták Országos Szövetsége (Spiritualists’ National Union) nemzeti búcsúztatást szervezett a Royal Albert Hallba, a később az elesettekkel való „vidám családegyesítésnek” aposztrofált eseményen mintegy hétezren voltak jelen. Az erről a Light nevű spiritualista magazinnak riportot író Doyle azok közé tartozott, akiket a gyász vezetett a megmagyarázhatatlan felderítésére. Az író több közeli családtagját is elvesztette, köztük a fiát, Kingsley-t, aki 25 esztendősen, 1918 októberében hunyt el (valószínűleg influenzában vagy tüdőgyulladásban).
1919-ben Doyle és felesége, Jean egy este ellátogatott a szolgáltatásaiért fizetséget el nem fogadó szerény walesi médium, Evan Powell szeánszára. A sötétben tartott ülés alatt Kingsley Doyle is feltűnt, és szólt a szüleihez. Amikor megkérdezték, boldog-e, Kingsley hangja így felelt: „Igen, annyira boldog vagyok!”. A szellem még maga felé is hajtotta apja fejét, hogy megcsókolja. Doyle számára ez volt a végső tanúbizonyság:
Nem sokkal később még egy lépéssel tovább ment: bejelentette, hogy hisz a tündérekben is. Történt, hogy 1917-ben két unokanővér, a 16 éves Elsie Wright és a 9 esztendős Frances Griffiths azt állították, tündérekről készítettek fotókat az angliai Cottingley faluban. A táncoló tündérekről készített felvételeik zavarba ejtették a szakértőket, mert nem tudtak rájönni, hogyan hamisíthatták azokat. Ez elég bizonyíték volt Doyle-nak, aki egy sor cikket írt a témában, majd 1922-ben könyvet is publikált arról, hogy a tündérek a pszichikai jelenségek létezését támasztják alá.
Ahogy az várható volt, hiszékenységét kifigurázták a sajtóban, mint aki bedőlt egy gyerekes trükknek. És valóban, jóval később a lányok beismerték, hogy kartonpapírból kivágott, fűszálakra erősített tündéreket kaptak lencsevégre – bár Frances élete végéig kitartott amellett, hogy a fényképek között akadt „eredeti” is.
A fáraó átka
A cottingley-i tündérek ellentmondásos ügyének védelmezése nem az egyetlen alkalom volt, amikor Doyle személyes véleményével traktálta a publikumot valamely szenzáció kapcsán. 1923-ban interjúkban osztotta meg gondolatait Lord Carnarvon jeles egyiptológus haláláról, akinek támogatóként fontos szerepe volt Tutanhamon sírjának 1922-es megtalálásában. Doyle nem hitt abban, hogy a gróf valóban vérmérgezés áldozata lett volna: a sajtónak azt nyilatkozta, hogy a halálesetet „elementálok” okozhatták – olyan szellemi lények, melyeket az elhunyt fáraó papjai idéztek meg, hogy védelmezzék sírját. Megjegyzései divatba hozták „a fáraó átka” elméletet.
A spiritualizmus iránti érdeklődés szokatlan kapcsolatot teremtett Doyle és a világhírű szabadulóművész, Harry Houdini (született Weisz Erik) között. Az író meggyőződése volt, hogy barátját természetfeletti képességei segítik abban, hogy mindig kikerüljön a halál torkából. Houdini már nagyobb szkepszissel állt a dologhoz, főleg miután részt vett egy közös szeánszon Doyle-lal. Houdini szeretett édesanyjának szelleme ekkor ugyanis angolul szólt hozzá, s mivel ezen a nyelven nemigen beszéltek rabbi édesapja budapesti, majd amerikai háztartásában (legfeljebb magyarul, jiddisül vagy németül), Houdinit nem nyűgözte le a produkció.
Olyan villongás támadt ebből, hogy Houdini 1926-os halálakor felröppent a spekuláció: esetleg a spiritualisták ölték meg. Esetükben Doyle nevetett utoljára: újságíróknak azt mondta, hogy az alig 52 évesen elhunyt szabadulóművész halála nem érte meglepetésként, Houdini anyja ugyanis egy szeánszon elárulta neki, hogy fia korán fog meghalni.
Üdvözlet a túlvilágról
Maga Doyle 1930. július 7-én hagyta itt az árnyékvilágot, miután szívrohamot kapott a kertjében. Spiritualista aktivitása azonban nem ért véget. Családja és barátai szeánszot szerveztek a Royal Albert Hallban, abban a hitben, hogy a spiritualizmus oszlopos támogatójaként biztosan szívesen küldene üzenetet a síron túlról. A teremben egyetlen ülőhely sem maradt üresen – kivéve természetesen a Sir Arthurnak fenntartott széket.
Több spiritualista mondott búcsúbeszédet, majd Mrs. Estelle Roberts lépett a színpadra. Az ünnepelt médium először bizonyította látnoki képességeit, majd bejelentette, hogy immár az elhunyt író is megérkezett közéjük, illően felöltözve az alkalomhoz. Lady Doyle-hoz lebegve túlvilági üzeneteket suttogott, ám azt a nagyközönség soha nem tudta meg, pontosan mit mondott Sir Arthur szeretett özvegyének.
És még itt sem ért véget a történet. Doyle szelleme négy évvel később is megjelent egy lett médium, Noah Zerdin invitálására a londoni Aeolian Hallban. Az előrelátó Zerdin a nagy esemény rögzítésére is gondolt, így szalagon is megörökítette a testetlen Doyle hangját, aki arra kérte a jelenlévőket: „gondoskodjanak fiaimról és jó asszonyomról, Jeanról”.
A hangfelvételt ma már a British Library archívumában őrzik. Hogy ez a síron túli élet bizonyítéka lenne? Doyle bizonyosan azt hinné.
A teljes cikk a BBC History magazin júniusi számában olvasható.
